Egy egészen különleges koncertsorozat kapcsán beszélgetünk, három különféle koncert, három, már a címében is más koncert, de mégis egy sorozatba rendezve nyolc estén át a Budapest Kongresszusi Központban és pedig jövő év januárjában. Ez így első hallásra is hősies vállalkozásnak tűnik.

Nem érzem, hogy ez olyan hősies lenne, mert amikor én ezt végiggondoltam, akkor két olyan, hogy mondjam, engem régóta gyötrő gondolat volt, amit nem akartam így tovább hessegetni, azt akartam, hogy igen vagy nem, ezt el kéne dönteni. Nagyon-nagyon régóta gondolkodom azon, hogy hogyan lehetne olyan koncertet játszani, ahol nem kapnék olyan levelet utána, hogy jaj, de szép volt, és nagyon köszönjük, de miért nem tetszett eljátszani a Gyöngyhajú lányt vagy mit tudom én, és akkor ülsz ott és nézed, hogy megdicsérnek, és közben meg egy hiányérzetről beszélek, és soha az életben ilyen nem lesz, hogy el tudsz játszani mindent, minden olyan dalt, amit valaki szeretne a nézőtérről hallani. Volt erre egy kísérletünk az LGT-vel: szerettünk volna 2013-ban, amikor az utolsó Aréna-koncertjeink voltak, egy nagyon hosszú koncertet csinálni. Alapvetően az LGT-koncertek nagyon hosszúak voltak, három órán felüliek, és mi azt találtuk ki a Tomival, és a többiek is belementek azonnal, hogy mi lenne, hogyha játszanánk egy 5-6 órás maratont, mert hallottunk róla, hogy azért ilyen előfordult már a világon. És egy ilyen után már senki nem fogja azt írni, hogy nagyon tetszett ez a koncert, ami hat óra volt, de miért nem játszottátok az Álomarcú lányt, mert akkor már tényleg az már vicc. De a koncertrendezők hallani nem akartak erről.

Most azt mondod, hogy akkor ne legyen hiányérzet, hogy mi maradt ki? Amikor a múltkorában, legutóbb itt beszélgettünk ugyanebben a műsorban, akkor nagyjából összeszámolgattuk, és 700-nál több Presser-dal van. Most itt van három különböző tematikájú est, azt saccolom, hogy 20-25 dal fér bele egy estbe, ha ezt fölszorozzuk hárommal, ez még mindig csak 60-70 dal. Tehát azért itt is válogatni kell, és talán erős kézzel kell válogatni továbbra is.

Persze, csak tudod, nemcsak úgy van ám, hogy valaki föláll a koncert végén, és azt mondja a barátainak, hogy hú, nagyon jó volt, de milyen kár, hogy azt nem játszotta el, és akkor ők is mondanak egy-két dalcímet, hanem ez azért a zenészekben is ott motoszkál, hogy nem tudtuk eljátszani, és akkor az öltözőben legalább tíz dalcím elhangzik, hogy fú, azt azért annyira jó lett volna. Ez egy ilyen visszatérő, hogy is mondjam, gyötrelem. Eleve a koncertműsor összeállítása, az komolyan egy gyötrelem, mert a Zorán úgy mondja, hogy vannak kihagyhatatlan dalok. Vannak dalok, lehet, hogy csak három, lehet, hogy hat, amiket nem szabad kihagyni egy koncerten. Akkor ezek már eleve benne vannak, és akkor jönnek a te álmaid, hogy ezt a dalt így játszanám el, vagy elővenni egy nagyon régi dalt, és hogy hogyan játsszuk mi ezzel a zenészcsapattal ebben a fölállásban, ebben a hangszerelésben, és elkezdenek ezek a vágyak kicsiben teljesülni, hogy na jó, megoldottunk már két dalt, amit úgy nagyon szerettünk volna, de nekünk is ott marad 20, amit nagyon szerettünk volna, bármikor és bármilyen fölállásban, ami egyszerűen nem fér bele. És akkor gondoltam, hogy ezt a gyötrelmet feloldandó, ha már úgyis egy sorozatszerű a dolog... és még visszatérve, hogy mondtad, hogy hősies, vagy valahogy így mondtad...

Igen...

Igen, de mi próbálunk öt-hat órát minden nap, amikor mi nekilátunk. Az, lehet mondani, hogy bár ott vannak azért kis lazuló pillanatok, de...

Az egy munkás dolog.

Nagyon. És hogy akkor azt lehet mondani, azt képzelem magamban, hogy akkor miért nem lehet nyolc estet lejátszani? Régen, meg nem is olyan régen, voltak olyan turnék, hogy mi játszottunk egy héten nemcsak, mondjuk hatot, mert hat este van, hanem háromszor délutánt is.

Nem is a sorozatban a nyolc estére gondoltam, hogy ez egy különleges vállalás, hanem arra gondoltam, hogy három különböző tematikájú est van így egymás mellé rendezve. Majd beszélünk az egyes estékről természetesen, de még egy kicsit talán maradjunk a helyszínnél, ez a Budapest Kongresszusi Központ. Két nagy Aréna-koncert volt legutóbb, 2,5-3 évvel ezelőtt a Sportarénában, illetve tavaly ősszel az MVM Dome-ban. A Budapest Kongresszusi Központ sem annyira kis tér, vagy kis helyszín. Ha jól tudom, akkor olyan 2000 férőhelyes helyszín, de azért mégiscsak más tér és más közeg, mint ezek az arénahelyszínek, a 10-12 ezres aréna. A helyszínválasztásban az is közrejátszott, hogy itt azért nagyon más a színpad és a nézőtér, a fellépők és a nézők kapcsolata, tehát más lehetőségeket és más kapcsolatot nyit meg?

Hogyne, tehát egyfelől bár kétezres, de a terem alaprajza, az nem annyira megszokott, nem olyan rettenetesen hosszú, láthatom az utolsó sort is, mert inkább széltében helyezik el az üléseket.

Kicsit színházszerű.

Igen, színházszerű a kialakítása. Kicsit fura ez a trapéz alakú, vagy nem biztos, hogy én ezt ennyire jól mondom, de olyan alakú színpad, és meg is nehezíti, azt gondolom, mindenkinek az életét, de ezzel nem kell törődnünk. És ebben a teremben mégiscsak van valami intimitás, egy kicsit a nagyokhoz képest van valami kis intimitás.

Jobban lehet érezni a nézőteret, meg a nézőket? Érdekes, egyébként színészek mesélik, hogy előadás kezdete előtt még le van eresztve a függöny, de már az éppen megtelelő nézőtér felől jövő hangokból, zajokból meg lehet érezni, hogy milyen lehet majd, milyen lesz majd az aznapi este. Szorosabb a kapcsolat egy kisebb térben óhatatlanul.

Igen. Én nagyon-nagyon szeretek közel lenni a közönséghez, és amit engedett a szabályzat, a balesetvédelem, a katasztrófavédelem, a tűzvédelem, az volt a határvonal, egy centivel sem kerültek hátrébb a nézők. És attól, hogy az Arénában is és az MVM Dome-ban is középre tettük a színpadot, attól egyszer csak bekerültem az alom közepére, és óriási érzés volt. Azt gondoltam magamban, hogy én kijátszottam ezen a néhány koncerten a két helyszínen az utolsó három év alatt ezt a középen van a színpad dolgot, és kellene egy olyan hely, ahol a hagyományos helyen van a színpad és a nézőtér, de mégis, nem akartam megint olyan hatalmas térben lenni. Nagyon remélem, hogy sikerülni fog.

Nézzük is akkor a sorozatnak a három programját. Rögtön az első, a Hódolat a női hangnak – erről a múltkorában is beszéltünk már, hogy Kovács Katitól Oláh Ibolyáig, Rúzsa Magdiig születtek szép számmal Presser-dalok, bár ha jól tudom és jól emlékszem, akkor az első női dalt Zalatnay Saroltának írtad.

Igen.

Ami talán nincs annyira benne a zenei köztudatban vagy a zenei emlékezetben méltánytalanul, mert számomra egy nagyon emlékezetes dal, tehát ott kellene lennie. Szóval a női hang nagyon más? Arra másképpen íródik egy dal? És érdemes ennyire külön kiemelni a női hangot?

Azt így nem tudnám megmondani, hogy másképpen íródik-e egy dal. De azok az énekesnők, akikkel jó volt dolgozni, azok egy egészen másféle inspirációt küldenek.

Ők egy kicsit, mondhatni, múzsák is ilyenkor?

Azt hiszem, mondhatni, igen. Mondjuk szerencsés vagyok, és nem kell dolgoznom olyanokkal, akikre nem nézek fel, mert az élet ezt megadta nekem, és nagyon hamar megtanultam, hogy hogy kell ezt kivédekezni. De nem tudom elválasztani, tehát nem tudom, hogy hol van az a választóvonal, hogy egy énekesnőnek írsz, vagy mondjuk egy zenekarnak. Ezt én nem tudom elválasztani, biztos, hogy nincs is ilyen. De valamiért azt gondoltam, hogy azok az énekesnők, akiket szeretnék magam körül látni a színpadon, ők hangban, attitűdben is annyira különböznek egymástól. Az, hogy fantasztikus, az az én számomra nyilvánvaló. És akkor jön a kedvenc történetem, hogy akkor leszek zongorakísérő. Persze lesz zenekar is a hölgyek mögé, mert azt azért nem szeretném elvenni tőlük, de mégiscsak azt érzem, hogy ebben van valami, amit vissza tudunk adni a nézőknek, hogy milyen az, amikor majdnem hogy csak ketten vagyunk egy dalban. És persze ezt kiegészítjük más hangszerekkel, lesz egy csomó muzsikus. Valamennyi férfi hang is szólni fog, mert egyrészt lesznek olyan dalok, amelyekben van férfi szereplő, másrészt pedig az ad egy kontrasztot ahhoz, hogy a női hang szárnyalását igazán meg lehessen mutatni.

Ezeknek az úgymond női daloknak nemcsak a zenéjét, hanem a legtöbbnek a szövegét vagy a verseit is te írtad. Ahhoz azért nagyon kell ismerni annak az énekesnőnek, előadónak a lelkét, a lelkivilágát, a személyiségét. Mondhatom azt talán, hogy a női lelket kell ismerni. Egyet mondok a nem is olyan régmúltból, a Voltam Ibojka című dal, az Oláh Ibolyának írott dal. Ahhoz nagyon kellett érezned, értened az ő személyiségét, az ő lelkét.

Igen. Egyébként több lesz az olyan dal, ahol Dusán-szöveg van a női hang műsorban. De Ibolyka, megint csak azt tudom mondani, hogy egy egészen rendkívüli énekes és figura, aki nagyon-nagyon eltér a megszokottól, vagy elvárhatótól, mindenben. A dalmegtanulástól kezdve a rögzítésig, a felvétel elkészítéséig egészen másféle dolog az Ibolykával dolgozni, mint mondjuk Senával, vagy Falusi Mariannal, vagy éppen Rúzsa Magdival, vagy másokkal. Dolgozhattam tavaly Lábas Vikivel, maga a munka része őrületesen jó volt. Persze a koncerten is csodát művelt, de a munka része az egy nagyon érdekes dolog volt. Ahogy jöttünk egymás felé szemből, és egyszer csak ott voltunk kéznyújtásnyira, vagy kezet fogva. Nekem ez nagyon inspiratív volt. És például az a triómunka, ami Katona Klári, Dusán és köztem folyt, olyan egyszer van az életben. De olyan is egyszer van az életben, amikor a Marika néni először elénekli A part című dalt, és ott ülsz, és nem tudod, hogy mit mondjál. És emlékszem, hogy amikor Ibolyka először végigolvasta a Voltam Ibojkát, és emlékszem, amikor az Egyszert Magdi végigolvasta, és néztem közben az arcukat így, kicsit sunyin, hogy vajon milyen lehet. Nagyon-nagyon sokat kaptam azalatt a nem tudom én mennyi időbe telik elolvasni egy dalszöveget, két perc vagy másfél perc, és abban a csendben, ahogy olvasták.

Az imént érintőlegesen utaltál erre a zongorakísérői szerepre, amiről beszéltünk már többször is. Énekesnők mögött állni, vagyis inkább ülni a zongoránál, az tényleg annyira jó, az tényleg annyira szerethető?

Ha olyan az énekes...

Igen, és persze, ott van a zongora, ami a te életedben mindennek az origója és a középpontja, de azért ez, legalábbis a néző számára kicsit mégis egyfajta háttérember szerep. Mondjuk furcsa is lenne egy virtuóz zongorakísérő talán egy ilyen koncerten, ahol a főszerepben mégis a női hang és az énekesnő van.

Igen, de a női hang és a dal. És valamiért én ebben nagyon-nagyon jól tudom érezni magam. Úgy gondolom, hogy a zongorakísérő szerepe, munkája észrevehetetlenül akár, de nagyon sokat ad az énekesnek. És bennem valamiért ez most már sok éve megfogalmazódott, hogy annyira szeretek zongorakísérő lenni.

A koncertprogram következő estje a Dalok a szívről. Ez is majdhogynem egy zongorás est, itt is a zongora van a középpontban? Ha mondjuk akarnék egy ilyen butácska alcímet fabrikálni, akkor ez lehetne valami olyan alcím, hogy egy kicsit benézhetünk, vagy beléphetünk Presser Gábor műhelyébe, vagy dolgozószobájába? És még egy dolgot teszek hozzá, hogy valamikor a 2000-es évek elején volt a Vígszínház házi színpadán a Dalok a színházból ested – ez most egy kicsit ehhez lehet majd hasonlítható?

Ezt így nem gondoltam végig. A Dalok a színházból esetében sok történetet is el kellett mondjak, hogy egyik darabból hogy kerülünk a másikba. A női dalos műsorban egyébként persze, hogy zongorázom, de ott egy zenekar van, sok muzsikus van. A középső koncertnél, a Dalok a szívről esetében majd a zongora köré érkeznek a vendégek. Van, aki egy hangszerrel jön, van, aki énekelni fog valamit, és bizonyos dolgokat ott nekem egyedül is teljesítenem kell. Az inkább szerzői jellegű. Tetszik, amit mondtál, hogy olyan, minthogyha a műhelyajtót vagy műhelyablakot kinyitnánk, és be lehet nézni. Igen, egy kicsit nehezebb munka lesz az, hogy nem akarok akkor ott zenekart, mert a harmadik koncertben viszont...

Ez a Bandásdi címre elkeresztelt, ott akkor, gondolom, vendégzenészekkel, megannyi hangszerrel kibővítve ez már egy hagyományos koncerthez lesz hasonlatos, vagy mint egy örömzene vagy örömzenélés?

Igen, szeretném, hogyha ez oda fejlődne ki. Nagyon szeretjük a muzsikus társaimmal, meg mindig is olyan zenekarokban játszottam, hogy nagyon szerettük azt a lehetőséget, hogy itt egy csomó egészen elképesztő muzsikus megmutathatja, hogy mit tud. Egy gitáros vár arra, hogy akkor most az én szólóm jön. És ezt nagyon-nagyon élvezni tudja a közönség. Sokat várok ettől az esttől, és azt gondolom, hogy igen, örömzenélni akarunk, és azért itt lesz egy jó zenész csetepaté a színpadon.

Nagyon sok zenészbarát és vendégzenész ott lesz. Arról többször beszéltél, hogy LGT már nincs, és nem is lesz LGT abban a formájában, nem is tud lenni, de azért fellép és zenél két volt LGT-tag, Solti János és Karácsony János. Ők minthogyha nem nagyon kaptak volna szerepet a korábbi Presser-koncertekben sem. Itt sem lesznek ők jelen?

Nem, de ennek itt nem kell keresni valamiféle, nem is tudom, szóval rossz okot, hanem mi azt mondtuk a Tomi halálakor, hogy többet nincs LGT. Ez két módon lett feloldva egy kicsit. Az egyik az az, hogy a James és a Jánoska játszik, többször együtt, van, amikor nem együtt, hanem külön-külön, egy Zenevonat című produkcióban, és én meg James-szel játszom a Csík zenekar LGT műsorában, ami lesz most a nyáron is nemsokára. Azt gondoltam, hogy az nem lenne az én szememben egy jó ízlésű dolog, hogy most azt mondom, hogy tessék, Solti János jöjjön be és játsszon el két dalt, vagy doboljon el két dalt, vagy a James jöjjön be. Valamiért nekem ez így nem, és aztán meg végképp nem, hogy ők az én koncertemen egy kvázi kísérő szerepet játsszanak. Viszont nem akarjuk a Tomit senkivel sem pótolni. Tudom, hogy lennének jelentkezők, tudom, hogy lehetne érdekes dolgot csinálni, de valahogy azt érzem, hogy azt nem. De egyébként nagyon fontos, hogy ezt a dolgot a James mondta ki. Amikor mi ott ültünk a Tomi halála után néhány nappal, és kellett egy csomó dologról, hogy mondjam, rendelkezzünk, és ott ültünk a barátunknál, Marosi Andrisnál, aki évtizedek óta az ügyvédünk volt, és olyan nagyon nem tudtunk megszólalni. Vártuk, hogy majd ez egy kicsit oldódni fog, és akkor jobban tudunk beszélgetni, és akkor a James Watt egyszer csak azt mondta – nem is tudom pontosan a mondatot, de az volt benne –, hogy LGT nincs tovább. Én megkönnyebbültem, hogy nem nekem kellett ezt kimondani.

Ebben akkor egyetértés volt köztetek.

Teljes egyetértés, és most is teljes barátság van köztünk, és mondom, ilyen mozaikszerűen játszunk egymással, léptem föl a Jánoskával a Zene Házában, szóval senki ne keressen emögött valamiféle ellenségeskedést vagy egymásnak feszülést.

A Bandásdi és az örömzenélés kapcsán eszembe jutott az, hogy az élő koncert ereje valahogy arra a 2-2,5 órára mindent felül tud írni. Például mikor Bob Dylan tíz évvel ezelőtt megkapta az irodalmi Nobel-díjat, volt egy koncertfelvétel, pont aznap este, Las Vegasban egy viszonylag kis klubban játszott. Jól láthatóan egyáltalán nem foglalkoztatta az, hogy Nobel-díjat kapott néhány órával korábban. Nem is említette meg ezen a koncerten. Ugyanúgy állt ott, már kicsit megtört öregemberként, egy gitárral a mikrofonnál, dörmögött, dünnyögött bele a mikrofonba, ahogy szokott, énekelte a Tweedle Dee & Tweedle Dum című számot is. Szóval van például egy Bob Dylan koncerten 15-20 dal, amit ott elénekel rekedten, és az fontosabb, mint bármi más, ami történt. Szóval ezeknek a koncerteknek valóban ilyen fantasztikus ereje van, és ilyen üzenete van?

Ebben reménykedünk, ez az, amiben egy muzsikus reménykedik, hogy sikerülni fog, hogy mindenki, aki ott a nézőtéren van, kap valamit, és ez a valami lehetőség szerint sokkal több kell hogy legyen, mint amire számított. Nem is tudom, hogy volt-e bármilyen publikus hír arról, hogy a Dylan miért nem ment el a Nobel-díjért, és miért küldte a Patti Smith-t? Utána a Patti Smith nekem annyira gyönyörű volt, olyan volt, mint amit megrendezni vagy kitalálni sem lehet, hogy elrontja a dalt, nem?

Igen.

Ez annyira szép volt. És egyáltalán, hogy valakit elküldenek a Nobel-díjért. Tudnál nekem hozni egy teát? És akkor ő tudna nekem hozni egy Nobel-díjat? Azért ebben van valami iszonyatos, öregkorra megmaradt szemtelenség, ami végigkísérte az életét. De visszatérve: igen, bennem is egyébként ott van, hogy játszani olyan nagyon kicsi helyen. Azért csináltam, száz előadás volt a Dalok a színházban. Azt nagyon szerettem csinálni, bár kegyetlenül fárasztó volt.

Az meg aztán igazán egy bensőséges tér volt, a Vígszínház házi színpada.

140 és 150 között tudtak úgy leülni emberek, úgy, hogy aki az első sorban ül, az simán lapozhatott volna nekem. Ez valahol hiányzik nekem. De egy ilyen kicsi helyen majdnem hogy egyedül kell játszani. Én meg annyira megszerettem azt, hogy sok muzsikus, sok előadó, sok énekes vesz körül. Mert számomra nagyon sokat jelent a sokféleség a zenében. Amikor az Oláh Ibolyának írsz egy dalt, akkor nem jut eszedbe, hogy nem, ezt odaadom a Falusi Mariannak. Amikor ezt elkezdted, onnantól kezdve az csak az Ibolykáé, vagy nem lesz belőle semmi. Olyan volt, hogy hozzám kötődő előadók egy másikuknak a dalát műsorra vették tíz év múlva, öt év múlva, de az egész mást jelent. De olyat, hogy írsz az egyik előadónak, és a másiknak adod oda, én azt nem tudom. Mert akkor teljesen csak azt érzem, és hallom magamban éppen az adott előadó hangján. Amikor Zoránnak írunk, akkor Zorán hangján halljuk. Volt egy dal, aminél azt találtuk ki, A máshol élők városánál, hogy egyszerre jelentetjük meg mind a ketten. És akkor volt egy Zorán-verzió, meg volt az én verzióm, de azt is a Zoránnak írtam, csak egy szerző lehet egy kicsit önző is.

Eszembe jutott, ahogy ezt most mondod, egy dal, ami nagyon sok formátumban és nagyon sok helyen feltűnt. Nekem egyébként, ha lehetek ennyire szubjektív ebben a beszélgetésben, az egyik személyes kedvenc dalom. Nem a legismertebb és a legtöbbet játszott, de lehet, hogy ott lesz azért valamelyik januári koncerten. Ez a Szabadság-dal. Jó húsz évvel ezelőtt írtad, még a Vígszínházról szóló Szent István körút 14. című darabhoz íródott, de aztán Zorán is énekelte, és felkerült erre a Dalok a színházból szólóalbumra is. Ez számomra szövegében is nagyon fontos.

Ez Dusan-szöveg.

Akkor rosszul emlékszem. De nagyon emlékezetes szöveg. Egy dal a szabadságról, amit mindenütt keresünk. És korántsem az a történelemórákon megismert és használt fogalom, nem az, hogy valaki zászlót lengetve ezt kiáltja a harctéren, aztán összeesik és meghal, hanem a nagyon személyes szabadság és a szabadságkeresés. A zenei szabadságon vagy a zenész szabadságán túl ez a szabadság számodra mit jelent? Mennyire volt ez fontos és hangsúlyos a pályád során? Például az LGT, vagy akár még korábban az Omega időszakában?

Nem biztos, hogy arra gondoltál, amit mondani fogok, de volt az életünkben egy viszonylagos szabadság, vagy inkább azt mondanám, hogy voltak olyan helyzetek, amikor kivételezettek voltunk. Például – most a nagyon korai életemről mesélek, az Omega meg a korai LGT, vagy akár a későbbi LGT is – meghívtak bennünket külföldre, akkor tíz meghívásból ötöt, hármat, négyet elfogadhattunk. Magyarul kiengedtek. Ezt ma már nem is tudom, egy negyvenéves sem érti, hogy miről beszélek, hogy a kezünkbe kaptuk az útlevelet, hogy elfogadhatjuk azt a felkérést. Ez ahhoz képest, hogy a körülöttünk élő emberek, a barátaink három évben egyszer utazhattak Nyugatra, és egy évben egyszer – ezt nem tudom, lehet, hogy kijavítasz – keletre.

Azt hiszem, hogy úgy volt, hogy Jugoszláviába lehetett két évente, nyugatra három évente, és a szocialista országokba pedig lehetett.

Ehhez képest kivételezettek voltunk, mi egy évben három-négyszer, vagy akár ötször utaztunk, vagy érintettünk nyugat-európai országokat. Azt mi felfogtuk akkor, hogy a tabáni koncert az a gyerekeknek, akik eljöttek, és ott voltak előző éjszaka – az valami csodálatos dolog volt –, az őnekik, de ideértve minket is, egyfajta placebo szabadság volt. Volt egy nap X óra hosszan, játszott a Mini, utána jöttünk mi, ez lehetett 4,5-5 óra, ott volt valamennyi szabadság.

Ebben a résnyire elindított szabadságban azért néha rátok is csukták az ajtókat. Emlékezhetünk a Bumm című lemezre, az amerikai turné, ahonnan Bartha Tamás nem tért vissza, és akkor utána azért jöttek szankciók, sőt, a lemezkiadó visszavonta azt a lemezt, tehát azért voltak ütközések. Talán volt egy fura helyzet, hogy ment a Vígszínházban a Képzelt riport az emblematikus dallal, a Ringasd el magaddal, ami ott elhangzott, de a rádióban nem lehetett játszani.

Ugye az volt a hivatalos indoklás, hogy a darabból kiemelve a Ringasd el magad, nyílt felhívás a kábítószer élvezetére. És persze volt olyan, amikor hopp, le lettünk tiltva, ezért, azért, amazért. És ezek egyszerre szomorú és abszurd történetek is. És persze nagyon-nagyon sok kollégánkkal ez ugyanúgy folyamatosan megesett. A résnyire nyitott ajtóban arra nem volt jogod, hogy betedd a lábad és úgy tartsd. A vonal mögött kellett állni, de mégis szabadabban éltünk, mint nagyon sokan. Nyilván voltak, akik a szakmájuknál fogva nálunk is többet utazhattak, de azért az egy nagyon nagy dolog volt, hogy mi elmehettünk nyugatra.

Megemlítettem a Ringasd el magadat – akár még a régi Omega- vagy LGT-daloknak, vagy a szólólemezeidre írt daloknak lehet valamilyen sorsa? Van a daloknak sorsuk? Most hirtelen például más műfajból, zenei műfajból a Seress Rezső és a Szomorú vasárnap jut eszembe, annak például nem akármilyen sorsa volt. Egyfelől a szerzője Seress Rezső életében, és aztán lett az öngyilkosok dala, és aztán utóéletét tekintve meg énekelte Ray Charlestól Björkig nagyon sok mindenki. Úgy tűnik, egy sorsot is kirajzol egy-egy dal.

Tudnak lenni dalok úgy, mint ahogy emberek közül is vannak olyanok, akiknek ismerjük a történetét, ismerjük a sorsát. A Szomorú vasárnapot jól ismertem, fölöttünk lévő házban lakott Seress Rezső. És a Szomorú vasárnapot a háború előtt ilyen vagy betiltották, vagy majdnem betiltották, mert öngyilkosságra buzdító dalnak találták, ami szerintem agyrém, de kétségkívül nagyon sokan hagytak olyan búcsúlevelet, ami célzott arra, hogy ez a dal megerősítette őket ebben a tragikus dologban, hogy megölik magukat. És a végén Seress Rezső is öngyilkos lett. Vannak dolgok, amiket nagyon nehéz elmagyarázni, és könnyen hozzátapasztjuk dalokhoz. De a daloknak tényleg van – némelyiknél úgy lehet mondani, hogy – sorsa, de a daloknak van élete. Van olyan dal, ami elkészül, és utána 25 évre rá lesz belőle valami, bekerül egy filmbe például, és különben pedig semmi baj nem volt vele, és nem lett ismert, velem is történt ilyen bőven. Ez nagyon követhetetlen, de a dalok élni akarnak, a dalok azt akarják, hogy egy másik előadó is énekelje el, nemcsak az, aki bemutatta, hanem egy másik, meg egy harmadik, meg egy negyedik is a maga módján. A dalok szerintem formálásra vannak, arra, hogy a maga képére formálja mindenféle előadó.

Vajon meddig élnek a dalok? Amíg valahol valakik játsszák, amíg valakik dúdolják, hallgatják? Woody Allennek van ez az emlékezetes bonmot-ja, hogy ő nem annyira a filmjei révén szeretne tovább élni, hanem leginkább a saját nappalijában szeretne tovább élni, de azért filmek, meg dalok óhatatlanul tovább élnek. Csak hát kérdés, hogy miért.

Igen. Nem akarok bántóan válaszolni erre, de a Woody Allennek ez nem fog sikerülni. És egyébként tovább fog élni a filmjeivel, de még a klarinétozásával is. De hogy mitől van az, hogy egy dal hosszú életű, vagy mitől van az, hogy egy dal bizonyos szünetek után fel-fel támad, ezt egyikünk se tudja, mert akkor mindenki megpróbálna ugyanolyat írni.

Visszatérve még a januári koncertre, most május közepén, május vége felé beszélgetünk, van még bő fél év a januári koncertsorozatig, de már így is azért van készülés, rákészülés? Nyilván a válogatás már elindult, ezzel is kezdtük a mostani beszélgetést, de akár már vannak próbák is, mondjuk, futamok, gondolatok a zongorán?

Egyedül már próbálgatok.

Akkor ez most még egy ilyen magányos szakasz?

Most ez egy magányos szakasz, mert illene legalább 90 százalékban pontosítani, hogy hogyan lesz a Hódolat a női hangnak, hogy hogyan lesz a Dalok a szívről, hogyan lesz a Bandásdi, én most ezen dolgozom. De ahogy nézegettem a dalokat, most egy kicsit gyakorolgatom is. Tehát próbálgatom, gyakorolgatom, elgondolkodom azon, hogy abban a bizonyos fölállásban hogyan tudna ez megszólalni, . Tehát mondjuk a Hódolatban azt számolom, hogy biztos, hogy 7-8 zenész játszani fog velem, és a Dalok a szívről, az egy zongorásnak induló, vagy annak nevezhető daloknál biztos, hogy jönnek akár hangszeres kollégák egy-két-három dalra, akár énekesek, de ez akkor ott csak kicsiben megy, és a Bandásdiban azért megpróbáljuk széttolni a termet.

Azt mondod, hogy most még ez a szakasz az egyedüli készülés szakasza. Maga a dalszerzés is egy kicsit ilyen egyedüli, egy kicsit magányos dolog? Vannak történetek arról, hogy egy átmulatott éjszaka után hogyan született a Guns N' Roses legendás riffje a Sweet Child O' Mine-hoz, vagy miként ült össze Paul McCartney és John Lennon egy szállodai szobában, aztán egyszer csak megszületett a Michel. Bár azért zenei történetírók is azt írják, hogy például Paul McCartney és John Lennon külön írták a dalokat, a zenét és a szöveget is valamelyikük, de valahogy az ember hajlamos azt gondolni, vagy azt hinni, hogy a dalszerzés az magányos művelet, ül a zenész a zongorája mellett vagy babrál a gitárján, és aztán megszületik valami, de egyedül magányban. Így van? Vagy nem?

Így is van. Mi sokáig dolgoztunk úgy Dusánnal, hogy eljött hozzám, és órákon át üldögéltünk, beszélgettünk, átültem a zongorához, játszottam valamit, ő írogatott, egyszer csak odaadta, én is írogattam valamit, hallgatta, gyorsan el is kezdett valamit dolgozni, és tudod, kávé, füst, és ott ültünk és nyomtuk. És egyébként az is igaz, hogy a legváratlanabb helyeken eszedbe juthat egy sor, egy dallam, különösen, hogyha a dalszerző egyúttal a szövegíró is. Az is lehet. Szóval igazándiból nem gondolom azt, hogy van bármiféle szabály, és ahogy te mondtad, hogy egy kicsit magányos műfaj, ez benne van, ez bőven benne van. Nekem azért, mert én valójában éjszakára éledek föl, és akkor szeretek nagyon belebújni a hangszerbe.

Koncert januárban, és van már koncertre készülés, rákészülés, de mindemellett születnek dalok, vagy készül valami? Beszéltünk múltkor a Munkakönyvről, ami egy nagyobb vállalkozásnak tűnik, és a jelek szerint időben is egy hosszabbra nyúló történet, mert három fejezete lesz. Ez hogy áll most?

Majdnem kész vagyok. A Munkakönyv az egy olyan... nem tudom pontosan, hogy hogyan fogalmazzam meg, mert nem akarok sem szentimentális lenni, sem patetikus, de mégiscsak az van, hogy egy öregkori, kicsit összefoglaló valami. De nem azt foglalom össze, hogy mit csináltam 60 vagy 58 éven keresztül az életemben, mármint szakmailag, hanem ez inkább csak annyi, hogy a most vagy mostanában írt dalok és zenék. És miután az utolsó 10-12 évben elég sokat foglalkoztam magyar költők verseivel és megzenésítettem sokat, ennek a Munkakönyvnek, mint kiadványnak – szeretném, hogyha egy nagy könyv lehetne – az egyik erős fejezete az a harmincnál több versdal, ami már valójában fönt van a YouTube-on tavaly óta, de szeretném egyfajta lenyomat formájában is, tehát kinyomtatva. És tudom, hogy ma már elvétve hallgatnak néhányan CD-ket, de mégis, hogyha ott benne lesz egy CD, akkor azt mondom, hogy ott van egy lenyomat, hogy az egész egyben hogy van. Persze bakelitlemezt is szeretnék, de ezek már kis ritkaságok, az, hogy megjelenik most tudom én, ezer bakelit lemez. És ennek a második fejezete, ami a bizonyos értelemben vett filmzenék, mert az a címe, hogy Zenék képzelt filmekhez, ez is kész van, úgy mondjuk, hogy dobozban van. És az utolsó nagy fejezet az az új dalok, aminek még nincs címe, és ez körülbelül 15-16 dal, amik az utolsó néhány évben születtek. Tavaly óta már csak stúdiózunk ezekkel. És már minden észszerű tanács arról szól, hogy most már állj le, mert nem lehet kiadni egy ekkora monstrum anyagot, de én meg úgy gondolom, hogy jó, leálltam, tavaly írtuk az utolsó dalokat, és amit azóta írtam, annál már nem erőltetem, hogy fölkerüljön erre az anyagra. És ezek a dalok 95 százalékban vannak már összekeverve, ez a végső munkafázis. Ez Munkakönyv.

Valamilyen könyvformátum is lesz a Munkakönyvben.

Azt szeretném, hogyha ez könyvformátum lenne, talán négy CD helyezkedik el benne, és mindenfélék, például leírok néhány gondolatot – nem sokat – arról, hogy mik ezek az anyagok és hogyan készültek. Benne lesz az eddigi összes dalszövegem, amik soha nem jelentek meg. Vető Gáborral csináljuk, aki nem is tudom, talán harminc éve együtt dolgozunk minden kiadványon, minden lemezen, mindenfélén. Úgyhogy ez egy kicsit az ő könyve is, meg az én könyvem is, meg ez egy kicsit művészkönyv is, nemcsak illusztrációk lesznek, hanem hozzá tartoznak a dalszövegekhez grafikai munkák, fotók, és olyan képzőművészeti munkák, amiket nem tudok pontosan besorolni, hogy hol kezdődik a grafika, és hol hívják ezt valami másnak.

Mikorra jelenhet meg?

Abban reménykedem, hogy még idén, az év végére megjelenhet – még sok minden közbeszólhat, de én nagyon szeretném. Több kiadóval vagyunk tárgyalásban, nagyon szigorúak, mert ők észszerű elvek alapján akarják ezt megcsinálni, én meg nem tudok már ehhez fölzárkózni.