A vb-történet ötven legjobb futballistája: 8. Paolo Rossi - egy hét, hat gól

Bő egy évtizeddel a spanyolországi remeklése után Triesztben, egy szép nyári napon volt alkalmam meghallgatni tőle, hogyan is gondolt vissza élete világbajnokságaira, karrierje legfontosabb pillanataira.

Rögtön belevágott a közepébe, az 1982. július 5-én a braziloknak lőtt mesterhármasáról beszélt: „Aligha kell bizonygatnom, pályafutásom egyik legemlékezetesebb mérkőzése volt az a barcelonai. Három gól a braziloknak, igen, ez csodálatos emlék. De állítom, mégsem ezen a mérkőzésen játszottam a legjobban a Squadra Azzurrában.

Életem első világbajnokságán, 1978-ban, nem egészen huszonkét évesen sokkal jobb erőben voltam, s talán jobban is futballoztam. Ám az igaz, a gólokat 1982-ben lődöztem.”

Ha már emlegette Argentínát, emlékeztettem a magyarok elleni, 1978-as mérkőzésére: „Mar dél Platában volt a meccs, s az első gólt én lőttem, egészen közelről. A magyaroknak akkor elég jó csapatuk volt, méltó a régi, szép hagyományokhoz. Kár, hogy mostanra messzire kerültek ettől – felelte, hangsúlyozom, 1993-ban. – Most is van néhány jó képességű futballistájuk, de nem alkotnak igazi csapatot. Ebben egy kicsit hasonlítanak például a portugálokra.”

Aztán hamar visszatértünk a spanyolországi tornához, egy kényelmetlen témát feszegettünk. Arról kérdeztem, hogy miután a totonerót, a bundabotrányt követő hosszú kihagyás után azonnal bekerült a vb-csapatba, nem támadtak-e erőnléti gondjai. Mire Rossi: „Ami az erőnlétet illeti, már említettem, hogy 1978-ban, sőt 1986-ban is jobb formában, jobb fizikai állapotban voltam a világbajnokságon. így aztán mondhatom, akkor lettem világbajnok, s a torna legjobbja, amikor a legrosszabb formában éreztem magam. Más kérdés, hogy az argentínai vébéhez képest már sokkal tapasztaltabb voltam. Ráadásul óriási segítséget jelentettek a társak.

Az olasz válogatott 1982-ben igazi csapat volt, a szó legszebb értelmében.”

Szerinte nem maradhatott ki a totóbotrányból, egyszerűen olyan volt a közeg. Mindezt így fogalmazta: „Fiatal játékosként, mondhatom klubom sztárjaként nem tehettem meg, hogy kimaradjak belőle. Aki kicsit is ismeri az akkori olasz körülményeket, tudhatja, nem volt más út.”

TO GO WITH AFP 2010 WORLD CUP PACKAGE IN ARABIC

(FILES) Italy's star striker Paolo Rossi, who scored most of the goals that led the Italian soccer team to the World Cup championship, kisses the World Cup trophy while flying back to Rome with the team aboard Italian President Sandro Partini's private air force jet 12 July 1982. AFP PHOTO/UPI

Azért visszatértünk inkább a vb-re. Elmondta melyik volt a legkedvesebb gólja, s hogyan futhatott ilyen formát azt követően, hogy az olaszok szinte csak vergődtek a csoportmérkőzéseken: „Minden gól nagyon fontos a világbajnokságon. Mégis, a braziloknak lőtt első gólom mindennél fontosabb volt. A mérkőzés előtt tartottunk egy kicsit tőlük, övék volt a lélektani előny. Úgy gondolom, ott, akkor – viszonylag az elején – az ötödik percben mindez a javunkra fordult. Bizonyos szinten felül

minden játékos pályafutásának van egy csodálatos hete, amikor szinte minden sikerül neki.

Nekem óriási szerencsém volt, hogy ezek a csodapillanatok éppen a világbajnokságon, éppen a legfontosabb mérkőzéseken jöttek el.”

Megkérdeztem, hálás-e Enzo Bearzotnak, az akkori kapitánynak, aki kétségtelenül kockázatot vállalt azzal, hogy az eltiltása után, négy mérkőzéssel a lábával, behívta a válogatottba. Rossi erre azt mondta, hogy nem érez hálát Bearzot iránt. De nagy tisztelettel gondol rá.

Budapest, 2017. május 15.
Paolo Rossi világbajnok olasz labdarúgó, a tábor fővédnöke az Italia Focitáborról tartott sajtótájékoztatón a fővárosi Akvárium Klubban 2017. május 15-én. Kiváló olasz edzők közreműködésével 10-14 éves gyerekeknek ötnapos Italia Focitábort rendeznek a nyár elején, amelynek három legjobbja jövő nyáron Covercianóba utazhat egy újabb táborba.
MTI Fotó: Kovács Tamás — Paolo Rossi az Italia Focitáborról tartott sajtótájékoztatón a fővárosi Akvárium Klubban 2017-ben. MTI Fotó: Kovács Tamás

Mint ahogyan a futballvilág is Paolo Rossira, aki 1982-ben, mindössze 25 évesen (1956. szeptember 23-án született) tényleg a vállán vitte be az olasz csapatot a világbajnoki döntőbe. Három gólt szerzett a brazilok ellen az utolsó középdöntős mérkőzésen, aztán kettőt a lengyelek ellen az elődöntőben, s ő szerzett vezetést a fináléban, a nyugatnémetek ellen. Nem egészen egy hét alatt!

1982-ben megkapta a France Football aranylabdáját, s bár még 1986-ban is válogatott volt, s ért el nagy sikereket az általa a valaha volt legjobb játékostársnak minősített Michel Platini oldalán a Juventusban is (kétszer olasz bajnok, egyszer-egyszer Olasz Kupa-győztes, KEK-győztes, BEK-győztes, BEK-döntős, Szuperkupa-győztes lett 1982 és 1984 között), pályafutása csillaga már nem ragyogott olyan magasan, mint 1982-ben, amikor az öreg államelnök, Sandro Pertini megölelte őt az olaszok diadala után.