Roberto Baggio 1967. február 18-án született Caldognóban, a helyi csapatból Vicenzába került. A Lanerossiban futballozott, mint nem sokkal korábban bizonyos Paolo Rossi. Már 15 évesen a harmadik ligás csapatban, a felnőttek között játszhatott, aztán 1985-ben leszerződtette a Fiorentina. Öt évet töltött a firenzei klubban, ott vált befutott, híres, sőt válogatott játékossá. Noha a campionatóban gyengén szerepeltek a „violák”, Baggio vezérletével bejutottak az UEFA-kupa döntőjébe, ahol aztán kikaptak a Juventustól. A kétmeccses párharc idején tudni lehetett, hogy az ifjú csillag a következő idényt már a „zebráknál” tölti, távozása több mint heves indulatokat váltott ki Firenzében. Még az sem csillapította kedélyeket, hogy a torinói klub akkori világrekordot jelentő összeget fizetett ki érte.

Az övé lett Michel Platini néhány évvel korábban „elhagyott”, legendás 10-es meze.

A hazai rendezésű világbajnokságon, bár többnyire kiegészítő szerepet kapott, csereként szállhatott be, gólt lőtt a csehszlovákoknak, majd a bronzmérkőzésen az angoloknak is.

A következő világbajnokságig eltelt négy esztendőben a Juve legnagyobb sztárjává nőtte ki magát. 1990-ben megkapta az Európa legjobb 23 éven aluli játékosának felajánlott Bravo-díjat, az UEFA-kupa győztese lett, s nem utolsósorban

1993 decemberében megkapta a France Football aranylabdáját.

Azokban a napokban a FIFA is aranylabdával tüntette ki 1993-as teljesítményéért.

Ezek után nagyon sokan várták tőle, hogy Arrigo Sacchi válogatottjának vezéreként magasra emeli majd a Squadra Azzurra csillagát az 1994-es világbajnokságon. Az olaszok azonban nagyon nem kezdtek jól, elképesztő körbeverés után, nagy szerencsével jutottak csak túl a csoportmérkőzéseken. Csoportharmadikként. Igaz, hogy pontosan annyi pontjuk volt, s a gólkülönbségük is annyi volt, mint a csoportelső mexikóiaknak, de ugyanannyi volt a végül kieső norvégoknak is. (Az írek voltak még a négyesben, ők lettek a másodikok.)

A nyolcaddöntőben, a nigériaiak ellen félig már fent ült az olasz csapat a hazafelé induló repülőgépen, miután a 88. percben Amunike góljával a „Szuper Sasok” vezettek.

S akkor kezdődött Baggio csodája.

Kiegyenlített, majd a hosszabbításban a győztes gólt is megszerezte. A negyeddöntőben ismét a 88. percben szerzett gólt, az a spanyolok ellen továbbjutást, a győzelmet jelentette. Az elődöntőben, a bolgárok ellen megint duplázott, ezúttal az első félidőben eldöntötte már a mérkőzést. Az egyenes kieséses szakaszban, a brazilok elleni döntőig az olaszok hat gólt szereztek, ebből ötöt Roberto Baggio. (A hatodikat a névrokona, Dino Baggio.)

Azt a világbajnokságot a Nemzeti Sport tudósítójaként éltem meg az Egyesült Államokban, a döntő előtt Pablito Baggio címmel párhuzamos portrét írtam róla és Paolo Rossiról. Döbbenetes volt a hasonlóság kettejük pályafutása között, elég csak az alcímeket felidézni, amelyek kivétel nélkül mindkettőjükre egyformán vonatkoztak:

• Első ligaklubja a vicenzai Lanerossi volt
• Élete ezer szállal kapcsolódik Toscanához
• Pályafutásából hosszú időt passzívan töltött (ez volt az egyetlen pici csalás, Rossi a totóbotrány miatti eltiltás, Roby Baggio súlyos sérülés miatt pihent)
• Alig túl az utánpótláskoron már világbajnokságon játszott
• Élete első vb-jén sokkal jobban játszott...
• Élete második vb-jén már a Juventus tagjaként csillog(ott)
• Az olasz válogatott legnépszerűbb tagja
• Mennybemenetele vb-jén bűn rosszul játszott a csoportmérkőzéseken
• A második etapra megtáltosodott
• Európa aranylabdása, a vb legjobbja.

Jó, hogy akkor megírtam ezt a tíz pontot, mert a döntő után, a tizenegyediket már nem tudtam volna hozzájuk illeszteni. Ellentétben az 1982-es döntőt megnyerő Paolo Rossival, Baggio „csak” ezüstéremmel zárta a világbajnokságot, a gól nélküli 120 perc után elrontotta a sorsdöntő tizenegyest. (Mindez azért is drámai, mert ő az olasz futballtörténelem legbiztosabb tizenegyeslövője, a hivatalos mérkőzéseken 85 százalékos volt a mutatója.) Ha belövi, talán övé az újabb aranylabda, így „csak” második lett a France Footballnál, s harmadik a FIFA-nál.

A következő négy évben elég sok gonddal küszködött, a Juventusszal duplázott ugyan 1995-ben, de aztán megkezdte nagy vándorlását, 1995 és 1997 között az AC Milan, 1997–1998-as idényben a Bologna játékosa volt. Bár a piros-feketékkel lett bajnok (1996), különösen utóbbiban futballozott jól, bekerült a franciaországi Mondialon részt vevő Squadra Azzurrába. Ellentétben 1994-gyel és az Egyesült Államokkal, ezúttal a csoportmérkőzéseken játszott jól, két gólt is szerzett, aztán az olaszok kiestek a későbbi győztes franciák ellen – a változatosság kedvéért tizenegyespárbajban. Hiába lőtte be Baggio a maga lövését. Szomorúan zárta a világbajnokságot, de mindmáig „érvényes” olasz csúcsot állított fel:

rajta kívül senki sem szerzett a Squadra Azzurra tagjaként három világbajnokságon is gólt. S ez a rekord nagyon sokáig meg is marad…

A torna után az Internazionaléhoz igazolt, majd 2000-ben átlépett a Bresciába, harminchét évesen, 2004-ben vonult vissza. Még abban az évben is játszott egyszer az olasz válogatottban, igaz, ötéves szünet után, egyetlen találkozón.

A Squadra Azzurában 1988 és 2004 között 56 találkozón 27 gólt szerzett. Csak Gigi Riva, Giuseppe Meazza és Silvio Piola előzi meg, Alessandro Del Pieróval holtversenyben áll. Ha úgy tetszik: az utóbbi negyven évben senki sem lőtt nála több gólt az olasz válogatott mezében. A világbajnokságokon kilenc gólig jutott, ezzel olasz társrekorder Paolo Rossi (már megint Paolo Rossi…) és Christian „Bobo” Vieri társaságában. Tizenhat világbajnoki mérkőzésen játszott, ezek közül az olaszok csak egyet (1994-ben az írek ellenit) veszítették el. Mindhárom világbajnokságán tizenegyeslövések jelentették az olaszok végzetét.