1942. február 28-án született Mariano del Friuliban. Klubjai az Udinese (1961–1963), a Mantova (1963–1967), a Napoli (1967–1972) és a Juventus (1972–1983) voltak. Az olasz élvonalban 570 mérkőzésen védett. Hatszoros bajnok, kétszeres Olasz Kupa-győztes, UEFA-kupa-győztes, kétszeres BEK-döntős volt, mind a Juvéval. 1968 és 1983 között 112 meccsen szerepelt a válogatottban, Európa-bajnok lett 1968-ban, Eb-bronzérmes 1980-ban.

A mexikói Mundialon vett részt először, de Enrico Albertosi mögött csak második számú kapus volt, nem védett. Négy évvel később már a Squadra Azzurra első számú kapusaként utazott az NSZK-ban rendezett világbajnokságra. Nagy sorozatot írva: úgy érkezett a tornára, hogy előtte 1097 percen keresztül nem kapott gólt az olasz válogatottban.

Harminckét évesen, Haiti ellen debütált a világbajnokságon.

Münchenben Emmanuel Sanon aztán bevette a kapuját a 46. percben – Zoff 1143 percig jutott. Az olaszok döntetlent játszottak az argentinokkal, majd kikaptak a remek lengyelektől, s kiestek.

Négy évvel később messzebbre jutottak. Pedig sokkal erősebb csoportba kerültek, a magyar válogatottal, valamint a házigazda argentinokkal és a franciákkal azonos négyesbe. Zoff az első meccs első percében gólt kapott Bernard Lacombe-tól, de ezzel nagyjából le is tudta a rosszat a csoportmérkőzésekre. A franciákat megverték 2-1-re, Tóth András a hajrában, a mi szempontunkból 0-3-nál, tizenegyesből rúgott neki gólt Mar del Platában, az argentinok ellen pedig lehúzta a redőnyt, 1-0-ra győzött a Squadra Azzurra. A középdöntőben az első meccsen megint nem kapott gólt, mégpedig a címvédő nyugatnémetek ellen. Aztán sorozatban a harmadik meccset is „nullával” teljesítette, az olaszok 1-0-ra nyertek az osztrákok ellen.

A Squadra Azzurra az utolsó középdöntős mérkőzésén

a világbajnoki döntőért játszott az előző torna ezüstérmese, az Oranje ellen. Az utolsó negyedóra kezdetén még 1-1-re álltak, akkor Arie Haan, a hollandok középpályása 35 méterről óriási gólt rúgott Zoffnak.

Az olaszoknak maradt a „kisdöntő”, amelyben 2-1-re kikaptak az egész tornát veretlenül végigjátszó, mégis csak harmadik braziloktól.

Négy évvel később a sajtó rosszindulatú része szerint akkor már nagypapa korú (negyvenéves…) „Papa Dino” volt még mindig az olaszok első számú kapusa. A csoportmeccsek sorsolása nem tűnt rossznak, a feladat nagysága meg sem közelítette az argentínait. De Enzo Bearzot csapata csupán a védekezésével tűnt ki, a lengyelek (0-0), a peruiak (1-1) és a kameruniak (1-1) ellen is döntetlent játszott. Nem csoda, hogy a középdöntő előtt nagyon féltették a hívei, tekintve, hogy az előző torna első és harmadik helyezettjével került össze. Az olaszok Barcelonában 2-1-re megverték a Bertoni, Ramón Diaz, Maradona, Kempes négyessel támadó argentinokat, majd Paolo Rossi pályafutásának egyik legnagyobb mérkőzésén 3-2-re nyertek a torna legszebben játszó csapata, a brazil ellen. Rossi szenzációsan futballozott, de a győzelemhez nagyon kellett Zoff óriási bravúrja:

az utolsó pillanatokban szenzációs vetődéssel hárította Oscar labdáját.

Az elődöntőben nem kapott gólt a lengyelektől, majd a döntőben csak tizenegyesből vette be a kapuját Paul Breitner. A világbajnoki cím megnyerésével zárta élete utolsó világbajnoki mérkőzését. 1974-ben, 1978-ban és 1982-ben, a világbajnokságokon minden játékpercben ő őrizte az olasz válogatott kapuját.