A közgazdaságtanban a „hármas hiány” fogalma az ismert ikerdeficit kiterjesztése. Míg az ikerdeficit a költségvetés és a folyó fizetési mérleg egyidejű hiányát jelenti, a hármas hiány ehhez hozzáadja a magánszektor eladósodottságát. Vagyis olyan helyzetről van szó, amikor az ország, az állam és a háztartások egyszerre költenek többet annál, mint amit megengedhetnének maguknak.

Bár a hármas hiány nem annyira formalizált, mint az ikerdeficit, a kifejezés egyre gyakrabban jelenik meg a gazdasági elemzésekben. A mögötte húzódó logika világos; ha a hazai vállalatok, az állam és a magánszektor is nettó hitelfelvevő, akkor a gazdaság egésze külső erőforrásokra támaszkodik. Ez olyan, mint amikor egy háztartás minden tagja külön-külön vesz fel hitelt. A rendszerben nincs tartalék, csak egyre nagyobb függés.

Egy ilyen helyzet következményei drámaiak lehetnek. Amikor a globális befektetők kockázatkerülővé válnak, a külföldi tőke egyik napról a másikra eltűnhet, és ilyenkor egyszerre omlik össze minden, ami addig stabilnak látszott. Az állam nem tudja finanszírozni magát, a cégek forrás nélkül maradnak, és a háztartások is pénzszűkébe kerülnek.

Az Egyesült Államok a 2000-es években átélte a hármas hiány klasszikus példáját. Növekvő költségvetési hiány, rekordméretű folyó fizetésimérleg-hiány és a lakossági megtakarítási ráta zuhanása jellemezte a korszakot. Minden békésnek tűnt egészen 2008-ig, amikor a globális pénzügyi válság befagyasztotta a tőkepiacokat, és hirtelen világossá vált, hogy a hiányokat nem lehet tovább finanszírozni. Az elmúlt években délkeleti szomszédunkban is hasonló folyamatok bontakoztak ki, tanulságul szolgálva mindazoknak, akik a „túl sok hitel” csábításába esnek.

Felelőtlen központi gazdálkodás

Románia elmúlt tíz éve látványos példája annak, hogyan válik egy tartós költségvetési egyensúlyhiány a gazdaságpolitika legégetőbb gondjává. 2016 és 2019 között az államháztartási hiány rendre a GDP 2–4 százaléka között mozgott. Ez európai összehasonlításban már akkor is magasnak számított, de a gyors gazdasági növekedés miatt kezelhetőnek tűnt.

2020-ban ez a törékeny egyensúly pillanatok alatt omlott össze. A pandémia miatt az államnak soha nem látott egészségügyi és gazdasági támogatásokat kellett finanszíroznia. A hiány egyetlen év alatt több mint kétszeresére nőtt, elérve a GDP 9,3 százalékát, és ezzel együtt az államadósság pályája is meredeken felfelé indult.

A járvány utáni három év ugyan némi javulást hozott, de csak részlegesen. A hiány 5,6 százalék körül stabilizálódott, majd 2024-re ismét 6,5 százalékra emelkedett. Négy év után Románia még mindig nem tudott kikerülni az Európai Unió túlzottdeficit-eljárásából.

Ma az államadósság a GDP 55 százalékánál jár. Ez önmagában nem riasztó, de az üteme és a mögötte álló szerkezeti gondok annál inkább. Így nem meglepő, hogy a befektetők reakciója sem maradt el. A korábban alacsony kötvényhozamok 10 százalék körüli szintre ugrottak, jelezve a bizalom megingását. A hitelminősítők figyelme feszült, minden új adatot árgus szemekkel figyelnek.

Túlköltekező családok

Az elmúlt tíz évben a romániai háztartások megtakarítási szokásai sajátos mintát követtek. Tízből kilencben a családok többet költöttek, mint amennyi jövedelmük volt. Ezt a viselkedést a bruttó megtakarítási ráta is visszatükrözi, amely szinte végig negatív értéket vett fel, és 2022–2023-ban már meghaladta a mínusz 6 százalékot. Ha pedig a háztartások ennyire túlköltekeznek, az egyenlő egy pénzügyi időzített bombával.

Negatív megtakarítási ráta csak úgy lehetséges, ha az emberek a korábban felhalmozott tartalékaikat élik fel, vagy hitelből finanszírozzák a fogyasztásukat. Romániában a családok eladósodottsága mégis alacsony, ami arra utal, hogy inkább a régi megtakarítások felélése adta meg a fedezetet. Ez a látszólag ellentmondásos helyzet sokat elárul a fogyasztás mögötti mechanizmusokról.

A magyarázathoz elég Európán belül maradni. A román lakosság fogyasztását jelentős részben a külföldön dolgozó rokonok hazautalásai és az informális, nem bejelentett jövedelmek finanszírozzák. Ez a kettős rendszer sajátos védőhálót hozott létre, olyat, amely kívülről stabilitást sugall, belülről azonban törékeny.

Gazdaságpolitikai nézőpontból a tartós negatív megtakarítási ráta egyszerre intő jel és meglepő erőforrás. A negatív megtakarítás ugyanis olyan, mint egy vékony jégréteg. Biztonságot sugall, ám a legkisebb súly alatt is beszakadhat.

A negatív ráta egyfelől azt mutatja, hogy a családok pénzügyi puffere szűkös, így sérülékenyek a kamatok emelkedésével vagy a jövedelemük kiesésével szemben. Másfelől viszont arra is rávilágít, hogy a romániai családok erős informális hálózatokra és alternatív forrásokra támaszkodnak.

Hosszú távon a felzárkózás nem tartható fenn pusztán külföldi segítséggel és rejtett jövedelmekkel. A gazdasági konvergencia feltétele, hogy a fogyasztás mértéke újra összhangba kerüljön a legálisan megtermelt jövedelmekkel, és a megtakarítási ráta visszatérjen a pozitív tartományba. Ez a folyamat lassú és fájdalmas lehet, de enélkül nem létezik tartós pénzügyi stabilitás.

Külső egyensúlyhiány

A 2010-es évek közepén Románia rövid időre kiegyensúlyozott folyó fizetési mérleggel büszkélkedhetett, sőt, 2014-ben néhány hónapban még többletet is elért, azaz az ország többet exportált, mint amennyit importált. Ez a pillanatnyi siker azonban nem bizonyult tartósnak. Az egyensúly olyan volt, mint egy napsütéses tavaszi nap; gyönyörű, de gyorsan elmúlt.

2019-re a folyó fizetési mérleg hiánya már a GDP 5 százalékát tette ki. Bár a pandémia zűrzavara idején nem romlott tovább, ám 2021-től újabb lejtmenet következett. A deficit elérte a 7,2 százalékot, és azóta is ezen a szinten ragadt. Bár a 2023-as 7,5 százalék már jelentősen kisebb a 2022-es 9,1 százalékos történelmi csúcsnál, a mutató értéke továbbra is riasztó. Hiszen ha egy ország évekig többet vásárol, mint amennyit elad, akkor előbb-utóbb megérkezik a számla.

Ráadásul nem csupán a hiány mérete, hanem annak szerkezete is kockázatot hordoz. A román folyó fizetési mérleg deficitjét döntően rövid lejáratú külső hitelek fedezik, és csak kisebb részben a stabilabb külföldi tőkebefektetések. Ez azt jelenti, hogy az ország erősen ki van szolgáltatva a befektetői hangulat hirtelen változásainak.

Mit hozhat a jövő?

Amikor egy ország a hármas hiány csapdájába kerül, a kilábalás ritkán egyszerű és szinte soha nem fájdalommentes. A probléma gyökere mindig ugyanaz; a gazdaság többet fogyaszt, mint amennyit megtermel. Másképp fogalmazva egy nemzet akkor is a jövőt éli fel, ha csak egy kicsivel többet költ, mint amennyit keres.

Az első feladat a költségvetési konszolidáció. Ennek lényege a kiadások visszafogása és az adóbeszedés hatékonyabbá tétele. Ha az állam kevesebbet költ, csökken a finanszírozási igény, és ezzel együtt a külső forrásokra való ráutaltság is. A fegyelmezett költségvetés ugyanis nem öncél, hanem az ország gazdasági függetlenségének záloga. A kisebb állami kereslet ráadásul visszafogja az importot, így javulhat a folyó fizetési mérleg is.

A következő lépés a háztartások fogyasztásának és hitelfelvételének mérséklése. Azok a családok, amelyek következetesen többet költenek, mint amennyi a jövedelmük, hozzájárulnak a külső sérülékenységhez. Ezért a kormányok gyakran kamatemeléssel és szigorúbb hitelezési szabályokkal fékezik a túlzott fogyasztást, miközben megtakarítási ösztönzőket vezetnek be. A cél nem az, hogy visszafogják az életminőséget, hanem hogy erősítsék a pénzügyi tartalékokat.

A harmadik terület a külkereskedelem egyensúlyának helyreállítása. A kiadások fékezése önmagában csökkenti az importot, de gyakran ennél több kell. A valuta leértékelése javíthatja az export versenyképességét, drágíthatja az importot, így a mérleg fokozatosan helyrebillenhet. Hosszabb távon azonban ennél mélyebb, a termelékenységet növelő strukturális reformok kellenek.

A hármas hiánnyal küzdő ország számára a külföldi finanszírozás nem lehetőség, hanem létkérdés. Ha a piac fordul, az olcsó pénz azonnal eltűnik, és ilyenkor csak a hitelesség marad az utolsó védvonal. Ezért sok ország számára az IMF vagy az EU által nyújtott stabilizációs program jelenti a szükséges védőhálót, amely időt és bizalmat ad a reformok végrehajtásához.

Hogy délkeleti szomszédunk milyen gyógyszerekkel kezeli háromoldali tüdőgyulladását, az idő majd megmondja. Egy azonban biztos; a gazdaságpolitikai szakemberek számára ez egy roppant érdekes esettanulmány lesz, érdemes tehát figyelni az eseményeket.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője és a BCE docense