A vb-történet ötven legjobb futballistája: 7. Franz Beckenbauer - a Császár uralkodása

A történet 1954. július 4-én, vasárnap kezdődött. A nyolcéves Franz egy apró csínytevése miatt szobafogságra ítéltetett, így nem hallgathatta barátaival a berni vébédöntő rádióközvetítését. A felettébb szigorú idősebb Beckenbauer azért rótta ki a büntetést, mert a fia focizás közben – már sokadszor – szétrúgta a cipőjét. Pedig a 49 éves postahivatalnok ezerszer is a két fia, Walter és Franz lelkére kötötte: nincs pénze arra, hogy minden héten új cipőt vásároljon.

A megbüntetett azért nem maradt le teljesen a nagy eseményről: a bérház összes lakásában nyitott ablaknál bömbölt a rádió, mindenki a meccset közvetítő Herbert Zimmermannt hallgatta. Az eredményhirdetés után,

a német himnuszt hallgatva fogadta meg, hogy ő is híres futballista lesz.

A bátyja, Walter már igazolt játékosa volt a München külvárosában, Giesingben székelő SC 1906 csapatának. Követte őt később Franz is. Bár a papa határozottan ellenezte a szerinte haszontalan időtöltést, a fiúk édesanyja fontos észérvvel győzte meg férjét: ha Franz egyesületben játszik, majd az ott kapott futballcsukát, és nem a saját utcai cipőjét rúgja szét. A klubnál egy bizonyos Neudecker úr edzette őket, aki a háborúban fél lábát elvesztette, de ez nem zavarta abban, hogy két mankójára támaszkodva bemutassa a különböző rúgásfajtákat.

Az SC 1906 egyébként a München 1860 számtalan nevelőegyesületének egyike volt. A „tizennyolc-hatvanasok” egylete abban az időben jóval népszerűbbnek mondhatta magát a Bayern Münchennél. Franz mégis ez utóbbit választotta, méghozzá egy pofon miatt. A kis giesingi csapat ugyanis anyagi okok miatt feloszlott, és utolsó mérkőzését pont az 1860 ellen játszotta. Egy drabális, nála jóval idősebb és erősebb fiú őrizte Franzot, aki egyszer hirtelen arcul csapta a rólla gólt rúgó ifjú Beckenbauert. Ezután természetesen szó sem lehetett arról, hogy Franz hozzájuk igazoljon.

A majdani futballcsillag a tanulás helyett inkább a pénzkeresést választotta: apja a nyolc általános után beszervezte egy biztosítótársasághoz. A havi 90, majd 120 márkás fizetésért neki kellett a hatosra vagy hetesre végződő akták ügyeit intézni.

1964-ben kapott profi szerződést a Bayern Münchenben. Az első bajnokija – még a második vonalat jelentő területi bajnokságban – kiválóan sikerült: 1964. július 6-án a Bayern 4:0 -ra verte a St. Paulit.

Az újonc balszélsőként (!) gólt is lőtt.

1965 nyarán sikerült a feljutás – már Gerd Müller játszott a csatársor közepén –, a bajnokikon 147 gólt rúgott a fiatal, tehetséges gárda. Ám nem volt az élet ettől még felhőtlenül boldog: Neudecker későbbi visszaemlékezései szerint az új edzőre, Csajkovszkira valósággal úgy kellett ráerőltetni Beckenbauert. A tréner, persze, erre másként emlékezik. Maga a játékos mindkét fél érdemeit elismeri, hozzátéve: mindig is csodálta Csajkovszkit, hiszen tudta róla, hogy sokszoros jugoszláv válogatott, aki még a világválogatotban is játszott annak idején. A „Tschik”(Csik) becenévre hallgató edző nem bánt kesztyűs kézzel Franzcal, pedig 14 góllal vette ki a részét a feljutásból. Különleges erőfejlesztő gyakorlatokat írt elő számára, mert szerinte a 181 cm magas, 66 kilós játékostól egyáltalán nem ijedtek meg az ellenfelek. Csajkovszki ennek megfelelően rögtön a „helyére rakta” az ifjú titánt. Odadobott egy labdát Beckenbauernak, majd ezt ordította: „Ugye, maga nagy futballista! Ha tud cselezni, akkor cselezzen ki engem, menjen át rajtam! Mutassa meg, hogyan boldogul egy vénemberrel szemben!"

Beckenbauer elindult a labdával, aztán már csak azt vette észre, hogy csillagok ugrálnak a szeme előtt, és a földön fekszik.

Ráadásul föléhajolt az ordító, fokhagyma lehelletű edző: „Maga tényleg vajból van! A szövetségi edzőnek igaza volt! Én most betonná fogom keményíteni!”

Abban az időben teljesen újszerű dolognak számított, hogy egy labdarúgó súlyzózzon, rugós szerkezetekkel végezzen erőfejlesztő gyakorlatokat. Beckenbauer levezetésként mindennap ötven fekvőtámasszal zárta a napot, ám nem morgolódott, mert hamar megértette: mindez az ő érdekében történik, az ő fejlődését szolgálja. Főleg, amikor az őt állandóan etető Csajkovszki rászólt Gerd Müllerre:

„Maga ne egyen! Maga nem Beckenbauer!”

Az első Bundesliga-szezonban Franz gyorsan legyőzte lámpalázát, pedig az első – éppen az 1860 ellen 1:0-ra elvesztett – mérkőzésen nem szerepelt valami fényesen. Max Merkelnek, a városi vetélytárs edzőjének mindenesetre nem lett igaza, amikor azt mondta, hogy a Bayern biztos kieső lesz. A csikócsapat a harmadik helyen zárta az évet, végig szorongatva a „hatvanasokat”. Az év játékosa Franz Beckenbauer lett. Az ítészek szerint elsősorban azért, mert oroszlánrészt vállalt a Bayern 1966-os kupagyőzelméből. A döntőt a frankfurti stadionban a duisburgi Meidricher SV ellen játszották Csajkovszki tanítványai. A Bayern 4:2-re győzött, és a negyedik gólt Franz szerezte. A saját térfeléről indította Ohlhausert, közben felfutott a kapu elé, s a visszakapott labdát a kapuba vágta. Ekkor kapott lábra az eleganciájáról, könnyedségéről szóló legenda: olyan frissen tért vissza az öltözőbe, mintha csak egy vasárnap délutáni sétát tett volna. A mérések, persze, homlokegyenest mást mutattak: három kilót fogyott a döntő alatt.

Az idő tájt lépett be Franz – és a Bayern München – életébe Robert Schwan, akit Neudecker a klub menedzsereként szerződtetett ugyan, ám ő hamarosan külön „kontraktust” kötött a játékossal is, mint annak személyes ügyintézője, menedzsere. Megelőzték korukat, sokan ostoba különcnek tartották Schwant, Franzot pedig felvágós alaknak: minek egy futballistának menedzser? Ma már világos: nekik lett igazuk.

Beckenbauer kezdő, évi kétezer márkás fizetése a klubtól való távozásakor már hatszázezer márkára duzzadt.

Ebben természetesen csak az egyesülettől kapott összeg foglaltatik, reklámszerződései ennél jóval többet hoztak a konyhára.

Franz Beckenbauer életébe akkoriban egy másik, viszonylag új fejezet írt az élet, a Nationalelfről. Helmut Schön – akiért akkoriban még nem rajongtak annyira a nyugatnémet szurkolók, mint később – 1965-ben hívta meg először a válogatotthoz. Az angliai vébére való kijutás volt a tét: győzni kellett a sorsdöntőnek mondható, stockholmi selejtezőn. Sikerült: a németek 2:1–re nyertek a svédek ellen, így Franz is készülhetett a többiekkel a nagy randevúra.

A nyugatnémet válogatott az 1954-es győzelem óta állandóan a világ futballelitjébe sorolhatta magát, ezért aztán a svédországi negyedik hely, s méginkább a chilei leszereplés szinte kudarcként élt az emlékekben. 1966-ban azonban újra nagyszerű gárda alakult, amely az olaszországi légiósokon kívül a Bundesliga sztárcsapatainak, a Borussia Dortmundnak, az 1. FC Kölnnek és a Hamburger SV-nek a játékosaira épült. A Bayern Münchent mindössze ketten képviselték: Franz Beckenbauer és a cserekapus, Sepp Maier.

Úgy jutottak a döntőbe a németek, hogy közben nem Schön csapata „játszotta” a slágert. A világ előbb a brazilok kudarcáról, s a magyarok sikerétől volt hangos, majd ünnepelte az olaszokat búcsúztató észak-koreaiakat, s az Eusébio vezette portugálokat. Miközben a Nationalelf – a negyedddöntőben 4:0-ra verve Uruguayt, majd az elődöntőben, főleg Beckenbauer remek lövésének köszönhetően 2:1-re legyőzve a szovjeteket – a fináléba „surrant”. A csapat fő ereje a középpályássorban volt.

A Haller, Beckenbauer, Overath trió legalább olyan erős volt, mint a nyolc esztendővel későbbi világbajnokok hármasa.

A döntőt végül az angolok nyerték – hosszabbítás után, óriási csatában, egy máig vitatott gól segítségével. A német válogatott legjobbjának tartott Beckenbauer még kiskorú volt a World Cup idején. Nagykorúvá válását meglehetősen sajátságosan ünnepelte: 21. születésnapján feleségül vette barátnőjét, Brigittét. Az eseményről minden jelentősebb lap fontosnak tartotta beszámolni.

Amikor Csajkovszki csapata megnyerte a kupát, az 1860 pedig a bajnokságot, nemcsak München, hanem egész Bajorország is ünnepelt. Csajkovszki ennek ellenére morgolódott: a csapat kasszája üres, pedig játékosokat kellene vásárolni, mert a fiatalok nem bírják majd a nemzetközi kupaszerepléssel járó kettős terhelést. A klub szereplése őt igazolta: a Bayern az 1966–67-es szezonban a hatodik helyre esett vissza, s az első vereségeket azonnal követték az első bírálatok is. „Mentőövnek” szerencsére ott voltak a kupák. A hazai és a KEK, amelyekben a Bayern nem talált legyőzőre.

1969 újabb sikerévet jelentett a még mindig csak 24 éves játékos számára.

Akkoriban már megkapta a „Császár” titulust,

s a lapok szinte állandó témája lett a polémia: a középpályán, netán a védelemben képes-e Beckenbauer a legjobb teljesítményre.

1969-ben a bajnokságot és a kupát is megnyerte a Bayern, s effajta duplázásra korábban csak 1937-ben volt példa a német futball történetében. Abban a szezonban Csajkovszki helyett már honfitársa, Branko Zebec dirigálta a csapatot, melyben feltűnt már Schwarzenbeck is. A Bayernnak azonban hasonló kvalitású vetélytársa akadt: a Borussia Mönchengladbach. E két klub rivalizálása jellemezte a Bundesligát 1968-tól egy évtizeden át. Az 1969–70–es szezont például a Gladbach nyerte, a Bayern ellenben elküldte Zebecet. A jugoszláv utóda Udo Lattek, Schön addigi segítője lett. Tulajdonképpen az ő érkeztével indult el igazán a Bayern, hogy meghódítsa Európát.

Közben Franz részt vett élete második világbajnokságán, Mexikóban. A németek, bár tudták, hogy csapatukra hihetetlen megpróbáltatások várnak a pokoli hőségben, legalább az elődöntőbe jutásban reménykedtek. Schön csapata viszonylag könnyű csoportba került, a bolgárokat, a peruiakat és a marokkóiakat előzve jutott a legjobb nyolc közé. Ott drámai csatában, kétgólos hátrányból fordítva kiejtette a címvédő angolokat. A fináléba jutásért Mexikóvárosban az olaszokkal meccselt. S újra a pokolból küzdötte fel magát. Karl-Heinz Schnellinger az utolsó pillanatban kiegyenlítve visszahozta a folytatás reményét. A kétszer tizenöt perces hosszabbítás azóta a futballtörténelem része. A németek még két, az olaszok ellenben három gólt szereztek, s így a Squadra Azzurra játszhatott a brazilokkal.

Ám ki tudja, mi történt volna, ha Beckenbauer nem töri el a kulcscsontját a mérkőzés legforróbb pillanataiban?

A harmadik helyért vívott mérkőzésen (melyet a csapat megnyert az uruk ellen) nem játszott – sérülése miatt. Ám állítja: a döntőre „összedrótoztatta” volna magát!

Két évvel később, az Európa-bajnokság négyes döntőjében (melybe a magyar, a szovjet és a házigazda belga válogatott táraságában jutott a Nationalelf) a németek számítottak a toronymagas esélyesnek. Beckenbauer hatvankettedszer volt tagja a válogatottnak, amikor 1972. június 18-án társaival együtt kifutott a brüsszeli Heysel-stadion gyepére, hogy a szovjetekkel megmérkőzzenek az Európa-bajnoki címért. A háromgólos győzelem ellenére nem lehetett felhőtlen az öröme: botrányos jelenetek játszódtak le a játéktéren kívül. A közönség a meccs vége előtt öt perccel beözönlött a korlátokon belülre, a játékosok aggódva figyelték a körülöttük kialakult helyzetet. megpróbáltak menekülni, de

a tömeg szinte eltiporta őket, földre került Beckenbauer és Netzer is. A tépett mezű bajnokokat végül társaik mentették meg szorult helyzetükből, de Franz saját elmondása szerint megismerte a halálfélelmet.

A botrányos jelenetektől függetlenül Schön csapata biztosan nyerte meg a kontinensbajnokságot. Az ítészek között később legfeljebb csak abban alakult ki némi vita, hogy ez az 1972-es gárda (az élete legjobb formájában futballozó Günter Netzerrel) valóban erősebb volt-e a két évvel későbbi világbajnok alakulatnál. Mindenesetre az aranylabda-szavazáson ez évben született az első „tiszta nemzeti dobogó”: Kaiser Franz két szavazattal előzte meg Gerd Müllert és a gladbachi Günter Netzert.

Másfél évvel később, a hazai rendezésű világbajnokságon már minden nyugatnémet győzelmet várt a válogatottól. Schön csapata mellett a hollandok jutottak az 1974-es torna döntőjébe. A DFB büszkeségei Chile ellen nehezen, Ausztrália ellen könnyen nyertek, s már továbbjutóként álltak ki az NDK elleni, „történelmi” találkozóra. A két német állam futballistáinak szupercsatáját végül a keletiek nyerték 1-0-ra – későbbi sejtések szerint azért, hogy Beckenbauerék elkerüljék a brazilokat és a hollandokat. Ám azt is pletykálták, hogy egyáltalán nem volt idilli a hangulat a nyugatnémet táborban. Megoldatlan maradt az Overath-Netzer kérdés, s a játékosok nem tudtak megegyezni a vezetőkkel a prémiumokban sem. Franz Beckenbauernak, a csapatkapitánynak kulcsszerep jutott ebben a nehéz periódusban. Később sokszor csillogtatott diplomáciai érzékével, nemcsak a pályán, az öltözőben is a csapat „legértékesebb” tagjává lépett elő. Nagy része volt végül abban, hogy a Nationalelf látványos botrányok nélkül, világbajnokként zárta a tornát.

A német válogatott zengzetes sikerei mellett a Bayern München is a csúcsok meghódítására tört. Udo Lattek (1970-től öt éven át tartott első müncheni korszaka) zsinórban három bajnoki címet nyert a gárdával, amely 1974-ben még az ő irányításával nyerte el történetében először a Bajnokcsapatok Európa-kupáját. A brüsszeli döntőben az Atlético Madrid a 114. percben (!) szerezte meg a találkozó első gólját, majd Schwarzenbeck, Beckenbauer első számú szárnysegéde az utolsó pillanatban legalább kiegyenlített. A megismételt mérkőzésen, két nappal később, már nem ismert kegyelmet a Bayern (4-0). Latteket 1975 januárjában Dettmar Cramer, Franz „régi ismerőse” váltotta, s bár otthon a Gladbach nagy évei következtek, a BEK-ben továbbra is a Bayern aratott.

1975 májusában a Leeds United, egy évvel később a St.-Étienne ellen szerezte meg a gárda a trófeát. Érdemes az angolok elleni győztesek névsorát felidézni, hiszen ez a tizenegy számított a korszak meghatározójának: Maier – Andersson, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Dürnberger – Roth, Zobel – Torstensson, U. Hoeness, Müller, Kappelmann. (Egy esztendővel korábban játszott még az aztán a Realhoz szerződő Paul Breitner, 1976-ban pedig már Kalle Rummenigge is beszállhatott a döntőre.)

Beckenbauer legjobb éve – a három BEK-győztes esztendő közül – nem is az 1974-es, hanem az 1976-os volt!

A klubsikerek (melyek kiegészültek még a Világkupa elnyerésével is!) mellett a válogatott csak tizenegyesekkel vérzett el a csehszlovákok ellen, az Európa-bajnokság döntőjében. 1976 decemberében a France Football az akkor 31 éves Császárt választotta ismételten Európa legjobb játékosának. Kevesen gondolták, hogy Franz európai karrierjének utolsó nagy állomását ünnepli éppen...

1977 februárjában játszott utoljára (103-szor) a nyugatnémet válogatottban, majd az Egyesült Államokba, a New York-i Cosmoshoz szerződött. Sokan vitatkoztak azon, Beckenbauer kezdett tárgyalni előbb az amerikaiakkal, és azután szellőztették az ügyet az újságok, vagy épp amiatt vette fel a kapcsolatot a Cosmosszal, hogy így reagáljon a lapok közléseire. Egy dolog viszont bizonyos: elmondása szerint sohasem bánta meg hatalmas vihart kavart lépését. Az NSZK-ban két pártra szakadtak a szurkolók, sokan úgy vélték, igaza van, hiszen ki az a bolond, aki hétmillió márkát kidobna az ablakon, mások viszont hálátlansággal vádolták. „Természetesen” ez utóbbiak közé tartozott Neudecker és Helmut Schön is. „Beckenbauert 1979-ig szerződés köti hozzánk, ha távozni akar, akkor fizessen” – mondta mérgesen a klubelnök.

Schön dühös, de még inkább csalódott volt: „A válogatott számára Franz elveszett, még az ő kedvéért sem fogunk precedenst teremteni. Amikor világbajnokok lettünk, azt ígérte, 1978-ig még mindenképpen rendelkezésünkre áll, ezért maradtam én is. Megszegte a szavát.”

Beckenbauer nem késett a válasszal: „Több, mint egy évtizedig becsülettel küzdöttem minden mérkőzésen, de az egyhangúság kikezdte idegeimet. A Bayernnel kötött szerződésem szerint külföldre távozásom esetén nem kérnek értem lelépési pénzt, sőt, még egy búcsújátékot is akartak szervezni nekem.

Először nemet mondtam a Cosmos vezetőinek, de a sajtóban ellenem indított hadjárat után jobbnak láttam távozni.”

Amikor útnak indult új állomáshelye felé, korábbi csapattársai közül csak Sepp Maier jelent meg a repülőtéren. Franz ekkor látta először sírni az édesapját, aki már régen megbarátkozott a futballal. Ő is könnyeivel küszködött, de Sepp mindent megtett, hogy felvidítsa a barátját: „Legalább kevesebb gólt kapok jövőre, nem lesz, aki mindig előttem futkározva eltakarja a kapu felé jövő labdát.”

Amerikában sokan úgy gondolták, bár kiöregedőfélben levő, de már világhíressé lett megasztárok segítségével csatát nyerhet a soccer. 1977-ben egészen jó évet zártak, a márciustól augusztusig tartó bajnokság mérkőzéseire tódultak a nézők. Rövid ideig valóban úgy tűnt, hogy tért hódíthat a soccer: amikor Pelé és Beckenbauer együtt játszottak a Cosmosban, nem volt ritka a telt házat jelentő 78 000 néző sem. Igaz, a Cosmos amolyan klubcsapattá formált világválogatottnak számított. A Császárral soraiban 1977-ben, 1978-ban és 1980-ban is bajnokságot nyert. Beckenbauert az 1977-es év legjobb játékosává választották, fényképe mindennapos lett a sportüzletek kirakataiban is. Aránylag jól beszélt angolul, mulatságos nyelvbotlásai pedig csak a népszerűségét fokozták.

Három esztendőt töltött a Cosmosban, aztán a Hamburger SV szerződtette. Óriási csinnadratta közepette tért vissza, s hasonlóan zajos sikereket ért el. A HSV színeiben az első szezonban a második, a következőben az első helyen végzett a Bundesligában. Az aktív játéktól hazájában 1982 májusában búcsúzott, egy HSV–Karlsruhe mérkőzésen. A 37. éve felé közeledő sztár ezen a mérkőzésen még mindig remekül játszott. Közel egyéves kihagyás után, 1983 májusában – szűk fél évre – visszatért még a Cosmoshoz, de csak azért, hogy Amerikában is lezárja karrierjét. Az akkor már halódó NASL-t különben sem menthette meg. Különben is: „otthon” sokkal nagyobb feladat várta.

1984. július 13-án – Jupp Derwall utódaként – ő lett a nyugatnémet válogatott csapatfőnöke. Mindenfajta edzői előképzettség, gyakorlati tapasztalat nélkül látott munkához.

Ameddig ő állt a válogatott élén, a Nationalelf világbajnoki ezüstérmet nyert Mexikóban, a legjobb négy közé jutott az 1988-as, hazai Európa-bajnokságon (a Császár, persze, ezt kudarcként élte meg...), s világbajnoki címet szerzett Olaszországban.

Zürich, 2013. január 7.
Franz Beckenbauer egykori német labdarúgó, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség, a FIFA elnökségi tagja (j) átveszi az Elnöki díjat Sepp Blattertől, a FIFA elnökétől a szövetség díjkiosztó gálaestjén Zürichben 2013. január 7-én. (MTI/EPA/Walter Bieri) — Franz Beckenbauer átveszi az Elnöki díjat Sepp Blattertől, a FIFA elnökétől. (MTI/EPA/Walter Bieri)

Beckenbauernek sikerült az, ami korábban csak Mario Jorge Zagallónak: játékosként és szövetségi kapitányként is világbajnoknak mondhatta magát. A Mondiale után átadta helyét addigi segítőjének, Berti Vogtsnak, s úgy tervezte, soha többet nem lesz edző. A világbajnokok mesterének nem vezethet már fölfelé az út.. Aztán csak elvállalt Marseille-ben egy szaktancsadói állást, tévékommentátorként is szorgoskodott, majd – Karl-Heinz Rummenigge társaságában – a Bayern München alelnöke lett. Ám a klub bajban volt. A Bayern hosszabb válság után kezdett éledezni. Erich Ribbeck azonban nem tudta a csúcsra visszavezetni a „bőrnadrágosokat”.

„Csak a Császár segíthet!” – hangoztatták mindenfelé Münchenben.

Beckenbauer vállalta a kihívást, s 1994 első napjaiban átvette az edzések irányítását. A Bayern megtáltosodott, s megnyerte a Bundesligát! A Császár megtette a dolgát, aztán új kihívás után nézett. A klub elnöke lett. De 1996 tavaszán megint leült az edzői padra, amikor szükség volt rá. Az UEFA-kupa elnyerésével újabb arannyal egészítette ki a kollekcióját.

Döntő érdeme volt abban, hogy Németország megkapja a 2006-os világbajnokság rendezési jogát. Később korrupciógyanús ügyek árnyékot vetettek a nevére, ezért, családi tragédiája és az utóbbi két évben jelentkező egészségügyi problémái miatt szinte teljesen visszavonult a nyilvánosságtól.