Ön, a többszörös világrekorder extrém sportoló, nemrégiben tért haza Magyarországra, miután 75 nap alatt egyedül átevezte az Atlanti-óceánt. Nagyon örülünk, hogy itt van, de egy nagy zajos városban sokan keresik, sokan kérdezik. Ha igazán őszinte magához, kicsit szívesebben lenne még valahol az óceán közepén?

Nem, abszolút nem. Imádom ezt az országot, tehát jó kint is lenni, jó a vízen is lenni, akcióban is lenni jó, de itthon is zseniális lenni, nekem ez így pont jól van. A kikötés után tíz napot még kint töltöttem, rengeteg technikai dolgot kellett intézni, a hajót össze kellett készíteni a szállítmányozásra, ki kellett szedni a tőkesúlyt, a kormánylapátot, a műszerezettséget, aztán egyéb technikai, helyi hajózással kapcsolatos ügyek voltak. Volt benne nyilván valamennyi pihenés is, egyszerűen visszaaklimatizálódik az ember a szárazföldre. De jó most itthon is lenni. Nyilván nagyon kontrasztos, de ennek az egésznek van egy szép íve, ez pedig most egy másik szakasz, ami nyilván ugyanolyan jelentőségteli.

Amikor kikötött, nagyon sok dolga volt, ezt említette, és amikor először tudott foglalkozni az érzéseivel, ugyanannyira befelé figyelni, mint az óceánon, akkor mit érzett?

Ez egy nagyon komplex helyzet. Ha valaki ilyen hosszú ideig egyedül, veszélyes körülmények között van, amikor már a stabil, biztos dolgok között van, nehéz két mondattal leírni. Nyilván van egy belső, abszolút mély vágy, hogy az ember visszatérjen az embertársai közé. De egy ennyire hosszú út után már az is megkérdőjeleződik, hogy egyáltalán a szárazföld mint fogalom létezik a világon, mindig csak a víz, a víz, a víz, meg az ottani helyzetek, elég jelentős élmény meglátni egy szigetet, de akár már előtte két nappal az éjszaka az égboltra felvetődő fényszennyezést, amikor már lehet sejteni, hogy ott lesz valami. Nyilván változik az élővilág, változik a hullámok karakterisztikája, rendesen átrajzolódik az utolsó időszakban. Aztán pár óra, amíg az ember már látja a szigetet és megérkezik, ott is órák telnek el. Nyilván a kikötés komplex feladat a motor meg vitorla nélküli hajóval, nem nagyon lehet hibázni, mert nincs rajta kézifék, meg nem lehet visszatolatni, meg újra megpróbálni. Minden nagyon attól függ, hogy éppen hogy mozog az ár-apály, hogy mozognak a hullámok, milyen szél van, milyen hajóforgalom. Hosszú ideig mindegy volt, hogy 300 méterrel jobbra vagy balra vagyok, itt viszont nem mindegy, hogy a kikötőbe az ember hogyan megy be és a móló mellé hogyan áll oda. Nyilván ez a csúcspontja az egésznek, aztán kilépni a partra, találkozni a családdal, ezek mind-mind zseniális dolgok. Ha a hangulatát kéne leírni, akkor azt mondom, hogy ha veszünk egy kisgyereket, aki először lát úgy karácsonyfát, hogy fel is fogja, hogy hú, ez a karácsonyfa, és az világít, az egész tele van alatta ajándékkal, és ez óriási boldogsággal tölti el. Amikor csillog az ember szeme, és minden a helyén van, minden tökéletes, nehéz átadni, de nekem a karácsonyi hangulat jön elő az összes pozitív részével, újra kapcsolódni a többi emberhez, beszélni valakivel, tányérból, késsel, villával enni, valaki jó étvágyat kíván. Az ágyban alvás is, stabil, nem mozog, nem vizes, nem kell fölkelni húszpercenként. Nagyon más világban vagyunk. Itt van előttünk egy üveg víz, nekem fél liter vizet ott előállítani 22 perc munka volt a kézi víztisztítóval, mire megszűrtem az óceán sótartalmát, hogy meg tudjam inni. Itt meg megnyitjuk a csapot és folyik a víz, vagy fürdéshez fölengedhetjük a kádat vízzel.

Ezeket most jobban értékeli, mint a kalandok előtt?

Ilyenkor mindig helyükre kerülnek a dolgok. Az ember kicsit tisztábban látja a világot, legalábbis ezt szoktam átélni. Néhány nagyon kicsi apróság, ami előtte nem is nagyon tűnt fel, a helyére kerül, mint a tiszta víz, ami amúgy a bolygón nagy kincs, nincsen belőle végtelen mennyiségű, az emberiség nagy része küzd a vízért, mert nincs ilyen állapotban elérhetően, mint nekünk. Nekünk meg ez így teljesen természetes. De ugyanígy az, hogy tiszta ruhát tudok fölvenni, és nem ugyanaz van rajtam három héten át, ráadásul az is vizesen, hanem egyszerűen benyúlok a szekrénybe, és azt veszem ki, amelyik éppen szimpatikus. Ezek mind-mind apróságok, de közben meg nem véletlen dolgok, és a helyükre kerülnek. Nekem régebben nagyon messzire kellett utaznom, nagy családban nőttem föl, heten vagyunk testvérek, mire először felfogtam, hogy ez mekkora nagy kincs és lehetőség, hogy vannak testvéreim, hogy vannak szüleim, hogy vannak barátaim, hogy ez nekem természetes, hatalmas, jó dolog, de nem mindenkinek adatik meg.

Itthon szinte természetes, hogy valaki főz vagy odarakja az ember elé az ételt, de az óceánon ilyen sem volt. Pedig ott is ennie kellett, ha jól tudom, nem is volt túl sok minden, ráadásul a végére meg is romlott pár étele.

Nagyon kellett vágni a centit, hogy elég lesz-e. Nyolcvannapnyi élelem volt bepakolva a hajóba, a hőmérséklettől függően napi 4-6 ezer kalóriát kellett fogyasztani. A végén, mivel az útvonal utolsó egy-kétezer kilométerén már körülbelül 40 fok van nappal a kabinban, azt kevés élelem bírja ki úgy, hogy nekem nem volt ott hűtőm, nem volt vízmelegítőm vagy bármi ilyen eszköz. Amit beraktam, annak bírnia kellett nagyjából három hónapig, ilyen körülmények között is, de tényleg van olyan, ami megromlik idő előtt, vagy megsérül a csomagolása, vagy bármi egyéb.

A középkorban is ezzel küzdöttek a hajósok.

Ilyenkor hirtelen olyan problémákkal találkozik az ember, amivel itthon nem kell.

Konzervek, müzliszeletek voltak bepakolva? Mi biztosít 4-6 ezer kalóriát, ha az ember egész nap evez az óceánon?

Volt közte akár müzli is. A reggeli egy müzli alapú étel volt. Volt csokoládé is, energiaszeletek és izotóniás italporok, különböző táplálékkiegészítők. De volt rendes étel is, ha nem is konzerv, inkább műanyag csomagolású, zacskós ételek, de olyan is volt benne, amit meg tudunk venni bármelyik boltban, és ha semmi más nincs, akkor az is táplálék. Nekem ilyennel volt feltöltve a hajó, úgyhogy most nagy élmény, hogy meleg étel kerül a tányérba.

Sokszor volt éhes?

Nem, azért nem éheztem, de az út végén már kellett azzal kalkulálni, hogy ha, mondjuk, változik az időjárás, lassul a haladás, bármilyen sérülés még bejön, vagy akármi, maradjon táplálék a végére is. Ezért ott már kihagytam egy-egy étkezést, nagyjából kétóránként ettem, de ha kimarad egy éjjel két órás étkezés, azt ott elkezdi érezni a szervezet, ilyenfajta megterhelés mellett.

Hogyan és mennyit tudott aludni?

Az alvás átlagban hat óra volt, ezt persze nem egyben kell elképzelni, hanem kisebb szakaszokban, az út nagy részén az esti órákban történt, vagy a hajnali, éjjeli órákban. Akkor a hajó sodródik nagyrészt, volt egy pici árboc, azon a körbe, 360 fokban világító LED fény, egy pozíciófény adott egyfajta biztonságot, mert az messziről látható. Nappal engem nem annyira látnak, merthogy alacsonyabb a hajó legmagasabb pontja is, mint jó időben az összes hullám, tehát mondjuk így, majdhogynem láthatatlan vagyok, viszont éjszaka a fény sokkal jobban biztonságot ad. Ezért úgy osztottam be az időt, hogy ha szerelni kellett a kabinban valamit, vagy a nagyobb étkezéseket, a reggeli vacsorára át volt téve, meg az alvás, az esti részre, nagyjából az út egyharmadában volt irányítás nélkül a hajó, amikor én a kabinban voltam, és ebből jött ki nagyjából hat óra alvás.

Hogyan tudja tartani az irányt az ember az óceánon? Ráadásul még arra is gondolni kell, hogy ott közlekedhetnek hajók, gondolom, egy nagy teherhajó végképp nem látta volna önt.

Az útvonal, meg az időjárás, meg egyáltalán maga az időjárási ablak, itt minden optimális. Ha valamiért bedobnánk ezt a flakont a vízbe, az is át fog kelni az óceánon, csak nagyon sokára. Arrafelé mennek a hullámok, a szél, minden. Ez egy pici hajó, úgyhogy nagyon lassan sodródik.

Azért kellett eveznie is. Hány órát?

Nagyjából 15-16 órát voltam kint, az gyakorlatilag evezéssel telt. Ha nagyon erős volt az időjárás, akkor elég volt az, hogy a kormánnyal irányban tartom a hajót, akkor ott olyan hullámok vannak, hogy egyszerűen kapaszkodni kell két kézzel, de ez a legkisebb része az egész útnak. Amikor alszom, akkor is majdhogynem jó irányba halad a hajó, az oldalának a csúszása miatt általában 20 és 50 fokra a jó irányhoz képest. De ha valaki megnézi a jeladó helyzetpontjait, és azokat az órákat nézi a 75 napban, mikor aludtam, az látszik, de még akkor is, amikor ettem hosszabban, amikor töltöttem föl a hajónaplót, mert akkor napközben is sodródott a hajó, amikor szereltem valamit, amikor eveztem, amikor volt erősebb időm, amikor volt gyengébb időm, nagyon szépen látszik minden. De az összes tevékenység, az alvással, az evéssel, mindennel együtt, abba van befektetve, hogy a hajónak legyen egy jó átlaga, és a napi, körülbelül 60-80 kilométer közötti távot megtegye nyugat felé, méghozzá minél hatékonyabban és minél biztonságosabban.

Volt halálfélelme?

Volt pár necces szituáció. Halálfélelem nem volt, általában az ember utólag érzékeli azt, hogy na, ez most kicsit kétesélyes volt. Ezek nagyrészt a hajó felborulásához köthetők, hatszor borult a hajó, ebből kétszer, amikor én kint voltam a fedélzeten, azok nagyon komoly élmények, meg akciók, ott könnyű hibázni, s nem minden az emberen múlik. Garantáltan olyan a helyzet, amit nem akarunk újra átélni.

Olyankor gondolom, nemhogy félni, de még megijedni sincs idő.

Ezek nagyon koncentrált helyzetek, mintha autót vezetnénk, és hirtelen adódik valami nagyon veszélyes szituáció, nem biztos, hogy félni fogunk, hanem egyszerűen csak reagál a szervezetünk, meg az ösztönünk, meg a reflexünk, az eddigi tudásunk ott mérettetik meg. Amikor vége van ennek, mondjuk 20 másodperccel később, akkor megy fel a pulzus, akkor jön az adrenalin, akkor jön minden, hogy ez így nagyon nem volt oké. Az óceánon ezek az esetek inkább a folyamatosan erős időjáráshoz köthetők, amikor a hajómérethez képest nagyon erős szél volt, nagyok voltak a hullámok, folyamatos volt a borulás veszélye. Az ember számol azzal, hogy előbb-utóbb jön egy olyan hullám, ami szerencsétlenül kapja el a hajót, és megint borulás lesz. Félelmetes, de nem úgy kell elképzelni, hogy lebénítja az embert, inkább olyan, mint a vizsgadrukk. Tudja az ember, hogy nem a játszótéren van, koncentrálni kell, figyelni kell, bele kell rakni mindent, nem lehet hibázni. Ezt elfogadja az ember, nem retteg, nem akarja kimentetni magát, egyszerűen tudja, hogy ez most nagyon éles. Egyrészt el is akarja az ember ezeket kerülni, másrészt, aki ilyesmire vállalkozik, azért is szokott elindulni, hogy éles helyzetben megmérettesse magát, találkozzon olyan dolgokkal a külső világban, vagy akár önmagán belül, amit nehéz máshogy lemodellezni.

Nem is volt olyan pillanat, olyan kritikus esemény, amikor jó lett volna megnyomni azt a képzeletbeli piros gombot, hogy mentsenek ki?

Nem, ez egy fix döntésem volt az út elején, hogy bár vannak ilyen eszközeim a hajón, de nem fogom használni azokat.

Az elhatározás legbelül úgy szólt, hogy vagy végigcsinálom, vagy belehalok?

Nem mondanám így, imádom az életemet, meg mindenképp meg van célozva a száz év, de bizonyos helyzeteken csak úgy lehet keresztülmenni, hogy az ember százszázalékosan azt mondja, hogy elköteleződik az adott dolog mellett, nem lehet félig csinálni. Mintha úsznánk egyet az uszodában vagy a tengerparton, vagy mindegy, hol, a Balatonban, azt nem lehet úgy, hogy lehetőleg ne legyünk vizesek, vizesek leszünk, pont. Ez alapján döntünk, hogy bele akarunk menni a vízbe, vagy nem. Szerintem ez egy ilyen dolog. Nekem egyszer volt egy komoly mentésem, nem akarom újra átélni semmilyen részét, emiatt készítettem fel úgy a hajót, a felszerelést, emiatt készültem rá olyan sokat, emiatt volt az Európa–Kanári, 33 napos, 1400 kilométeres, kvázi bemelegítő szakasz, nagyon-nagyon sok minden azt szolgálta, hogy működjön. Ez nem olyan elhatározás volt, hogy megpróbáljuk, és ha jó lesz az idő, akkor sikerülni fog, hanem olyan, hogy akármi lesz, mert ilyen hosszú idő alatt sok minden történik az időjárást vagy bármi mást tekintve, végigcsinálom.

Önmaga volt az egyetlen esélye, ebből az következik.

Igen.

Ezzel magyarázható, hogy bár szerintem senki sem hibáztatta volna érte, de egy tartalékmotort, egy vitorlát sem rakott be, a legnagyobb baj esetére?

Én négyszer átvitorláztam már az óceánt, egyszer párosban áteveztem, most kétszer szólóban átkenuztam, egyszerűen más sport, körülbelül olyan a különbség, mintha kocsival megyünk valahova, vagy kerékpárral, vagy futva. Ha mondjuk motort tett volna be az ember…

Legalább vitorlát, nagy baj esetére.

Ahhoz, hogy vitorlával meghajtsunk egy ilyen hajót, kellett volna árboc, kellettek volna bekötési pontok, egy komolyabb tőkesúly, mert nekem most csak 18 kiló volt az ólom a kielnek a végén, tehát ez csak stabilizálta a hajót, de ettől még úgy felborult, mint a huzat. Ha ezt megterheltem volna, keskeny ez a szerkezet, meg, szerintem, nehéz is, az egy másik sport, nem akar az ember kint lenni két-három hónapig, mert akkor azt mondja, hogy vitorlázunk, és akkor át akarunk kelni két hét alatt, vagy maximum húsz nap alatt. Ez egy másik dolog. Amikor a Déli-sarkra mentem, csak napi 20-25 kilométert lehet megtenni, mert nem lehet többet, és nincsen kite ernyő, és nincsenek kutyák a szán előtt, és nincsen motor, meg semmi nincsen, ez egy ilyen fajta kihívás, és egyből tudjuk, hogy másfél hónap az a minimum. Úgyhogy nem volt ilyen.

Előfordult, amikor nem necces szituációk voltak, hanem az ön szintjén a rendes ügymenet ment az óceánon, hogy elveszítette az időérzékét vagy a valóságérzékelését?

Az idő máshogy telik, mint normális helyzetben. Nem úgy, hogy az órám mutatja, hogy egy órával több van. Mindent az időjárás, meg a nagyobb tényezők hatnak át, az, hogy milyen fázisban van a Hold, milyen a hőmérséklet, mekkora a hullámok magassága, a szélerő. Nagyobb ciklusokban gondolkodik az ember, volt például egy 8 napos, elég erős időjárási rész, ami 24 csomó fölötti szelet jelent, az egy ilyen pici hajón már nagyon komoly helyzet. Azt néztem, hogy nyolc napig kell ezt egyszerűen elviselni, vagy működtetni. Utána meg jött négy nap, nagyon kicsi szél, és nagy meleg, lelassult a hajó. Az megint más miatt szép, meg nehéz. Inkább ilyenekben gondolkodik az ember, mert amúgy szó szerint tengernyi idő van ott, a végtelen teret, a végtelen időt, a távolságot nem nagyon lehet mihez hasonlítani. A civilizációs dolgok közül semmihez sem fogható. Az ember hiába úgy megy neki, hogy én felkészültem, a hajóm jó, minden tökéletes, ezt megcsinálom, ott azért csak érzi az ember, hogy bármelyik hullám el tudja törölni a Föld színéről, és végtelen számú hullám jön, két-három hónapig jönnek. Az ember egóját helyre teszi a természet rendesen, ha akarja, ha nem.

Unatkozni esélye sincs az embernek. Elképzelhetetlen, hogy kikapcsol, csak úgy szabadon gondolkodik? Mindig van mit csinálni?

Olyan előfordul, hogy lassabban telik az idő, de ha nem az adott dologgal foglalkozik az ember, akkor az óceán hamar szembesíti azzal, hogy ennyi volt. Ahhoz túl nyers a helyzet, hogy az ember ott ásítozzon, hogy mikor lesz vége.

A közösségi média volt a palackpostája, kommunikált is rajta, nagyon sokan követték, de nem tudott kihez szólni, talán néhányszor telefonált. Magában beszél ilyenkor az ember? Nem hibáztatnám, én a villamoson is megteszem. Néha beszél az ember az óceán közepén magában, hogy emberi hangot halljon?

Én vittem pár könyvet.

Milyen könyveket visz az ember az óceán közepére?

Elég sokfélét vittem, pont azért, hogy attól függően, hogy milyen hangulat jön, lehessen választani. Inkább a masszívabb szépirodalmi dolgok működtek. Volt olyan könyv, amit hangosan olvastam magamnak, egyszerűen azért, hogy halljam a hangomat. Volt ilyen. Most amúgy nem volt annyira jellemző, hogy magammal beszélgetek, heteket voltam csöndben, de volt olyan út, amikor még napi 16 órát kommunikálgattam magammal, hogy kinek volt ez a fantasztikus ötlete, hogy megint itt legyünk az óceánon, egyedül. Úgyhogy picit, mint egy sportriporter, kommentátor, úgy csináltam, az események kapcsán néha belekérdeztem, hogy mi történik. Most ez nem volt jellemző, sokkal stabilabb voltam, úgy érzem, a kor, hogy egy kicsit nyugodtabban, higgadtabban, meg egyszerűen jobban felkészültem, mint eddig bármikor, sokat számított, meg nyilván az, hogy ez a záróprojekt volt az ilyenfajta extrém sportpályafutásban, más köntösbe rakta az egész szituációt.

Volt olyan pont, amikor a teste nemet mondott, de az akarata, a lelke vitte tovább?

Ha különválasztjuk a dolgokat, van olyan, hogy a szervezet elkezd lemaradni attól, amit elképzeltem, és akkor újra meg kell etetni, vagy meg kell pihentetni, valahogy váltani kell. Nyilván a legegyszerűbb, hogy akkor nem egyik oldalt evezünk, hanem másik oldalt, vagy valami hasonló, de komoly helyzet nem adódott. Nem volt sérülés, nem volt semmi olyasmi, amivel amúgy ilyenkor lehet számolni, minden működött, mondjuk így.

Mi lett volna a legveszélyesebb sérülés, amin az expedíció múlhatott volna egy ilyen helyzetben?

Mondjuk, egy törés, a hajó nagyon mozog, ez egy műanyag hajó, a belseje valamennyire ki van bélelve, hogy ne törjem össze magam, de azért egy borulás kifejezetten veszélyes dolog. A lefelé vezető úton, még az Európa–Kanári szakaszon, nem messze a szigettől felborultam, amikor éppen kint voltam fedélzeten, ki is csavarodott, vagy kiszakadt az egyik ujjam, amit ott rögzíteni kellett magamnak, pedig a rendes, erre beépített kapaszkodóba kapaszkodtam, de valahogy mégis valamit elrontottam. Ha felborul a hajó, az ember beverheti a fejét, vagy ilyesmi, az ilyenekkel vigyázni kell.

Az egyik hüvelykujjával viszont történt valami most is, az út végén.

Ez ugyanaz az ujjam. Most már valószínűleg így marad. Itthon rendbe lett téve a két út között, de olyan darabokra ment, hogy ez a maximum, amit ki tudtak belőle hozni az orvosok.

Nem tudja teljesen behajlítani, vagy kiegyenesíteni?

Kiegyenesíteni abszolút nem tudom, behajlítani sem. Ez most inkább dísznek van, nem funkcionál. De egy ujj azért belefér egy ilyen projektbe.

Hogyan tekint a saját testére? Nagyon értékes eszközként vagy gépként?

Megnyilvánulási formaként, amit karban kell tartani. Mondhatnám azt, hogy úgy, mint egy autóra, rendben tartjuk, szeretjük, feltöltjük üzemanyaggal, és akkor lehet vele menni, és lehet vele nagyon messzire is menni, nyilván a vezetőn, meg az ő tudásán múlik, hogy hogyan működik, de nyilván ennél több, mert tudunk vele alkotni, tudunk kommunikálni. Mindenképp eszközként tekintek inkább rá, ezt a sport tanította meg nekem. Nagyon kicsi gyerekként kezdtem el komolyabban sportolni, azt láttam, ha az ember befektet munkát valamibe, akkor az megtérül. Ha többet edzek, akkor jobb eredményeim lesznek, ha kevesebbet edzek, akkor meg nem. Az ultrafutás pedig elmélyítette azt, hogy egyszerűen vigyázni kell rá, tényleg olyan dolgokat bír ki a szervezet, amit a legvadabb álmaimban sem gondoltam, föl lehet rá készíteni és ki fogja bírni.

A test határai ön szerint sokkal feljebb és kijjebb vannak, mint ahogy mi azt gondolnánk?

Igen, szerintem sokszorosan feljebb vannak, mint ahogyan az agyunk kapacitása is feljebb van, alig használjuk egy pici kis szeletét. A fizikumunk is sokszorosan többet bír el, mint gondolnánk. Én magam is úgy gondolom, hogy szinte alig használok valamit abból, amire lehetne használni.

Még most is ezt mondja?

Abszolút ezt érzem, és minél inkább ilyesmit csinálok, annál inkább azt érzem. Azért nyilván vannak határok. Nem mondom azt, hogy bármit lehet, csak akarni kell. Nagyon sok munkát kell beletenni, nagyon sok évet kell beletenni, mire jönnek az eredmények. De ezzel nincs is baj, ettől még biztos, hogy hatalmas lehetőségek vannak az emberekben, mindenkiben, a csoportokban, egy-egy közösségben. Ha az egyént nézzük, rajta múlik, vagy az adott csoporton múlik, hogy ezt mennyire tudja kamatoztatni. Az én életemből példákat hozva, ha az ember gondol egyet, és elkezd gyalogolni a Déli-sark felé, oda fog érni. Vagy ha gondol egyet, át akar kelni az óceánon egy nagyon-nagyon kicsi hajóval meg egy lapáttal, akkor miért ne? Megvan a módja annak, hogyan lehet megszerezni a tudást, föl lehet készülni, és meg lehet csinálni, és nyilván milliárd ilyen lehetőség létezik. Ami nekem fontos volt, amiről kissrácként álmodoztam, azt elég szépen végig tudtam vinni, és nagyon szerencsésnek érzem magam, meg nagyon hálásnak, hogy végül is olyasmikkel tudtam foglalkozni, amiről tízéves gyerekként álmodoztam. Lapozgattam az atlaszokat, meg a térképeket, meg a hajósok könyveit, megtudtam, hogy léteznek ezek a helyek, lehet menni, lehet csinálni.

Azt gondolja, hogy még ön sem ment el a lehetséges határaiig?

Nem, szerintem közelükben sem voltam.

Ha valaki ismeri a saját testét, az biztos, hogy ön. Melyik a legsérülékenyebb része, ami az ilyen kalandokat, a legkevésbé bírja?

Ez egyéntől függ. Amikor elkezdtem ultratávokat futni, egyből kiderült, hogy mi az, ami nekem nagyon nem oké, jelentkeztek a problémák, 80 vagy 200 kilométernél. Sorozatban ugyanazok jöttek elő, és azokat kellett valahogy menedzselni, meg azokban is jelentkeztek, amikben, mondjuk így, átlag feletti vagyok, amire tudok támaszkodni egy komolyabb terhelésnél. Ha ezekkel az ember képbe jön, akkor nagyon nagy távokat lehet megtenni, vagy nagyobb teljesítményeket lehet elérni, mert tudja jól, hogy erre vigyázzunk, az viszont az erősségünk. Szerintem a sportban minél inkább megismerkedik valaki önmagával, annál hatékonyabb tud lenni az adott területen belül. De ugyanezt mondhatnánk szakmákról is, minél kompetensebb valaki, minél inkább van tapasztalat mögötte, minél többet képezi magát, annál hatékonyabban halad előre. Aztán lehet, hogy valami öt éve még felfoghatatlan volt és lehetetlen a számára, most ellenben rutinból megoldja.

Azt látom az arcán, hogy azt élvezi legjobban, amikor eljut arra a határra, amiről korábban elképzelhetetlennek tartotta, hogy megcsinálja, de immár nem pusztán megcsinálja, hanem rutinosan megcsinálja.

Az egy zseniális dolog. Szerintem azt mindenki élvezi, hogy egyszerűen működik. Amikor uraljuk a helyzetünket vagy az adott dolgot, nyilván emberi igény, hogy én képes vagyok rá, vagy mi képesek vagyunk rá, vagy mi kibírjuk, vagy megcsináljuk, vagy elérjük, vagy létrehozzuk. Én művészeti sulikba jártam, a gimnáziumban képzőművészetet tanultam, hihetetlen nagy élmény az, hogy ott van előttünk a fehér rajzlap, meg egy ceruza van a kezünkben, vagy egy szén, és alkotunk rá olyat, amit mindenki tud értelmezni, ami mindenkinek ad valami vizuális élményt, vagy valamit elindít benne, és amúgy meg előtte nem létezett. Ez a fajta alkotás benne van az emberekben, ezért fejlődik a világunk, haladunk előre, mert nagyon mélyen belénk van kódolva, hogy létre akarunk hozni dolgokat, túl akarunk élni dolgokat. S jó, hogy ez bennünk van. Ez emeli ki az emberiséget a környezetből.

Szeret az emberek között lenni, ezt sokszor bizonyította, és azt is, hogy jól el tud lenni emberek nélkül odakint, az óceán közepén. Mi választja el az építő egyedüllétet a pusztító, romboló magánytól?

Ez jó kérdés. Nagyon közel vannak ezek egymáshoz. Ha az ember jelen van a dologban, az mindenképpen hasznára válik, bármi is az, még a legnagyobb próbatétel vagy egészségügyi kihívás is nagyon jelentős fejlődési felületet tud adni. Akár úgy, ha valamilyen szinten vállaljuk benne a felelősségünket, ezen változtatni vagy javítani akarunk. Ha az ember egyedül tölt időt, annak nyilván az egyik nagy hozadéka az, hogy rengeteg olyan helyzet adódik, ami megtanítja arra, hogyha valamit elrontunk, azért mi vagyunk a felelősek. De ha valamit jól csinálunk, azért is. Nem nagyon tudok mutogatni bárkire is, mindenért én vagyok a felelős. Most mondhatom azt, hogy vihar volt, meg a nagy hullám ezt meg azt csinálta a hajóval, de igaziból én mentem oda, én készítettem fel a hajót, én vagyok érte a felelős, és ez alapján legközelebb jobban fel tudom készíteni a hajót, jobban fel tudok készülni, máshogy fogom kivédeni azt a hullámkombinációt. Nagy lehetőség van abban, ha valamit az ember egyedül csinál, jobban fölveszi a saját felelősségét, amellett, hogy én nagyon nem vagyok híve az egyedüllétnek, meg a saját projekteknek, nagycsaládban nőttem föl, imádok az emberek között lenni, de ennek az útnak a haszna így jön ki.

Nem azért evez egyedül az óceánon, mert gyűlöli az embereket.

Meg nem azért, mert elegem van, vagy magányos farkas vagyok.

Ez nem egy társadalomkritika volt, hogy megmutassa, hogy milyen rossz társadalomban élünk.

Sőt, pont, hogy ennek az ellenkezője, és ebben viszont zseniális volt a social media felületén az a tábor, amely követte az utat, jelezve, hogy így össze vagyunk kötve emberek, és nagyon függünk egymástól.

Százezrek követték, és tényleg rajongók. Nem volt ez kicsit terhes, hogy posztolgatni kell a Facebookon, válaszolni, embereknek élő videókat készíteni? Volt épp elég baja.

Nem volt terhes, mert egyirányú volt a csatorna, lehet, hogy ténylegesen százezer ember nézte azt, amit én kiteszek, de én csak kitettem. Úgy írtam meg, mintha magamnak megírnék egy hajónaplót, az összes projekt alatt vezettem naplókat. Van öt könyvem, nekem ez stabilitást ad, imádok írni, egyszerűen rögzíteni gondolatokat. Pár fotóval ezt minden nap szépen elhelyeztem. Nem úgy töltöttem időt az interneten, hogy nézegetem, híreket nem fogyasztottam, semmi ilyesmit, csak azzal foglalkoztam, ami ott érintett, időjárási helyzettel. Volt egy francia hajós pár száz kilométerre, vele kommunikáltam néha, de ez SMS-alapú kommunikáció volt csak.

Szóval arról, hogy a világban mi történt, az Egyesült Államokban, a Gázai övezetben, Ukrajnában, nem is tudott?

Semmilyen információm nincs róla most még.

Még most sem?

Most sem.

Az InfoRádiót önnek találták ki, csak szólok. Kapjon rá!

Másfél napja jöttem haza, azóta ventilálom ki magamból a dolgokat, most semmi infóm sincsen, semmiről. Tavaly december elsején utaztam ki a Kanári-szigetcsoportra, december 23-án indultam a hajóval. A családi hírekből már tudok egy párat, ami nagyon közeli vagy személyes, de még ott sem mindenkiről.

Történt egy s más, higgye el, szellemi értelemben az is egy expedíció lesz, amig fölzárkózik a közelmúltból. Önnek nyilvánvalóan nagyon fontos, amit csinál. Törődik, foglalkozik azzal, hogy ez másoknak, tömegeknek fontos legyen? Van ennek valamiféle tanítása, üzenete?

Van, és ez plusz hozadéka az egésznek. Amikor elkezdtem ezt a fajta életet élni, nem gondoltam, hogy ez bárkit érdekelhet, meg hogy erről bármit kéne kommunikálni. Az egyetemen, ha megkérdeztek a tanárok a munkámról, csendben voltam, azt mondtam, hogy megépítettem a makettet, adja magát, nem kell megmagyarázni, hogy miért úgy néz ki. Akkor mindig mondták, hogy nem jó, ha nem tudok beszélni a saját munkámról a saját tanáraim vagy ösztöndíjasaim előtt, később is kommunikálni kell az emberekkel. Nagyon csendben, magammal elvoltam. Aztán az első páros óceánátevezés után jött az, hogy mi is történt veletek, gyerekek, mondjátok már el, és akkor elmondtuk, és nem csak azt, hogy A pontból B pontba eleveztünk, itt rengeteg olyan apróság van, ami érdekes, amit át lehet ültetni a szárazföldi civil életbe is, kifejezetten értéket képviselnek. Utána sok-sok évembe került az, amíg a visszahúzódó énemmel szakítva, eljutottam odáig, hogy kiteszek a social media felületére az óceán közepéről egy delfines képet, s annak hatása van. De ezt nagyon pozitív hozadéknak látom. Nagyon sok előadást tartottam az elmúlt években, ezer fölötti nagyrendezvényt, több százszor voltam különböző oktatási intézményekben, sportintézményekben, ezeket ráadásul teljesen karitatívan csinálom. Foglalkozom a tanítással, egyszerűen érdekel, meg úgy gondolom, hogy nagyon fontos, hogy ami tudást összeszedünk, azt, aki arra nyitott, meg tudja szerezni, sőt, hozzá tudja tenni a sajátját, hogy ő is tovább tudja adni

Bármi lehetséges. Ez a tanítása a kalandjainak?

Szerintem nem, inkább az, hogy az életet élni kell és csinálni kell, nem szabad várni arra, hogy majd egyszer valami fog történni. Képezni kell magunkat, haladni kell, össze kell dolgozni. Ha úgy tűnik, hogy elbukunk, újra neki kell állni, újra neki kell menni. Azzal, hogy bármi lehetséges, nagyon óvatos lennék, mert nem hiszem azt. Az viszont biztos, hogy sokszorosan több lehetséges, mint amit per pillanat csinálunk. Ez biztos, és ez mindenkire igaz, s ez nagyon inspiráló. Igenis mehetünk tovább, igenis tudhatunk többet, alkothatunk többet. Az jó, ha az ember a szűkebb vagy tágabb környezetének vissza tudja adni. Ha valaki jól tud működni, a helyén van a saját életében, hasznosabb a társadalomnak, a környezetének, a családjának. Ha meg nem, akkor nyilván rengeteg figyelmet, energiát elvon a környezetétől.

Ez lesz majd, amit egyszer majd a gyerekeinek – nyilván az izgalmas anekdotákon és hősies történeteken kívül – tanításként elmesél? Mi marad meg ebből az egészből évtizedek múltán?

Nyilván lesz egy olyan része is, hogy ne annyira keretek között gondolkozzunk, mert minek. Ha már csinálunk valamit, akkor csinálhatjuk a legnagyobb dimenzióban is. Nekem nagyon sokan mondták, hogy jó, jó, de ha óceánt akarsz átevezni, akkor kezdjük el, nem tudom, itt, az öbölben, aztán menjünk a Dunára, aztán a Balatonra, aztán a tengerre, aztán az Adriára, utána a Földközire.

Ezeket simán átugrotta?

Nem azt mondom, hogy fejjel neki a falnak, mert abból baleset lesz mindig, de lehet csinálni nagyobb dolgokat is. Ha már csinálja az ember, ha már belerakja a 24 óráját, a 100 százalékra ráteszi az életét, megcélozhat olyan dolgokat is, amit esetleg kevesebben céloznak meg, vagy még senki sem. Amikor gyerek voltam, a mobiltelefon nem létezett. Volt helyette egy nagy aktatáska egy idő után, meg előtte voltak a rendes kagylós telefonok. Most meg mindenkinek ott van a mobiltelefon a zsebében, és annyira fontos, hogyha valakitől elvesszük fél napra, akkor lehet, hogy összeomlik az élete, mert a munkájának a része, a családjával való kapcsolattartásnak a része. Nagyon-nagyon fontos. Ha a mai tudásunkkal visszamennénk 30-40 évet az időben, és megkeresnénk egy nagyon intelligens embert, és azt mondanánk neki, hogy figyelj, lesz mobiltelefon, valószínűleg azt mondaná, hogy nem vagyunk komplettek, minek, meg amúgy sincsen vezeték rajta, még gombok sincsenek rajta, meg minek lenne elöl-hátul kamera rajta. Meg miért kéne, hogy én a vécéről is, éjszaka is, fel tudjak hívni a világ másik végén valakit, minek van erre szükség. De közben eltelt egy kis idő, megalkották ezt az eszközt, itt van a zsebünkben, és irtóra begyorsítja a fejlődésünket, a világunkat, összekapcsolja az embereket. Nyilván van ennek nagyon sok negatívuma, de van nagyon-nagyon sok pozitív része is. Ha el akarok menni a Déli-sarkra, töredéke idő alatt szervezem le az egészet és szedem össze a szükséges információkat, mint annak idején, amikor – teszem azt – hónapok voltak, amíg odamentek, amíg befagyott a hajójuk, amíg megvárták a következő szezont, átteleltek, megcsinálták, visszajöttek. Eltelt két év, és senki nem tudta, hogy mi történik velük közben. Most meg én a nulláról – nyilván kellett hozzá egy nagyobb, profi csapat, de – pár hónap alatt ott voltam a Déli-sarkon, és fölemeltem a magyar zászlót. Hihetetlenül jól halad a világ előre. Független attól, hogy mit csinál az ember, milyen pályán akar mozogni, hogy három kilót akar leadni, vagy a harmadik egyetemét akarja elvégezni, nyilván mindenkinek a saját kihívás, az a csúcs. Menjünk, csináljuk, egyedül vagy összedolgozva, de ha lehet csinálni, csináljuk.

Ennyi különleges kaland és ennyi tapasztalat után mi lesz az a munka, mi lesz az az élet, ami kielégíti a következő évtizedekben? Hiszen azt mondta, és eddig minden ígéretét betartotta, hogy ez volt az utolsó nagy kaland.

Igen, ez volt olyan téren, ami hosszú időtartamú és veszélyes, magas veszélyfaktorral bíró projekt.

Életveszélyes, ne szépítsük.

Ebből garantáltan ez volt az utolsó, én ezt így is kezeltem, így mentem bele, tudatában voltam annak, hogy ez egy záróprojekt. Ultrafutás egyértelműen lesz, abba most fogok belerázódni. Két évvel ezelőtt nyertem Olaszországban egy világbajnokságot. Én úgy gondolom, hogy ott vannak olyan területek, amelyeken bőven van még hova fejlődni, elég komoly célok vannak előttem, minimum 10-12 évet rá lehet erre szánni. Ha a sportot nézzük, ez megadja azt, amit az óceánon is kerestem. Az egyéb dolgok nagyjából hasonlóan fognak zajlani, mint eddig is, két nagyobb projekt között előadásokat tartottam, különböző csapatokat, meg szervezeteket, meg egyéneket fejlesztettem, ez megmarad. Aztán van pár olyan tervem, amit most még megtartok magamnak, de eléggé precízen látom magam előtt az utat, úgyhogy „csak” menni kell rajta előre.

Mert az út a lényeg?

Így van, az út a lényeg. A célok abban fontosak, hogy megadják az irányt, hogy mibe kapaszkodunk, de nyilván, ha az életünket nézzük, akkor gyakorlatilag folyamatosan két cél közötti úton vagyunk, és azt kell élvezni, abban kell jónak lenni, attól fejlődünk.