Szépen gondozott kertes házban, egy túláradóan virgonc kiskutya társaságában fogad bennünket Marcsi, Szabó Zoltán lánya. Édesapja az ebédlőasztalnál ül, előtte régi fotók. Készült ránk. Korához képest szellemileg és testileg is fitt, de láthatóan izgatott. Meglepi, hogy sokan vagyunk – filmesekkel, fotósokkal együtt nyolcan álljuk körbe. Somssich Tamás, a Recski Szövetség Egyesület főtitkára átnyújt az idős férfinak egy emléklapot, Kis-Kapin Róbert történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa pedig kitölti vele az úgynevezett betekintési kérelmet, amely szükséges ahhoz, hogy megkaphassa a levéltártól a róla szóló állambiztonsági iratokat.

A többiek a konyhában maradnak, a hangos ebet elzárjuk, csak a kamerákat és a fotómasinákat kezeli négy csendes kolléga a nappaliban, ahol Szabó Zoltánnal kettesben leülünk, hogy beszélgessünk. Egyetlen egy esély van, hogy rábírjuk az emlékei előhívására, mert többször is elmondja: idegeneknek soha nem mesélte el a történetét. Sűrűn szabadkozik a rendkívül hiányos memóriája miatt, megemlíti, hogy ő egyszerű ember, de közel sem csak a hét évtizednyi távolságra hivatkozik. Őszintén bevallja, hogy kivételesen ritka taktikát választott a túlélésre: nem elfelejteni akarta a vele történteket, hanem megpróbálta be sem fogadni, meg sem jegyezni azokat.

Nem kihallgatást rendezünk ugyan, de az iratok egyértelmű adatai ellenére még egyszer kénytelenek vagyunk azonosítani őt.

Legyen szíves megmondani a nevét.

Szabó Zoltán.

Mikor született?

1929. február 22.

Hogyan hívták az édesanyját és az édesapját?

Az édesanyámat Szabó Veronikának, az édesapámat Szabó Sándornak.

Mi az első, ami eszébe jut a szüleiről, a régi házról, a gyerekkoráról?

Szívesebben beszélnék az anyai nagyapámról. Egy kis birtoka volt, és lett neki több mint száz hold földje. Egyszerű parasztember volt, de tudta, hogy mit csinál. Nem mondhatnám, hogy nagyon iskolázott ember volt, de józan gondolkodású. Az én édesapám benősült a családjába. Az édesanyám rettenetesen jó ember volt. Öten voltunk testvérek.

Ön hányadik volt a sorban?

Könnyű kiszámolni! Hátulról az első. Az utolsó, ötödik gyerek voltam.

Ez jó volt, vagy rossz volt, hogy ön volt a legkisebb?

Jó volt, mert engem kényeztettek. Számomra az édesanyám több volt, mint egy édesanya. Egy igaz ember volt. Az apám nem volt rossz apám, de ő – legalábbis az emlékeim szerint – félre is nézett. Nem csak mindig anyámra...

Kiskunhalason éltek?

Egy darabig igen, de még fiatalember voltam – nagyon fiatal –, amikor elköltöztünk Siklósra. Ott éltünk, én ott jártam iskolába.

Milyen tanuló volt?

Nem voltam rossz tanuló, de nem nagyon szerettem. Azt mondták, hogy jó a felfogóképességem. Na, hát ezt én most megítélni már nem tudom...

1929-ben született, tehát amikor kitört a második világháború, akkor 10 éves volt, amikor pedig befejeződött, akkor 16. Hol élte át a háborút, és hogy élte át a háborút?

A szüleim elköltöztek Kiskunhalasról Siklósra. Ott éltünk, ott lettem kamasz, magyarul mondva: ott lettem férfi.

A háborúból mit érzékelt?

Nem sokat. A legidősebb bátyám, Sanyi katonatiszt volt, de nem volt fronton. Nekem egyébként a nagyapám életfelfogása tetszett a legjobban.

Neki milyen volt az életfelfogása?

Tudta, hogyan kell pénzt keresni. Amit megkeresett, azt nagyon megbecsülte. Volt egy-két tanyája, nem is kicsi. Nem volt egy szegény ember. Kiskunhalason gyönyörű háza volt. Kiváló ember volt.

Ő volt, akit kuláknak nyilvánítottak később?

Igen.

Elvették mindenét?

Elvették. Közel száz hold földje és egy nagyon szép háza volt. Abban az időben ez ritkaság volt. Az egyik tanyája 14 kilométerre volt. Képes volt gyalog kimenni, hogy ne kelljen igénybe venni a jószágokat.

Ő volt a példaképe?

Igen. Sok minden van bennem belőle.

Mindig tudta, hogyan kell túlélni a dolgokat?

Hát úgy általában. Én még az internálótábort se vettem fel. Igaz, fiatal voltam.

Véget ért tehát a háború. Hogyan került Budapestre?

A szüleim akkor már Siklóson béreltek földet, mert parasztemberek voltak, habár az apám sokáig a vasútnál dolgozott. Akkoriban Kiskunhalason ki volt adva a lakásunk, és nekem nagyon tetszett azoknak az életfelfogásuk, akik bérelték. Nagyon tiszták és rendesek voltak. Szabó lettem, és a mester azt mondta, hogy nekem nem kell túlóráznom, mint a segédeknek. Mondtam neki: Laci bácsi, hát én nem három évig voltam ipari tanuló, csak kettőig! Nekem két év alatt kellett megtanulni, amit másnak három év alatt.

Jó munkásember lett.

Igen. Szerettem dolgozni.

Pesten már szabóként dolgozott?

Igen.

Egyedül jött a fővárosba?

Egyedül.

Merre lakott Pesten először? Emlékszik-e rá?

Húha...! Valamelyik rokonnál...

Régen volt.

Régen volt, és, ugye, nem is foglalkoztatott ez a gondolat.

Elérkeztünk a történetében ahhoz a ponthoz, hogy egyszer csak eljöttek önért és elhurcolták. Ez hogyan történt? Miért vitték el? Kik vitték el? Hogyan vitték el?

Akkor éppen Kiskunhalason voltam az egyik rokonom fiánál, az unokatestvéremnél, aki egyidős volt velem. Ők kereskedők voltak, üzletük volt Kisszálláson. Kimentünk oda, hogy meglátogassuk őket. Csakhogy nem értünk oda, mert közben letartóztattak. Jött egy pasas, megmutatta az igazolványát, és azt mondta, hogy az Államvédelmi Hatóság nevében le vagyok tartóztatva.

Egyedül volt ez a férfi?

Egyedül.

Autóval jött?

Igen, mert azzal hoztak el. Be kellett szállnom.

Mit mondott, hogy miért viszik el?

Nem mondott ő semmit.

Ön kérdezett?

Nem kérdeztem, ez az igazság.

Nem csodálkozott azon, hogy mi történik önnel?

Igen, de abban az időben ezek Magyarországon mindennapos dolgok voltak. Nem volt feltűnő, hogy letartóztat. Az internáláshoz nem kellett konkrét határozat, hogy miért tartóztattak le.

Ez 1950-ben történt, ugye?

Igen.

Beszálltak tehát az autóba. Hova mentek? Valahová elvitték kihallgatni?

Bevittek kihallgatni.

Budapestre?

Igen, az Andrássy út 60-ba. Én nem szerettem azt a rendszert, de olyat nem akarok mondani, ami nincs...

Nem is szeretném, hogy mondjon...

... mert engem nem bántottak. Amit kérdeztek, arra válaszoltam.

Mit kérdeztek?

Hogy van-e ilyen-olyan ismerősöm. Mondtam, hogy nincsen, egyedül élek. De, ugye, a nagyapámnak nagyon szép háza volt...

Mondták, hogy a nagyapja kulák, és hogy amiatt vitték be?

Ajaj...! Kérdezgettek a bátyámról is, aki katonatiszt volt a Horthy-világban. De nem utálta azt a rendszert.

Ön utálta azt a rendszert?

Én a politikával nem foglalkoztam különösebben.

Emlékszik-e rá, hogy az Andrássy út 60-ban hányan hallgatták ki, és mégis mit akartak megtudni, vagy mivel akarták megvádolni?

Azt akarták mindenáron rám tukmálni, hogy én valamilyen csoporttal tartom a kapcsolatot.

Milyen csoporttal?

Hát azt nem tudtam úgy megítélni... Fiatalember voltam, egyszerű emberek voltak a szüleim.

Az Andrássy út 60-ban azzal gyanúsították, hogy egy külföldi csoporttal tartja a kapcsolatot?

Nem, ők próbálkoztak, ezt kérdezték, azt kérdezték, hogy majd hátha elköpöm magamat.

Lett volna mit mondania?

Nem. Nem tartottam kapcsolatot semmilyen szervezettel. Meg kell mondani, én, amikor fiatal voltam, nagyon szerettem a lányokat. Gondolom, ez nem bűn.

Ez nem bűn, de, gondolom, erről nem is kérdezték az ÁVH-sok.

Nem, nem. Mondtam nekik, hogy tessék valami konkrétat mondani, hogy ezzel vagy azzal volt-e kapcsolatom.

Nem mondtak?

Hát nem volt!

Ők sem állítottak semmit, hogy mivel vádolják? Nem neveztek meg senkit?

Nem, nem neveztek meg senkit. Csak azt mondták, hogy a nagyapám jómódú ember volt.

Félt az Andrássy út 60-ban?

Nem, mert nem bántottak. Tudnám azt mondani, hogy jaj, ilyet csináltak velem, olyat csináltak velem, de akkor hazudnék.

Alá akartak íratni valamilyen papírt Zoli bácsival, vagy aláírt valamilyen papírt?

Hát persze.

Mi volt azon a papíron?

Én csak olyat írtam alá, hogy semmilyen szervezettel nem vagyok kapcsolatban. Én egyedül élek, nekem nincsenek politikai indíttatásaim. Mi nem voltunk a legszegényebb emberek...

Kértek vagy követeltek öntől valamit?

Mindenáron azt akarták, hogy bizonyítsam be, kivel tartok kapcsolatot. Mondtam, hogy nekem nincsenek ilyen kapcsolataim.

Megfenyegették azzal, hogy bántják?

Nem, nem. Hazudnék, ha azt mondanám, fenyegettek, hogy kiszedjenek belőlem valamit. Nem volt mit.

Mi történt azt követően, hogy kihallgatták az Andrássy út 60-ban? Hová vitték?

Kistarcsára.

A gyűjtőtáborba?

Igen.

Rögtön az Andrássy út 60-ból?

Igen, az Andrássy út 60-ból.

Megmondták, hogy hová viszik?

Nem, semmit. Beültettek egy autóba, és kivittek. Akkor mondták, amikor odaértünk, hogy ez egy gyűjtőtábor.

Kiknek a gyűjtőtábora?

Az internáltaké. Ahhoz, hogy valakit internáljanak, nem kellett bírósági végzés. Ráírták a papírra, mint nekem is, hogy „internálása államvédelmi szempontból szükséges”. Rá is kérdeztem, hogy ha még ellenség is lennék, akkor egyedül mit tudnék csinálni ennek az országnak?!

Milyen körülmények fogadták a kistarcsai gyűjtőtáborban?

Akik jómódban éltek, annyi csomagot kaphattak, amennyit akartak.

A rokonai, a családja, a barátai tudták, hogy önt elhurcolták?

Hat hónappal később tudták meg. Lehetett írni levelet. A szüleim és a testvéreim meg is látogattak.

Mit kellett csinálni a kistarcsai gyűjtőtáborban? Hogyan telt ott egy nap?

Semmit. Minden nap volt séta. Körbesétáltunk. Ez minden nap volt.

Miféle emberek voltak ott?

Válogatott társaság volt. Voltak grófok, bárók, és voltak egyszerű emberek is, mint én.

Hogy fértek meg? Tudtak valamiről beszélgetni egymással?

Tudtunk. Azért volt téma, és voltak nagyon rendes emberek ám.

Emlékszik valakire név szerint akár, vagy úgy, hogy történetet tud róla mondani?

Nem. Igyekeztem nem foglalkozni azzal az élettel.

Bántották önöket?

Nem. Engem legalábbis nem bántottak.

Kihallgatták önöket?

Csak az Andrássy út 60-ban.

Alá kellett bármit írni a kistarcsai gyűjtőtáborban?

Alá nem kellett írni. Hát aztán hogy ők mit írtak le, vagy mit nem írtak le, azt nem tudom.

Mennyi ideig volt körülbelül Kistarcsán? Hónapokig?

Tovább. Több mint egy évig.

Nem mondták meg, hogy miért van ott?

Nem.

Hogyan dolgozta fel azt, hogy nem mondják meg, hogy miért tartják fogva?

Nem volt ez így ilyen konkrétan meg bennem...

Zoli bácsi, ezt úgy hívják, hogy igazságtalanság, nem?

Igen, az volt. Igazságtalanság volt, mert én nem csináltam semmit.

Ezért kérdezem azt, hogyan tudta azt elviselni, hogy minden ok nélkül tartják fogva.

Azért tudta az ember elviselni, mert a többi internált is hasonló körülmények között került be. Egy volt a gondolatunk és a bánatunk. Túl kellett élni. Fiatal ember voltam, és ami még biztosan előnyömre vált, hogy nagyon művelt emberek között voltam. Volt olyan, akinek több egyetemi végzettsége volt. Az még akkor sem tudott volna butaságokat mondani, ha akart volna. Nem engedte az agya. Másképp gondolkodik egy tanult ember, mint egy nem tanult.

Jókat lehetett beszélgetni, arra tetszik gondolni?

Igen.

Mikről beszélgettek?

Ott annyiféle ember volt az egyszerű segédmunkástól a több diplomás emberig, hogy mindenről.

Voltak ott papok, egyházi emberek?

Hogyne.

Zoli bácsi vallásos volt?

Vallásos voltam, de nem bigott. Eléggé szabadelvűen gondolkodtam én.

A rendelkezésre álló iratok alapján Kistarcsáról elvitték több kényszermunkatáborba is.

Igen, többfelé voltunk.

Arra emlékszik-e, hogy hol?

Hát már nem nagyon.

De évekig tartott, ugye?

Igen, igen.

Milyen munkahelyekre vitték?

Egyszerű munkahelyekre. Volt olyan, akinek három diplomája volt, hát annak nem tudtak olyan munkát adni. Nem a mi elképzelésünk alapján épültek ezek az internálótáborok...

Mit ért ezalatt?

Sokféle ember volt ott. Én mint egyszerű ember egészen másképp gondolkodtam, mint egy többdiplomás ember. Azt az internálás jobban megviselte, mint engem.

Tud erre mondani konkrét példát, hogy mit csinált máshogy ön, hogy túlélje, és mit csináltak máshogy ezek az emberek?

Kivittek minket munkára. Ott voltak velünk idősebbek is. Az mit csinált? Kitolta a talicskát, amit kapott, hogy dolgozzon vele, és beleült, nem csinált semmit, mert idős volt már.

Milyen körülmények között tartották fogva? Arra gondolok, hogy hol kellett aludni, mit adtak enni?

Szerényen, de elláttak bennünket. Nem kellett éhezni. Én nem azt mondom, hogy minden nap a legfinomabb rántott húst kaptuk, de nem keltett gyűlöletet bennem. Amikor kiengedtek a táborból, bennem nem volt gyűlölet.

Másokban volt?

Hogyne. Voltak, akiket földönfutóvá tettek. Elvették mindenüket. Sok volt olyan. Nagyon sok jómódú ember volt, és pláne idősebb korban az emberek érzékenyebbek erre, mint fiatalon. Én fiatal voltam, de ott voltak olyanok, akiknek komoly vagyonuk volt. Azokat földönfutóvá tették. Kijöttek, és csak valamelyik ismerősükhöz, rokonukhoz tudtak menni, mert már idősek voltak és nem tudtak dolgozni. Szóval voltak ott szörnyű életek...

Már csak azért is kérdezem, mert azt mondta Zoli bácsi, hogy önt nem bántották.

Nem. És én az életemben nagyon keveset hazudtam.

A kényszermunkatáborokban, ezen a sok helyen, ahol volt, soha senki meg nem ütötte?

Nem.

De ugye tudja, hogy sokakat másokat bántottak? Megkínozták őket. Volt, aki bele is halt.

Igen, tudom... Voltak olyanok. De én nem tiltakoztam, nem hőzöngtem. Ugyanúgy éltem, mint aki hőzöngött, csak a hőzöngőt – hát azért nem azt mondom, hogy agyonütötték, de egy-két pofon kijutott neki.

Látott ilyet személyesen?

Nem, nem. Úgy csinálták, hogy tanú ne legyen. Hiába voltunk 51-en egy szobában, elvitték a saját szobájukba, és azt csináltak vele, amit akartak. Nem volt tanú. Engem nem bántottak, nem ütöttek meg. Igaz, hogy nagyon fegyelmezett ember voltam.

Nem hőzöngött, nem kérdezte, hogy miért van ott, és mikor engedik ki?

Hiába kérdeztem volna. Nem az döntötte el, aki ott volt.

Köztörvényes bűncselekménnyel megvádolták?

Nem, köztörvényessel nem.

Állították, hogy olyasmit követett el, ami bűncselekmény?

Nem, nem, ilyet nem állítottak. Azt mondták, hogy az én családom a vagyoni helyzeténél fogva csak ellenség lehet. Elvették a nagyapám birtokát. Földönfutóvá tették.

Ön szerint minek köszönheti, hogy ezt a háromévnyi kényszermunkát viszonylag jól átvészelte fizikailag és érzelmileg is?

Fiatalember voltam, és mindig azt mondtam magamban, hogy én bentről úgysem tudom megváltoztatni ezt.

Ettől az ember még lehet haragos az igazságtalanság miatt. Érezhet olyat, hogy csak vissza kéne vágni nekik. Nyilván nem ott bent, de akár később is.

Nekem ilyen szempontból szerencsés természetem van. Nem vagyok bosszúálló.

Elfogadta a sorsát odabent is?

Így van. Beletörődtem a sorsomba. Voltak olyanok, akik hőzöngtek. Meg is kapták érte a „jutalmat”.

Arra nem gondolt, hogy ezek lennének a legszebb évei?

Nem. Nem nagyon. Felmértem, hogy én úgysem tudok semmit se tenni odabent. Még tiltakozni se, mert ha valamit nem jól csinálok, elvisznek a sötétzárkába.

Volt sötétzárka?

Volt. Én nem voltam bent, de volt.

A rabtársai miket meséltek, velük mit csináltak?

Volt olyan, aki azt mondta, hogy dolgokat kérdeztek tőle, és ha nem tetszett nekik a válasz, akkor nyakon vágták, hogy nem az igazat mondja.

Három évig volt kényszermunkán. Fogalma sem volt arról, hogy mikor fogják szabadon engedni?

Nem, halvány dunsztom nem volt róla.

Hogyhogy nem esett ettől kétségbe?

Hát, tudja, ez jó kérdés... Nem egyedül voltunk. Volt, amikor hatvanan vagy nyolcvanan egy szobában. Ott mindenki talált neki megfelelő kultúrájú embert, akivel tudott társalogni.

Addig sem kellett foglalkozni azzal, hogy kiengedik-e?

Nem. Azt, ugye, egyébként sem ott döntötték el, ahol volt az ember, hanem egy felsőbb szinten, az Andrássy út 60-ban.

Hogyan engedték ki az embereket? Voltak ennek előjelei?

Voltak, mert nem egyszerre engedték szabadon az embereket, hanem kisebb csoportokban. Hogy miért... Furcsán hangzik, de nem nagyon érdekelt a politika, sőt semennyire.

Meg is tanította az a rendszer, hogy ne nagyon érdekelje, igaz?

Hát igen. Benne volt a rendszerben. Akinek volt egy kis esze, az inkább tűrte magát, mert aki rosszabbul viselkedett, azt elvitték sötétzárkába, és akkor nem normális étkezést kapott.

Hogy történt 1953-ban, amikor kiengedték? Hogyan szabadult?

Húha... jót tetszett kérdezni... Készültem rá, mert nem egyszerre engedték szét a tábort, hanem csoportokban. Egy napon belül is különböző órákban. Nem volt nekem (a tábor) jó... Rossz volt. Ha olyan helyzetbe kerültem volna, hogy politikailag meghatározó ember vagyok, akkor sem hiszem, hogy másképp gondoltam volna arra a kommunista rendszerre.

A történelemből választ kaptunk már arra, hogy miért oszlatták fel az internálótáborokat. Meghalt Sztálin.

Igen. Azt azért tudtuk.

Az a hír eljutott önökhöz?

Persze. Voltak ott nagyon értelmes emberek, akik kimondottan a politikából éltek.

Emlékszik esetleg konkrét emberekre is?

Név szerint már nem, de beszélgettünk, és elmondták. Sokkal műveltebb emberek voltak, mint az átlag internáltak.

Amikor megtudták, hogy meghalt Sztálin, kezdtek reménykedni abban, hogy emiatt szabadon engedik önöket?

Lehetett érezni. Még a fogvatartók is megváltoztak.

Hogyan változtak meg?

Ugyanúgy ránk szóltak, de nem kiabálva, hanem normális hangon. Embernek tartottak bennünket.

Addig nem tartották embernek önöket?

Hát voltak olyanok...

Arra emlékszik, amikor közölték a hírt, hogy hazamehet?

Nem.

Az Andrássy út 60-ban hallgatták ki, volt a kistarcsai gyűjtőtáborban, dolgozott Isaszegen, Tiszalökön, Bernátkúton, sőt az iratok szerint a recski kényszermunkatáborban is. Arra emlékszik-e, hogy honnan engedték ki 1953-ban?

Húha... azt sem tudom már, hogy jöttem haza Pestre. Ez nagyon régen volt...

Hetvenkét éve.

Hát igen... Különösebben nem foglalkoztat engem az internálás. A feledés homályába merült. Föltaláltam magam. Nagyon szeretek dolgozni.

Azt mondja, hogy a feledés homályába merült az internálása. Nem inkább úgy volt ez, hogy ön szándékosan a feledés homályába merítette ezt, hogy ne kelljen rá gondolni?

Igen, ez az igazság. Nem akartam emlékezni. Az nekem nem segített. Nem tudom, hogy miért internáltak. Nem voltam bűnöző.

Ez így volt a táborban is? Inkább nem nézett oda, inkább nem látta, nem hallotta, hogy mi történik, hogy el tudja felejteni később?

Én nem foglalkoztam különösebben a másik emberrel. Valahogy jó természetem volt.

Amikor szabadult, aláírattak önnel egy papírt?

Ilyenre nem emlékszem.

Az internáltak elmesélték, hogy mindenkinek, aki szabadult, alá kellett írnia egy papírt, hogy soha senkinek nem mesél arról, ami ott történt, sőt, ha kell, akkor még a családtagjainak is hazudnia kell, hogy ő hol volt, különben újra visszaviszik.

Én erre nem emlékszem.

Amikor hazaért, mesélt arról bárkinek, hogy mi történt önnel?

A családomnak elmeséltem. Az embernek elég a szűk a látóköre...

Ez a szűk látókör kicsit segítette is, ugye, a táborban? Hogy nem kellett mindent meglátni.

Igen.

De azt tudja, hogy ott sokakat megkínoztak? Volt, akit megöltek, és volt, akinek még a családját is tönkretették.

Igen, tudok róla. Én nem voltam egy hőzöngő. Jobban járok, ha egy hétig sötétzárkában vagyok...?

Nem akart hős lenni.

Nem. Nem akartam azt, hogy írjanak rólam. Én normális életet éltem. Kikerültem az internálótáborból, családot alapítottam, és úgy érzem, hogy amiről én tehettem, azt nem csináltam rosszul.

Az iratok szerint 1960-ban a Belügyminisztériumtól kérte az erkölcsi rehabilitációját.

Igen.

Nem pénzt kért, hanem azt, hogy mondják ki, nem büntetett előéletű. Ezt elutasították. Azt el tudja-e mesélni, hogy miért kérte ezt a rehabilitációt?

Ha bárhová mentem dolgozni, akkor, ha becsületes vagyok, be kellett írni, hogy internált voltam. De azt nem lehet részletezni, hogy ezért vagy azért...

Tudja-e, hogy miért utasították el ezt a kérelmét 1960-ban?

Nem tudom.

1956-ban, a forradalom idején csinált valamit?

Nem.

Pesten volt?

Igen.

Nem kapcsolódott be az eseményekbe?

Nem.

Nem is vádolták meg utána azzal, hogy bekapcsolódott az eseményekbe?

Ezt nem tudom, de konkrétan nekem nem jelezték.

Mi lett az unokatestvérével, Szabó Mátyással? A mi információink szerint 1956-ban disszidált, és Panamában élt.

Igen.

Ő részt vett az '56-os forradalomban?

Ezt én nem tudom. Politikailag mi nem tartottuk a kapcsolatot. Nem voltak proletár gondolataink.

Ez mit jelent?

Az én nagyapám egy nagyon kiváló ember volt...

Sejtem, mire gondol: a nagyapját kuláknak minősítette a Rákosi-rendszer, és elvette mindenét.

Így van.

Az a Rákosi-rendszer, ami önt internálótáborba hurcolta el.

Igen. És nem tudnám megmondani, hogy miért! Már annyit gondolkodtam ezen. Nem voltam olyan, aki hőzöngött, vagy ilyen alkalmakat keresett volna.

Amikor eljött 1989-90-ben a rendszerváltás, és már szabadon lehetett beszélni ezekről a dolgokról, hogy mi történt Recsken, mi történt a többi helyszínen, akkor miért nem ment utána ennek a történetnek? Miért nem beszélt erről?

Nem akartam bonyolítani az életemet. Ha azt elkezdi az ember, akkor beleforog, és nem tud szabadulni ettől az életformától.

Félt attól, hogy olyasmit tud meg, amit nem akar megtudni?

Ettől nem féltem. Attól se, ha azt mondaná valaki, hogy valamelyik testvérem ellenem tett valamit. Nem foglalkoztam én ezzel. Éltem a világomat, és úgy érzem, hogy nem éltem rosszul.

Még egy dolgot meg kell kérdeznem, de ne vegye magára: kérték arra, hogy jelentsen másokról?

Nem. Ezt becsületszavamra mondom. Engem nem környékeztek meg.

A későbbi életében, 1956 és főleg 1960 után érték hátrányok abból, hogy internált volt?

Nem. Nekem ebből semmi hátrányom még nem volt.

Kártérítést kapott a rendszerváltás után?

Nem.

Senki nem foglalkozott önnel?

Nem.

Azt tudja, hogy el is felejtették? Nem tudtak a létezéséről, mi találtuk meg most önt. 72 éve senkinek fogalma nem volt önről, arról sem, hogy ön ennek a magyar Gulagnak az utolsó ismert túlélője, és hogy ön az, aki három évig több kényszermunkatábort is végigjárt.

Végigjártam, így van.

Látom és hallom, hogy miért és hogyan élte túl. De azért képzeljük már el egy pillanatra, hogy most én ide varázsolok egy ÁVH-st, aki ezért felelős volt. Próbáljon belegondolni. Mit mondana neki?

Hát nem is tudom... Tetszik tudni, ebbe bele kellene gondolni...

Most már tudja, Zoli bácsi, hogy el szabad mondani, ugye? Ez már nem hőzöngés. Most már megszólalhat. Mit mondana annak az ÁVH-snak, aki három évig követ töretett magával?

Azt mondanám, hogy elfelejtettem mindent. Nem érdekel. És most is ezt mondom. Tessék mondani: tudok segíteni rajta? Ha most azt mondom, hogy X. Y. ezt csinálta velem, kerüljön börtönbe – attól jobb lenne nekem? Nem. Nem szabad bosszúállónak lenni. Könnyebben éli le az életét az ember, ha nincs benne bosszúállás. Bennem soha nem volt.

Elfelejteni, ez volt a taktikája.

Igen.

Megbocsátani lehet?

Szerintem igen.

Megbocsátott az ÁVH-soknak, hogy ezt tették önnel?

Minden rendszerben – most is – vannak semmilyen emberek. Ezeken nem is lehet számonkérni, hogy miért úgy csinálja, ahogy, mert úgysem tudná megmondani. De igen: hogy karriert érjen el, valamilyen kicsit is. Bennem sosem volt karriervágy. Én az életemben senki ellen rosszat nem tettem. Lehet, hogy akaratlanul igen, nem tudom – de tudatosan biztos nem.

Nem érdemelte meg, hogy ítélet nélkül elvigyék kényszermunkatáborokba.

Nem, de ha módomban állna, hogy annak az X. Y.-nak visszaadjam, amit tett velem, akkor jobb lenne nekem? Semmivel se. Nekem csak az az érdekem, hogy ami volt, az kerüljön napvilágra. Nem mondom, hogy bárkit is büntessenek meg – csak tudjanak róla, hogy ilyen is volt.

De elvettek éveket az életéből.

Hát ez igaz, de tetszik tudni: emlékezzem vissza a rosszra...? Van egy dal: „csak a szépre emlékezem én”. Én úgy érzem, hogy a családomnak mindent elkövettem, hogy jó legyen.

Most rossz volt emlékezni?

Nem. Még ha nem is volt jó akkor, az ember idővel elfelejti. Csak a szépre emlékezem én. Én ezekhez az emberekhez tartozom. A bosszú nem megoldás.

Köszönöm szépen a beszélgetést.

Nagyon szívesen. Örülök, hogy még tudtam beszélgetni. És én azt mondom – öreg vagyok már, de mégis azt mondom –: szép az élet!

Vajon mi lesz az iratokban?

Szabó Zoltán kimerülten, de megkönnyebbülve fejezi be a beszélgetést. Az elméje és az emlékei közé húzott mentális fal nem teszi láthatóvá, hogy ez a megkönnyebbülés a beszélgetésnek köszönhető, vagy annak, hogy a beszélgetés véget ért. A lánya sírva hallgatta végig.

Az egykori internált azt még elmeséli, hogy a 72 évvel ezelőtti szabadulása után egy rövid ideig bányászként dolgozott, majd ismét eredeti szakmájában, szabóként helyezkedett el. Egy ktsz-ben, vagyis kisipari termelőszövetkezetben tette a dolgát a nyugdíjazásáig.

Szabó Zoltán az interjú időpontjában még nem ismerte a róla szóló állambiztonsági iratokat, amelyek információink szerint további, tisztázásra szoruló részleteket rejtenek. Amint kézhez kapja azokat, ismét felkeressük, hogy az ÁVH korabeli állításairól is elmondhassa a véleményét – ha akarja, és ha még képes rá.

A Recski Szövetség tervei szerint az egykori kényszermunkatábor helyszínén emlékfalat emelnek, amelyre a kutatás eredményeképpen felkerül az összes egykori rab pontos neve.

A cikk elkészítésében Kis-Kapin Róbert történész, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa; Somssich Tamás, a Recski Szövetség Egyesület főtitkára és Herczeg Sándor kutató nyújtott segítséget. A kutatás az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, a Recski Szövetség Egyesület, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a Szegedi Tudományegyetem támogatásával tovább folytatódik a volt internáltak adatainak pontosítása, és az esetleges további túlélők felkutatása érdekében.