A vb-történet ötven legjobb futballistája: 19. Kocsis Sándor - az Aranyfej

Kocsis Sándor 1948. június 6-án, a románok ellen játszott először a magyar válogatottban. Az ország akkori legnagyobb pályáján, a Megyeri úti Újpest-stadionban 45 ezer szurkoló tombolta végig a Balkán Kupáért vívott, fogalmazzunk úgy, egyoldalú találkozót. A Gallowich Tibor szövetségi kapitány által összeállított Henni (Károlyi) – Rudas, Kispéter, Kónya – Bozsik, Zakariás – Egresi, Kocsis, Mészáros, Puskás, Tóth III összetételű együttes az első félidőben még csak kóstolgatta jobb sorsra érdemes, többek között Perényi Józsefet és Bonyhádi Lajost is soraiban tudó ellenfelét. Mészáros és Egresi góljával a szünetben még csak 2:0-ra vezetett. A második játékrészben már potyogtak a gólok, az újabb hétből az újonc is kivette kettővel a részét.

Akkoriban még egy újonc számára két góllal nyitni nem jelentett garanciát arra, hogy benn is marad a keretben. A románok ellen két gólt is lövő Mészáros „Dodó” soha többet, az ifjú „Kocka” pedig csak közel egy múlva, az osztrákok elleni Európa Kupa-mérkőzésen játszott újra a válogatottban. Megint a Megyeri úton, megint egy kiütéses győzelmet hozó meccsen, megint gólt szerezve.

1949-ben összesen hat mérkőzésen játszott a nemzeti tizenegyben, öt gólt szerezve. November 20-án, a számára jól bevált helyszínen, a Megyeri úton,

a svédek ellen megszerezte az első mesterhármasát

a válogatottban (5:0). Bő fél évvel később a magyar csapat a lengyeleket verte Varsóban – Kocsis is játszott, de nem szerzett gólt, akkor 10 mérkőzésnél és 10 gólnál tartott a nemzeti tizenegyben –, a svédek ellenben készülődtek a brazíliai világbajnokságra, ahol bronzérmet nyertek. Az 1950-es esztendő hat mérkőzésen öt Kocsis-gólt hozott, az 1951-es három mérkőzésen hatot. Utóbbi esztendőben kettőt szerzett (megint a Megyeri úton) a lengyelek, kettőt a csehszlovák ellen (ez nagyon szép győzelem volt Vitkovicében, a 87. percben lőtte a győztes gólt, miután az első találatot is ő szerezte), majd kettőt Újpesten a finnek ellen. Nem volt rossz termés:

az esztendő mindhárom hivatalos A-válogatott mérkőzésén két gólt szerzett.

Eljött 1952, és folytatódott a nagy sorozat: a később hivatalosnak nyilvánított moszkvai mérkőzések kivételével minden találkozóját megnyerte a közben olimpiai bajnoki címet is szerző magyar csapat. Kocsis Sándorral a románok ellen olyan történt, amilyen soha máskor a válogatottbeli pályafutása során: nem sokkal azt követően, hogy belőtte a győzelmet bebiztosító második gólját, a szovjet Latisev játékvezető kiállította.

Ahogy két évvel később a világbajnokságon Bozsik, Finnországban Kocsis sem kapott eltiltást. Játszott a következő mérkőzéseken, az olaszok ellen egy, a törökök és a svédek ellen két-két gólt szerzett. Csak a döntőben nem talált a kapuba, Puskás és Czibor szállították az aranyat hozó gólokat. 1952-ben egyébként (megint csak: a később hivatalosnak nyilvánított moszkvai mérkőzések kivételével)

minden válogatott mérkőzésén szerzett gólt, csak a jugoszlávok elleni olimpiai döntőn nem.

Ehhez képest meglepő, hogy 1953-ban csak a svédek elleni stockholmi mérkőzésen talált a kapuba, akkoriban nem is volt vele elégedett Sebes Gusztáv. Az osztrákok elleni, október 11-i meccs előtt a kapitány a B-válogatottba „száműzte”. Az A-csapat nélküle is nyert 3:2-re Bécsben, de ez volt a kisebb bravúr. A nagyobb, hogy a Henni – Kovács II, Börzsei, Ombódi – Kovács I, Dékány – Egresi, Kocsis, Szilágyi, Aspirány, Czibor összeállítású „B-válogatottban” öt gólt is lőtt a Népstadionban, az osztrákok B csapata ellen 7:3-ra megnyert mérkőzésen. Persze, hogy azonnal visszakerült (egyébként a fegyelmi okokból szintén „száműzött” Cziborral együtt) az A-csapatba…

1954 lett aztán pályafutása legjobb éve. A válogatottban is, miután 14 mérkőzésen 23 gólt lőtt, illetve fejelt. Az angolok ellen 7:1-re megnyert mérkőzésen két góllal járult a győzelemhez, majd

következett a svájci világbajnokság, amelyen meghódította a világ azon részét is, ahol esetleg még nem ismerték.

A dél-koreaiak elleni hármas után a nyugatnémetek elleni négyes következett. A brazilok elleni negyeddöntőben éppen úgy két gólt szerzett, mint az uruguayiak elleni elődöntőben. A brazilok ellen már a 9. percben 2:0 volt, Hidegkuti Nándor és Kocsis Sándor egy-egy gólja után. A 18. percben szépítettek a dél-amerikaiak a jobbhátvéd, Djalma Santos tizenegyesgóljával. A magyar válogatott ettől függetlenül fölényben játszott. Noha „csak” a második félidőben szabadult el a pokol, a brazilok már az első 45 percben is átlépték a durvaság határát. A 42. percben Maurinho rátaposott a lövésre készülő Tóth II lábára. A magyar jobbszélső izomszakadást szenvedett. A második félidő magyar rohamokkal indult, a brazilok a „vagy a labda, vagy a baba" variációból többnyire a babát választották. Ennek dacára nem egy brutális belépő, hanem kezezés miatt rúghatott a magyar csapat büntetőt a 61. percben: az előre kijelölt „ítélet-végrehajtó”, Lantos Mihály gólra váltotta a lehetőséget. A brazilok nem adták fel. Újabb energiákat mozgósítottak támadásban, s hat perccel később Julinho ismét faragott a hátrányukból. Három perccel később Ellis, az angol játékvezető kiállította a Bozsikot durván megrúgó Nilton Santost és a kezét felemelő magyar csapatkapitányt. A magyarok továbbra is valójában létszámhátrányban játszottak, mivel Tóth József, noha összeszorított fogakkal megpróbált segíteni a társainak, végigsántikálta a mérkőzés jelentős részét. Világbajnoki találkozón csak 16 évvel később, Mexikóban lehetett először cserélni. Nyílt volt a második félidő második fele – de a 88. percben eldőlt a továbbjutás:

a világ akkori talán legjobban fejelő játékosa, Kocsis Sándor a meccs során már másodszor bólintotta a hálóba a labdát.

A magyarokat majdnem szétvetette az öröm, a brazilok ellenben nem tudták elviselni a vereséget, illetve a kiesést. Humberto Tozzi beleszállt Buzánszky Jenőbe, ő lett a mérkőzés harmadik kiállítottja.

Három nappal később az 1950-es világbajnokság ezüstérmese után következett az aranyérmes, az uruguayi válogatott. Itt is gyorsan gól született: Czibor hosszan vezette a Kocsistól kapott labdát, aztán lőtt, vagy gurított – mindegy is ma már. Az nem, hogy Máspoli, aki a négy évvel korábbi világbajnoki címnyerés egyik hőse volt, későn vetődött el, s a hasa alatt becammogott a labda a kapuba. A kapusnak nagyon rossz napja volt: a második gól is a lelkén száradt. A második félidő elején Budai II megpróbálta beadni a labdát középre, de a közbelépő Martínezről felpörgött a labda. A jobb kapufánál helyezkedő Hidegkutinak így lett jó a labda, az „Öreg” kihasználta, hogy Carvallo és Máspoli egymásra várnak, s előrevetődve a kapuba fejelte a labdát. A Céleste a hátrány ellenére nem adta meg magát, tagjai nem törődtek bele, hogy olyan történik velük, ami korábban sohasem: kikapnak egy világbajnoki mérkőzésen. A 76. percben Juan Eduardo Hohberg szépített, majd ugyanő a 86. percben ki is egyenlített. Nagy napja volt 1954. június 30., de szerencsére Kocsis Sándornak még nagyobb. „Kocsis a mérkőzés egyik hőse volt. Nemcsak két gyönyörű fejes góljáért, amelyek ismét a legjobbkor estek, hanem hallatlan munkabírásáért is teljes elismerést érdemel. Fáradhatatlanul dolgozott a mezőnyben és a védelemben. Helyezkedése mintaszerű volt” – dicsérte őt a Népsport tudósítása.

Talán még visszafogott is a dicséret. Valójában ugyanis a világbajnokság gólkirálya egymaga megnyerte a hosszabbítást. A magyar válogatott történetének első hosszabbításos mérkőzésének utolsó 2x15 percét. Egy olyan 120 perces csata döntő szakaszát, amelyet a nagyvilág azóta is a valaha volt egyik legjobb futballmeccsként ünnepel. A franciák már akkor leírták róla: Tête d’Or – Aranyfej.

Sajnos, Kocsis Sándor, ahogy a helsinki olimpián, úgy az 1954-es világbajnokságon sem szerzett gólt a döntőben, noha mindkét tornán, minden, addigi meccsen a kapuba talált.

A világbajnokság után születtek magyarázatok arról, miért játszott a reméltnél, s valós tudásánál gyengébben, talán ezt már nem érdemes bolygatni. Mindenesetre a világ a torna egyik legjobb játékosaként ünnepelte, a vb gólkirálya egyetlen All-Star-csapatból sem hiányozhatott.

Mindenesetre ősszel is csúcsformában játszott, kettőt lőtt a románoknak a Népstadionban, egyet a szovjeteknek a moszkvai 1:1-en, majd kettőt a svájciaknak, hármat a csehszlovákoknak, egyet az osztrákoknak, s egyet a skótoknak. 1954. május 23. és 1955. október 16. között 22 válogatott mérkőzésen 33 gólt szerzett. Még egyszer, nehogy bárki is átszaladjon a döbbenetes adaton:

17 hónap alatt, 22 mérkőzésen 33 gólt termelt a világ legjobb védelmei ellen.

Miközben a kor legerősebb futballtornájának, a világbajnokságnak a gólkirálya is lett.

1956 tavaszán – akárcsak az Aranycsapat még a válogatottban szereplő szinte minden játékosa – ő is kicsit gyengébb formában futballozott. Mindössze másodszor fordult elő vele, hogy négy egymást követő válogatott mérkőzésén nem szerzett gólt. A belgák ellen, noha kikapott a válogatott, ő ismét a kapuba talált. Mint ahogy gólt szerzett a portugálok és a lengyelek ellen is. De a régi fényében az Aranycsapat reneszánszát hozó, négy mérkőzéses őszi sorozaton csillogott: a válogatott idegenben győzött a jugoszlávok (Kocsis-gól 1:1-nél, 3:1 a vége), a szovjetek, a franciák (Kocsis-gól a 87. percben, 1:1-nél, 2:1 a vége!) és az osztrákok ellen.

1956. október 1-én, amikor a bécsi Práter gyepén összeölelkezett a győzelem után Cziborral és a gólt is szerző Puskással, még egyikük sem tudta, honnan is tudhatta volna: soha többet nem lépnek pályára a magyar válogatottban.