A legfrissebb hírek szerint mintegy ötezer embert vettek őrizetbe a hatóságok Alekszej Navalnij letartóztatott ellenzéki politikus támogatására megtartott, nem engedélyezett tüntetéseken. Az ellenzéki források szerint ez a Putyin-korszak legerőteljesebb tiltakozó akciója, a kormánymédia szerint meg apad a tiltakozás ereje. Honnan lehet megtudni ma azt, hogy mi történik Oroszországban?

Nagyon nehéz pontos és elfogulatlan képet nyerni. A hatalom igyekszik azt a benyomást kelteni, hogy messze nem olyan jelentősek ezek a tüntetések, mint amilyennek az ellenzék próbálja feltüntetni. A január 23-i minden jel szerint a több mint húszéves putyini regnálás legnagyobb országos tüntetése volt, és az volt a különlegessége, hogy egyáltalán nem korlátozódott a két nagy metropoliszra, Moszkvára és Szentpétervárra. Lényegében először fordult elő, hogy a 85 szövetségi szubjektumból álló oroszországi föderáció területén a regionális központokban szinte kivétel nélkül mindenütt tüntettek több ezren, és ami további újdonság volt, hogy ez már elérte a járási szinteket is. A január 31-i tüntetés annyiban különbözött a január 23-itól, hogy valószínűleg összlétszámában ugyanakkora lehetett, de miután óriási rendőri készültség volt, a különleges rendőri feladatokat ellátó OMON mellett felsorakoztak az orosz nemzeti gárda munkatársai is, és a nagyvárosokban mindent megtettek annak érdekében, hogy rögtön oszlassanak, hogy egyszerre ne lehessen látni egyben nagy tömeget. Emiatt nagyon nehéz pontosan megítéli, hogy mennyien is voltak. Valószínűsíthető, hogy Moszkvában, Péterváron legalább annyian vagy lehet, hogy többen voltak, mint egy héttel korábban, jóval többen voltak Jekatyerinburgban, Novoszibirszkben és még talán Irkutszkban. Ezekben a nagyvárosokban jelentős szerepet játszik az erősödőben lévő, húszas-harmincas éveiben járó középosztály, amely kitartóan tiltakozik Putyin rendszerével szemben. Azzal a Putyinnal szemben, akiről az a véleményem, hogy a Navalnij-film bemutatása után erkölcsileg padlóra került. De konszolidált autokráciákban az erkölcsi vereség és padlón levés nem feltétlenül és nem rövid távon jelent politikai vereséget is.

Az egységes hatalommal szemben Alekszej Navalnij és csapata képes előállítani ezt a tiltakozást, vagy kell keresnünk mögötte Vlagyimir Putyin belső vagy külső ellenfeleit?

A belső és a külső ellenfelek egyaránt örülnek annak, hogy az utca ilyen mértékben mozdult meg, de itt nagyon sok körülmény együttes hatása volt az, ami kiváltotta a két tüntetést. Az első nagyon fontos esemény augusztusban történik, amikor mérgezési kísérlet áldozata lesz Navalnij, akinek megmentik az életét, de kómába kerül, így szállítják el néhány nappal később Németországba, ahol kimutatják, hogy egy bináris ideggázzal mérgezhették meg. Mindeközben a hivatalos álláspont folyamatosan az, hogy semmi köze nincs a titkosszolgálatoknak és bármilyen orosz állami szervnek ehhez a merénylethez. Itt egy olyan szerről van szó, amely elvileg nem is létezhetne, mert Oroszország nemcsak hogy aláírta, hanem ratifikálta is azt a párizsi konvenciót, mely megtiltja a vegyi fegyverek tartását, fejlesztését, a használatáról már nem is beszélve. Nagy valószínűséggel egy nagyon szűk kör férhet hozzá, ezért nagyon valószínű, hogy az akció elrendelőjének nagyon magas pozícióban kell lennie. A hatalom a maga részéről következetesen tagad, sőt, odáig elmegy, hogy tudjuk, mert a francia elnök környezete ezt kiszivárogtatta, hogy az ősz folyamán többször beszél Macron és Putyin egymással, és egyik alkalommal Putyin hosszasan értekezik Navalnijról, és arról próbálja meggyőzni a francia elnököt, hogy ez egy teljesen jelentéktelen szereplő, aki minden bizonnyal maga mérgezte meg magát. Navalnij alapítványa keresetben fordul a központi nyomozóhatósághoz, és bizonyos bizonyítékokra hivatkozva kéri az ügy kivizsgálását. Egy héttel ezelőtt visszautasították, hogy semmi olyat nem tudnak, ami alátámasztaná, hogy Oroszországban történt a mérgezés. Ezek után, amikor Navalnij bejelenti, hogy a németországi rehabilitációja után visszatér, akkor december utolsó napjaiban elfogatóparancsot adnak ki arra hivatkozva, hogy ő az ősz folyamán, miután van egy le nem töltendő börtönbüntetése, havonta kétszer jelentkezni kellett volna a büntetés-végrehajtási főigazgatóságnál, és ezt nem tette meg. Ma már pontosan tudjuk, hogy ezt az elfogatóparancsot nem lett volna szabad törvényesen kiadni. De amikor ő megérkezik január 17-én, erre az elfogatóparancsra hivatkozva azonnal őrizetbe veszik, majd másnap a kerületi rendőrségre kitelepülő kerületi bíróság 30 napra meghosszabbítja letartóztatását. A január 23-i tüntetés előtti napon a Bloomberg kiszivárogtatta, kremli meg nem nevezett forrásokra hivatkozva valószínűsítik, hogy tíz év vagy annál hosszabb időre szeretnék Navalnijt leültetni. Nyilván ez a kiszivárgott hír is szerepet játszott a 23-i eseményekben, hogy olyan sokan tüntettek. És még két szál, az egyik, hogy hetedik éve csökken Oroszországban a reáljövedelem, csak tavaly 3,5 százalékkal. A másik, és ez nem speciálisan orosz helyzet, hogy a koronavírus-járvány általános deprivációt okoz. Nagyon sok mindent a társadalom már jóval kevésbé tűr el, mint ahogy egyébként elfogadna. Ehhez jött még bombaszerűen két történet. Egyrészt, hogy Navalnij fölhívta az egyik FSZB-s ügynököt, aki érintett volt a megmérgezésében, és 49 percig sikerült vele beszélni anélkül, hogy ez az ügynök felismerte volna, hogy Navalnijjal beszél, ami egyrészt azt mutatja, hogy intellektuálisan ezek az ügynökök nincsenek csúcson, másfelől pedig mutatja azt az elképesztő félelmet, hogy amikor valaki azt mondja, hogy Nyikolaj Patrusevnek, az orosz nemzetbiztonsági tanács titkárának asszisztense vagyok és az a feladatom, hogy az akcióban résztvevőket külön-külön meghallgatva rövid jelentésben foglaljam össze, hogy miért nem sikerülhetett az akció, úgy megretten, hogy a végén mindent kikotyog. Utána jön az igazi bomba, a palota Putyin számára. Azok az emberek, akik már évek óta egyre rosszabbul élnek, a teljesen irracionális dőzsölő gazdagsággal szembesülnek, és az a kép, ami eddig Putyinról kialakult, hogy csakis a munkának és a haza üdvének szenteli idejét, teljes egészében összeomlott.

Visszatérve a Navalnij-történet első mozzanatára, a mérgezésre: az orosz állam miért ilyen bonyolult módon próbálna valakit kiiktatni? Annyiféle módja van egy ember eltakarításának.

A történelemből tudjuk, hogy méreghez általában akkor folyamodnak, ha a gyilkosságot szeretnék nem gyilkosságként feltüntetni. Föltették december 17-én Putyinnak a több mint négyórás sajtótájékoztatón ezt a kérdést Navalnijjal kapcsolatban, mire ő azt mondta, ha a titkosszolgálatok el akarták volna tenni láb alól, akkor megtették volna. Ez nem egészen így van, mert a mérgezésnek az a sajátossága, hogy igyekeznek pont annyit adni, ami elég ahhoz, hogy végzetes legyen, de a lehető legkisebb, hogy ne lehessen a nyomokat megtalálni. Tehát láthatóan itt egy olyan akcióról volt szó, amikor a hatalom a legkisebb gyanúba sem szeretett volna keveredni, ugyanakkor nagyon is szerette volna kiiktatni Navalnijt a 2021 szeptemberében esedékes Duma-választás előtt, mert nincs jó helyzetben az Egységes Oroszország Párt, az alsóházbeli támasza Putyinnak.

Látszanak-e Oroszországban olyan személyek, erők, oligarchák, akik érdeklődéssel és várakozással figyelik, hogyan megy a káosz felé a rendszer?

Akik elvileg egymással szövetkezve képesek lehetnének Putyin elmozdítására, szerintem sokkal nagyobb kockázatot láttak egy ilyen akcióban, mint abban, hogy maradjon a putyini rendszer. Az nagyon érdekes, hogy ezek a tüntetések és az újabb nagyon súlyos presztízsveszteség, amit a Putyin-rendszer elszenvedett, mennyiben fog ezen a helyzeten változtatni. A változást abban látom, hogy elkezd egyre inkább hasonlítani a belorusz rendszerhez és egyre kiterjedtebben kényszerül arra, hogy erőszakhoz folyamodjék. Az elmúlt egy-két hétben az a jelentős, hallgatag csoportja az orosz társadalomnak, amely hallgatagon elfogadta a putyini rendszert, elindul egy hallgatag tiltakozás felé, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem megy ki Putyin ellen tüntetni, de ha alkalom lesz a szavazásra, akkor jelentős része már nem őt és pártját fogja támogatni. Ebben a helyzetben, ha folytatódnak az országos tüntetések, akkor lehet, hogy az eliten belül lesznek olyan csoportok, különösen, ha újabb szankciók fogják sújtani Oroszországot, amelyek kellő bátorságot éreznek arra, hogy azt mondják, eddig és ne tovább, és megpróbálnak Putyin helyére léptetni valakit. És ne felejtsük el azt, hogy nem alaptalan annak feltételezése, hogy valóban problémák lehetnek Putyin egészsége körül. Ezt abból lehet levezetni leginkább, hogy 2020 első fele semmi másról nem szólt az orosz belpolitikában, mint arról, hogy Putyin és környezete igyekezett megteremteni annak alkotmányos feltételét, hogy Putyin 2036-ig, ha akar és tud, elnök maradhasson. Ehhez képest az év második fele viszont arról szólt, hogy először becikkelyezték az örökös szenátorságát Putyinnak, illetve Medvegyevnek, a két ma is élő orosz elnöknek, majd külön törvényben visszamenőleges immunitást is biztosítottak lényegében a születésük pillanatától. Miért foglalkozna egy ember 2020 őszén immunitásának megerősítésével, ha 2036-ig akar maradni? Valaminek 2020 nyarán változnia kellett, és talán nem alaptalan az a feltételezés, hogy valami van az egészségi állapota körül, és elindult a háttérben egy tranzit.

Rendszeren kívüli váltásban látszik olyan ellenzéki státusz Navalnijon kívül, akire esetleg a többség szavazhatna?

Nem látszik, és ez nem meglepő. Az autokráciáknak éppen az az egyik fő vonása, hogy abban a pillanatban, hogy valaki megjelenik, aki alternatívát kínálna, mindent megtesz, hogy eltakarítsa, ellehetetlenítse, perifériára szorítsa. A rendszeren kívüli ellenzékkel szemben hosszú évek óta háborús állapotokat alakított ki a hatalom. Ami pedig a rendszeren belüli figurákat illeti, ott van egy meglepetésember, a januárban Medvegyev helyére kinevezett Mihail Misusztyin, a jelenlegi miniszterelnök. Rendkívül racionálisan, világosan fogalmazó ember, aki a modern, digitális világban nagyon jól eligazodik. Nagyon hatékonyan kormányoz, tehát van politikai rátermettség benne. Putyin után az úgynevezett bizalmi indexe Misusztyinnak a legmagasabb. Az orosz társadalom ebben a figurában valami olyasmit látott meg, akit mintha leginkább hajlandó lenne elfogadni. A politika bonyolultabb annál, hogy a rátermettség és a társadalmi elfogadottság önmagában valakit pozícióba emeljen, de ha ez a két szempont lenne, akkor Misusztyinban látnának pillanatnyilag a rendszer prolongálása szempontjából leginkább hatékony, megoldást jelentő politikust.

Milyen hatása volt a koronavírus-járványnak Oroszországban?

Hasonló pályát futott be, mint Magyarország, az első hullám messze nem sújtotta annyira, mint ahogy a második. Sok extrém helyzet alakult ki Oroszországban, és az egészségügy nem volt igazán felkészülve. Később ez valamelyest rendeződött, és hihetetlen igyekezettel veselkedtek neki, hogy legyen vakcinájuk. Nem lévén orvos, sem virológus, sem epidemiológus, magáról a Szputnyik V-ről én nem fogok tudni nyilatkozni. A kezdet kezdetétől a vakcinafejlesztés erős politikai ügy volt Oroszországban, és a sietségnek lehet néhány nagyon furcsa következménye. Az egyik ilyen következmény eleve a névadás. Az orosz vakcina leginkább üdvöskének tekintett változata politikai döntés nyomán nyeri el a Szputnyik nevet. A gyorsaságnak aztán sok más következménye lesz, mert egy dolog egy ilyen vakcinát megtalálni és más dolog ezt tömegesen gyártani. Az első probléma rögtön ebből fakadt, hogy vannak-e bioreaktorok, amivel nagy mennyiségben elő tudják ezt állítani. November 7-én Putyin felhívta Macront, és többek között azt mondja neki, nagyon szeretnék, ha a francia Pasteur Intézet felvenné a kapcsolatot az orosz kutatóintézetekkel, mert nincs elég bioreaktoruk, ami miatt nem tudnak nagy mennyiségben ilyet előállítani. Macron megígérte Putyinnak, hogy tárgyal a tudósaival és utána fog majd ebben a kérdésben nyilatkozni. Tehát nem Angela Merkel az első, akivel az oroszok próbálták felvenni a kapcsolatot. Putyin néhány nappal később maga nyilatkozik arról, hogy nincsenek meg azok a berendezések, amelyekkel rövid időn belül nagy mennyiségben elő tudnák a vakcinát állítani. Aztán fölmerül a tömeggyártás egyik nagy problémája, hogy a szériák ugyanazt a minőséget produkálják, ráadásul az orosz vakcinának az a különlegessége, hogy az első és a második vakcina nem ugyanaz. Aztán a vakcinafejlesztő intézet igazgatója, egy Alekszandr Ginzburg nevű akadémikus nyilatkozott valamikor januárban, hogy annyian léptek ki a kísérletből, hogy nem tudják kiértékeli a harmadik klinikai kört. De ezek inkább csak olyan körülmények, amelyek nem a minőségét határozzák meg, csak rámutatnak arra, ha politikai verseny tárgyává teszem a vakcinát, akkor lehet, hogy ezzel nem a bizalmat növelem. És az utolsó, hogy az oroszországi szükségleteket megelőzően fognak külföldre szállítani, és Magyarország ilyen szempontból fontos lesz Oroszországnak, hogy egy EU-s ország vásárol.

Mi írja le Oroszország és a partnerei viszonyát? Az, hogy Vlagyimir Putyin Emmanuel Macronnal kötetlenül tárgyal a vakcinációról, hogy Angela Merkel azt mondja, segít az unióba bevezetni a Szputnyik V-t, ezek szívélyes, jó kapcsolatra utalnak vagy csak annak egy látszata?

Nyilván a vakcina egy olyan humanitárius probléma, ahol a felek, még ha más területeken erős konfliktusban is vannak, azért próbálnak valamiféle modus vivendit találni. Merkel esetében azt látjuk, hogy nem zárkózik el, de nem látjuk, hogy a német vagy az európai hatóságok végül is mire jutnak. Európa azért van annyira civilizált, hogy ha feszültségek vannak millió területen is, humanitárius kérdésekben el tud ettől vonatkoztatni. De nagyon sok területen a bizalmatlanság továbbra is fönnáll.

Energetikai kérdésben inkább a bizalom áll fönt?

Energetikai kérdésben a világ jelentősen változott. A 2008-2009-es pénzügyi válság előtt Európa nagyon sebezhetőnek tűnt, különösen Kelet-Európa. Azóta nagyon sok minden történt, ami az Oroszországnak való kiszolgáltatottságot lényegesen csökkentette. A másik, hogy mi fog történni az Északi Áramlat 2 vezetékkel, mindössze 150 kilométert kellene már csak lefektetni, de az amerikai szankciók miatt ez valahogy sehogy sem akar sikerülni. Azt követően, hogy 2019 végén öt évre a Gazprom megegyezett az ukránokkal. és az európai gázfogyasztás inkább csökken, semmiféle kritikus helyzet nem áll elő, ha az Északi Áramlat 2 évekig nem rendeződik. Az más kérdés, hogy ebbe 10-11 milliárd eurót beletettek, nemcsak oroszok, hanem nyugati cégek is, nyilvánvalóan ezek abban érdekeltek, hogy ez a vezeték működjön. Érdekes történet lesz, hogy a Biden-adminisztráció ebben az ügyben jut-e kompromisszumra és mi lesz a megoldás, de az biztos, hogy fenyegetett, kiszolgáltatott helyzet nincs.

Hogy áll Oroszország a külkapcsolataival? Például Törökországgal, Kínával vagy Japánnal?

Ez három nagyon különböző történet. Ahogy egyre inkább elidegenült egymástól az Európai Unió és Oroszország, úgy erősödött a kínai kapcsolat, bár Oroszországnak azzal is számot kell vetni, hogy egy gazdaságilag jóval erősebb országról van szó. Ami Japánt illeti, ott egy ideig úgy tűnt, hogy talán a Kurili-szigetek körüli vitát le lehet zárni, és ezzel lezárulhat egy békeszerződéssel a II. világháború, de Oroszország az összességében jelentéktelen szigetekről sem volt hajlandó lemondani, így itt semmiféle áttörés nem alakult ki. Törökország esetében sokkal bonyolultabb ez a kapcsolatrendszer, hiszen Törökország azzal a magatartásával, amivel időnként problémát okoz a NATO-egység fenntartásában, és a nyugati világnak egy rakoncátlan szereplője, Oroszország számára nyilván előnyök forrása. Az is nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban, amikor regionális konfliktus alakul ki a Dél-Kaukázusban, akkor már más nézőpontból közelít Oroszország Törökországhoz, noha például a szíriai hadszíntéren kompromisszumra tudtak jutni. Oroszország, ha egy olyan jelentős regionális hatalommal kerül konfliktusba, mint Törökország, akkor láthatóan ezt a konfliktust megpróbálja kikerülni.

Mire kell számítani az orosz–amerikai viszonyban az új amerikai elnök esetén, amikor aláírták a stratégiai fegyverek korlátozásáról szóló szerződés meghosszabbítását? Az amerikaiak nem akarták, az oroszok mindig akarták, az új elnök azt mondta, hogy részéről rendben.

Ezt 2010 áprilisában Prágában még Medvegyev Obamával írta alá, és egy olyan megállapodás, amely a stratégiai nukleáris robbanófejeket kölcsönösen 1550 darabban korlátozza és 700-700 hordozóeszköz hadrendben tartását teszi lehetővé. Ezt újabb öt évvel meghosszabbították. Trump szerette volna, ha a rövid- és a középhatótávolságú rakétákhoz hasonlóan itt is megszűnik ez a kötelem, és más szereplőket, leginkább Kínát megpróbálták bevonni egy ilyen korlátozó egyezménybe, de úgy tűnik, hogy mind Washington, mind Moszkva látja, hogy jobb most ez az ötéves prolongálás, és talán a későbbiekben valamilyen formában majd rá lehet bírni Kínát, hogy csatlakozzon a megállapodásokhoz. Az biztos, hogy egészen más hangnemben folynak majd az amerikai és az orosz elnök beszélgetései. Biden nyilvánvalóan sokkal érzékenyebb lesz az orosz belpolitikai eseményekre, a legutóbbi telefonbeszélgetésükön is fontos szerepe volt a Navalnij-történetnek és a tüntetések elleni fellépésnek. Azt gondolom, hogy a Biden-korszakban egy kevésbé ellentmondásos és jóval inkább kiszámítható amerikai politikával lehet kalkulálni. Akadtak olyan, a Putyin-rendszerhez minden kétséget kizáróan lojális elemzők, akik szerint nem nagyon érdemes a nyugati és ezen belül az amerikai–orosz viszony konfrontatív minőségben való megtartása, ez semmi jóra nem vezet Oroszország számára. Csak veszteségeket okoz Oroszországnak, ha ezen a konfrontatív pályán marad, és azt ajánlják, hogy akár visszakozva is, de ki kell ebből jönni. A következő fél év, egy év fogja megmutatni igazán, hogy ezek a várakozások, ezek mennyire teljesültek.