A vb-történet ötven legjobb futballistája: 9. Giuseppe Meazza - a csenevész gólzsák

Európa egyik leghíresebb sportnapilapja, a La Gazzetta dello Sport azt írta 1927. december 28-án, a mindössze tizenhét éves Giuseppe, azaz becenevén Peppino Meazza első élvonalbeli mérkőzésének másnapján:

„Új csillag született”.

Az Internazionale újonca, akit felfedezője, Weisz Árpád állított be először a fekete-kékek első csapatába, a következő közel két évtizedben rengeteg elismerő véleményt érdemelt ki. Olyan tirádákat, mint Vittorio Pozzo szövetségi kapitányé:

„Vele minden mérkőzést 1:0-ról kezdtünk.”

Meazza volt a második világháború előtti olasz futball egyetlen, háromszor is gólkirályi címet szerző játékosa, mindmáig senki sem szerzett nála több mesterhármast a Serie A-ban.

Nehéz gyerekkor jutott neki. A milánói Porta Vittoria környékén nőtt fel, ahol hajdanán zöldség- és gyümölcspiac is állt. Mindössze hétéves volt, amikor az édesapja elesett a háborúban. Édesanyja attól kezdve egyedül vitte a piacon a zöldséges standot. A kisfiú elég vékonynak, sőt betegesnek számított, ezért a város egy másik részébe, egy bentlakásos erdei iskolába küldték, abban a reményben, hogy a mini állatkertet és úszómedencét is üzemeltető suliban megerősödik, s elkerüli a kor népbetegségét, a tuberkulózist. Tizenhárom évesen még mindig nagyon vézna volt, ezért hiába jelentkezett a Milannál kölyökedzésre, elküldték. Pedig addigra már a környékbeli fiúk között híres játékosnak számított, utcacsapatokban, előbb a Maestri Campionesiben, majd a Gloria FC-ben játszott. Amikor a Milantól elküldték, majdnem sírva fakadt. S nem nagyon vigasztalta, hogy egyik idősebb barátja azt mondta neki: „Kellenél te még nekik, de akkor már késő lesz.”

Szerencséjére és az olasz, sőt a világfutball szerencséjére az Inter egyik tehetségkutatója meglátta egy rongylabdával dekázni az utcán, s kijárta, hogy a fekete-kékek leigazolják.

Weisz Árpád, a Törekvés egykori csatára 1924-ben került Olaszországba, előbb az Alessandria, majd az Inter csapatában játszott. A későbbi nagyszerű edző az akkoriban az Inter első csapatában játszó Fulvio Bernardini tanácsára már a kölyökcsapatban felfigyelt a csenevész labdazsonglőrre, aztán szinte várta az alkalmat, mikor állíthatja be a felnőttek közé. 1927 vége felé, a comói Coppa Voltán szerepelt az Inter. Mivel az US Milanese elleni meccs előtt Armando Castellazzi megsérült, a gárda egyik legtekintélyesebb, olimpián is járt válogatott játékosa, a jobbszélső Leopoldo Conti odafordult Weiszhez: „Mister, ki fog ma balfedezetet játszani?” Az edző készen volt a válasszal: „Az a kis kölyök, Peppino!” Conti, aki mindössze öt évvel volt csak fiatalabb Weisznél, csodálkozva visszakérdezett: „Kicsoda? Hiszen ő még csak egy Balilla!” (Balilláknak az egy évvel korábban alapított, a katonai kiképzésre nagy hangsúlyt fektető ifjúsági szervezet 8-14 éves növendékeit nevezték.)

A kis Meazza tényleg nem nézett ki többnek tizennégynél – de úgy futballozott, mintha legalább tízzel több lenne.

Bemutatkozásként három gólt rúgott, s már a második teljes bajnoki évében, az 1929–1930-asban megszerezte a gólkirályi címet. A Nemzeti Sport már az idény derekán azt írta róla: „Az Ambrosiana kétségtelenül az olasz elitgárda egyik legkiválóbb csapata, melynek jó iskolája van. Meazza centercsatár bármelyik közép-európai csapatban is eljátszhatna.” Nem egészen fél évvel később,

a negyedik válogatottságán negyvenezer magyar az Üllői úton saját szemével láthatta, mit is tud a mesterhármast szerző ifjú csatár.

Az volt pályafutása első mérkőzése a Squadra Azzurra mezében a magyarok ellen, aztán négy és fél évvel később, 1934. december 9-én, Milánóban, a Szabó Antalnak lőtt gólja után már azt ünnepelhette, hogy beérte Adolfo Baloncierit a válogatott góllövőlistájának az élén. Ötvenhárom válogatottsága közül kilencszer játszott a magyarok ellen, egyetlen riválisnak sem rúgott annyi gólt, hatot, mint a nekünk.

Ő is az olasz futball azon csillagai közé tartozik, akik rengeteget köszönhettek a magyar edzőknek, hiszen a Csilinek becézett egykori Törekvés-csatár után hajdani klubtársa, Viola József (1928–1929) következett. Aztán újra Weisz vette át a csapatot (1929–1931), majd Tóth-Potya István (1931–1932), utána harmadszor is a 2017-ben az olasz futball Hall of Fame-jébe beválasztott Weisz Árpád (1932–1934), majd Tóth-Potya sógora, Feldmann Gyula (1934–1936. március) dirigálta az Ambrosianát.

Meazza az első bajnoki címét néhány nappal a budapesti triplája után, 1930-ban nyerte, Weisz Árpád irányításával. Április 27-én, Rómában, a „farkasok” ellen alighanem világcsúcsot állított fel: az első három percben rúgott három gólt. A következő években az Ambrosiana kicsit visszaesett, de aztán háromszor is második lett a Juventus mögött. Újabb hullámvölgy után 1938-ban ült fel ismét az olasz labdarúgás trónjára. Meazza éppen akkora szerepet játszott a scudetto megszerzésében, mint nyolc évvel korábban: mindkétszer a gólkirályi címet is megszerezte a bajnoki arany mellé. Néhány héttel később megnyerte élete második világbajnoki címét is.

Jól játszott Franciaországban, noha mindössze egy gólt szerzett, a brazilok elleni elődöntőben, tizenegyesből.

Állítólag előtte elszakadt a nadrágját tartó gumi, s ezért kénytelen volt úgy lőni, hogy az egyik kezével a nadrágját összefogja. Jó történet, de a filmek nem igazolják…

Rengeteg mérkőzést nyert meg a klubjával és a válogatottal, de a legtöbbször egy vereségre emlékezett vissza öreg napjaiban. Az 1934-es, angolok elleni mérkőzésen (Ütközet a Highburyben) a „háromoroszlánosok” az első negyedóra után már 3-0-ra vezettek, ám a második félidőben Meazza lőtt két gólt. Közel járt az egyenlítéshez is, mert egyszer a kapufát találta el, másszor meg, már az utolsó pillanatokban, üresen állt középen, de nem kapta meg a labdát. A Squadra Azzurrának akárcsak egy idegenbeli döntetlen is igazolás lett volna, tényleg ők a világ legjobbjai, függetlenül attól, hogy a „tanítómesterek” nem vettek részt a Mondialon.

Apropó, világbajnokság! Meazza addig is ragyogó csillagnak számított, utána még fényesebb lett. Őt tartják az olaszok az első szupersztárnak, aki amúgy sem szerény keresetét megtöbbszörözte a reklámokból, hirdetésekből. Tudta, hogy mindent megengedhet magának.

A Duce, Benito Mussolini azt mondta neki 1938-ban, hogy többet tett Olaszországért, mint bármelyik nagykövete.

John Foot az olasz futballról szóló könyvében idézi Gianni Brera, a híres újságíró történetét, amely szerint Meazza, egy idegen ágyban töltött éjszaka után, két szépség társaságában ébredve hirtelen az órára pillantott. Azonnal rájött, mindjárt kezdődik a vasárnap délutáni bajnoki. Azonnal hívott egy taxit, pizsamában a kocsiba vágta magát, szerencséjére nem volt túl messze az Arena Civica, ezért a „fasiszta üdvözlés idejére már mezbe öltözve kiért”. Aztán két góljával eldöntötte a mérkőzést, hogy a csapattársai ne haragudjanak rá túlságosan. Világbajnok társa, Pietro Rava pletykálta róla, ki tudja, mennyire komolyan: „Imádták a nők, s ő is imádta a nőket. Állandóan résen kellett lennünk, hogy nem szökjön ki az edzőtáborból.

Nem tudnám megmondani, hogy nőből volt neki több, vagy szerzett gólból.”

Meazza nem nőtt gárdistatermetűre, mint Piola, de kétségtelenül jóképűnek számított, aki gazdag és tehetséges volt. A mozi csillagához, az 1920-as évek egyik legszebb férfiújához, Rudolph Valentinóhoz hasonlították. Brera jól jellemezte: „Meazza nagyon gazdag lett. Vett magának egy autót, s rengeteg időt töltött nappal és éjjel is a bárokban. Több száz ezer lírát keresett. A családja nagyon jól megélt a hátán.” Foot még hozzátette: „Vett egy nagy lakást Milánó központjában, közel az Arena Civicához. A self-made man, aki a leggazdagabb és legmodernebb olasz városban megvalósította az amerikai álmot.”

A franciaországi világbajnokság utáni idényben kisiklott a karrierje, önhibáján kívül. A Nemzeti Sport 1941. február hetedikei száma foglalta aztán össze kálváriáját: „Két évig volt beteg Meazza. Porcleválással kezdődött a betegsége, majd műtét után megmerevedett a jeles játékos lába. Két évig vizsgálták, operálták, gyógyították az orvosok Meazza lábát, s mindannyian azt mondták, hogy Meazzából már nem lesz labdarúgó. Csak Meazza nem mondott le. Folyton hangoztatta: »Még csak 29 éves vagyok!« Nemrég egy merész műtét után Meazza elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ő újra játszani fog. S a vasakarat újra diadalmaskodott. Meazza nem félt a közönségtől, nem félt semmitől, és ráadásul új egyesület színeiben lépett újra pályára. Azelőtt az Ambrosiana játékosa volt, s most átment a Milanhoz, a másik milánói csapathoz.”

Az 1940-es években két szezont játszott a városi rivális AC Milanóban, egyike a klubtörténet mindössze három játékosának, aki a bemutatkozó mérkőzésén csapatkapitány lehetett.

Minden századra jutott egy: a tizenkilencedikben David Allison, a huszadikban Giuseppe Meazza, a huszonegyedikben Leonardo Bonucci. Játszott egy évet a Juventusban – előtte csupán Luigi Cevenini és Enrico Aldo Candiani mondhatta el magáról, hogy mindhárom nagy klub, az Inter, a Milan és a Juve mezét is viselte. A háború alatt megfordult a Varesében, utána az Atalantában, majd visszatért az Interhez, de akkor már tényleg messze túl volt a fénykorán. Az olasz élvonal történetében így is csak hárman szereztek nála több gólt: Silvio Piola, Francesco Totti és a svéd Gunnar Nordahl.

Edző lett, s az ötvenes években, miután hazatért a török Beşiktaştól, foglalkozott ugyan a válogatottal, aztán az Interrel is, de a legnagyobb sikereket nevelőedzőként aratta. Ő fedezte fel a fekete-kékeknél Sandro Mazzolát és Giacinto Facchettit is.

A hetvenes évek elejéig Giuseppe Meazza vezette az olasz válogatott góllövőlistáját. Amikor Gigi Riva megelőzte, az egykori csillag „gratulált”: „Bravo, Riva! Sok gólt lőtt a törököknek és a ciprusiaknak. Az én góljaim mind fontosak voltak.”

(A portré szerepel az Akadémiai Kiadó június közepén megjelenő, Az 1938-as vb-ezüst és ami mögötte van című, a szerző Szegedi Péterrel közösen írt könyvében.)