„Pályája elejétől, főiskolai jelentkezésétől élő a színházi élete” – fogalmazott az InfoRádiónak adott interjúban Léner Péter, aki szerint minden találkozás, benyomás fontos az ember életében. Számára a Színművészeti Főiskolán eltöltött idő is meghatározó volt, amelyet élete legszebb öt éveként jellemzett. Mint elmondta, Marton Endre osztályába járt, tanárait nem érezte túlzottan szigorúnak, ellenben jelentősnek igen.
1956-ban kétezren jelentkeztek rendezői szakra, és csak hét felvételizőt vettek fel.
Az első felvételit Marton Endre osztályfőnök tartotta. „Leültem és elém tett egy képet egy szovjet munkásnőről. Nagydarab, erős nő volt, különböző szerszámok voltak a kezében. Várta, hogy mondjak valamit, és akkor azt mondtam neki, hogy úgy néz ki a munkásnő, mint Máthé Erzsi. Arra emlékszem, azt mondta, hogy köszönöm” – idézte fel a rendező. Hozzátette, hogy ezután zenei és irodalmi felvételik is voltak. Az utolsó rostán illusztris társaság volt jelen, Major Tamás, Marton Endre, Nádasdy Kálmán, Horvai István és Várkonyi Zoltán hallgatták meg a fiatalokat.
„A felvételit Major Tamás vezette, és azt mondta, hogy olvassam fel Petőfi Sándor Csokonai című versét. És aztán azt kérte, rendezzem be azt a kocsmát, ahol Petőfi és Csokonai ittak. Akkoriban csapos voltam a pirtói Béke tszcs Zichy Jenő utcai borozójában. Itt ismerkedtem meg Berda Józseffel és Borvető Jánossal. Mivel ott dolgoztam, elképesztő szakszerűen és részletesen írtam le azt a borozót. Láttam, hogy ez Majort elbűvöli. Befejeztem, és ő szinte meghatottan annyit mondott, hogy köszönöm” – osztotta meg emlékeit a színházi alkotó, aki szerint az ő vizsgáztatása mindössze hét percig tartott, mások azonban sokkal több időt voltak bent, ezért szinte meg volt győződve arról, hogy nem nyert felvételt. Majd jött a levél a főiskolától, hogy felvették az 1956/57-es tanév színházrendező osztályának első évfolyamába. A levelet megmutatta az édesapjának, Lehner Károlynak, aki azt mondta: „Ez az első jó dolog, ami a háború óta történt velünk.”
Egyszer fent, egyszer lent
Léner Péter 1961-1963 között a miskolci Nemzeti Színház rendezője, 1963-tól pedig a budapesti Nemzeti Színház, 1964-től a Pécsi Nemzeti Színház, 1965-1977 között a Thália Színház rendezője volt. 1977-1983 között a Szegedi Nemzeti Színház főrendezője. Később a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója és főrendezője, majd 1990 és 2011 között a József Attila Színház igazgatója, valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház rendezője volt.
Első nyilvános rendezése, amellyel az Ódry Színpadot avatták, Moliére Tolakodók című műve volt, ami nagyon jó fogadtatást kapott. Az egyik kritika annyira kedves volt a szívének, hogy évekig kívülről tudta. A bemutató után beült egy páternoszterba, amely először fel-, majd lement. „Itt tudomásul vettem, beépült az idegrendszerembe, hogy az maga az élet, hogy ez a páternoszter megy felfelé, jön lefelé, de működik. És ezt máig érzem” – fogalmazott a rendező, aki szerint egyszer sikere van az embernek, elismerik, aztán pedig előfordulhat, hogy elbocsátják a munkahelyéről.
Akkoriban a Nemzeti Színházban épp igazgatóváltás volt, és nem maradhatott tovább, pedig kifejezetten a teátrum rendezője akart lenni, „ott akart élni”. Itt rendezte meg William Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékát 1963-ban, olyan színészóriásokkal, mint Berek Kati, Bitskey Tibor, Mányai Lajos, Rajz János és Őze Lajos. Léner Péter szerint ez egy összehasonlíthatatlanul más korszak volt, mint a mostani, a világ folyamatosan változik. „Most is vannak tehetséges színészek, akik ugyanolyan nagyszerűek. Azt, hogy ők milyen helyzetbe kerültek, hogy ugyanúgy működik-e velük a páternoszter, mint velem és a korosztályommal, azt nem tudom megítélni” – tette hozzá.
Minden férfi és minden nő más
A 90 éves rendező, színigazgatónak március közepén mutatták be az új kötetét Színésznők címmel. Ebben három kiemelkedő művésszel, Halász Judittal, Esztergályos Cecíliával és Galambos Erzsivel beszélgetettet. A könyv apropóján került szóba az InfoRádiónak adott interjúban, hogy mennyiben követel másfajta érzékenységet, odafigyelést egy rendezőtől, amikor színésznőkkel dolgozik. Erről Léner Péternek az a véleménye, hogy tudomásul kell venni, hogy sokfélék vagyunk, és azt is, hogy a nők mások, mint a férfiak, valamint az is valószínű, hogy e két kategórián belül is sok a különbség. A rendező egy színházi előadás emlékét is felidézte mindezekhez kapcsolódóan: „Talán 10 éves voltam, amikor a nagymamám elvitt megnézni a Nemzeti Kamaraszínházban A kaméliás hölgyet, amelyben Bajor Gizi volt a címszereplő. Nem tudtam levenni róla a szememet: falfehér volt, gyönyörű fekete szemekkel. Valahogyan a lét egészét bejárta ez a személyiség azon az estén. Felkeltette bennem a legmélyebb érdeklődést a személye iránt, de az is lehet, hogy a női nem iránt.”
Az utolsó találkozás Galambos Erzsivel
Új kötetével összefüggésben elmondta, hogy a színművészekkel folytatott beszélgetésekre nem kellett készülnie, elég volt az interjúalanyaira néznie. Halász Judittal Pécsett találkozott először, akivel már fiatalon mély nyomot hagytak egymásban. Esztergályos Cecíliával is régre nyúlik vissza a jó kapcsolatuk, a rendezővel hamar megszerették egymást. Léner Péter 21 éven át volt a József Attila Színház igazgatója, ez alatt az idő alatt végig együtt dolgozott Galambos Erzsivel, akit több jelentős előadásban is rendezett. Mint később kiderült, a vele készített interjú különös jelentőséggel bír.
Erre a következőképp emlékezett vissza a színigazgató: „Először felhívtam őt telefonon, akkor még minden rendben volt. Mondtam, hogy csinálok beszélgetéseket színházról, életről. Megkérdeztem, hogy lenne-e kedve velem beszélgetni. Azt válaszolta: »Persze, örömmel, hívjál fel!« Aztán pár napra rá kapok egy e-mailt a lányától, a kitűnő Petrovics Esztertől, hogy a mama nincs jól, kórházba szállították, nagyon gyenge. Néhány nap múlva ismét kaptam egy e-mailt tőle, hogy édesanyját hazavitte a lakásába, ott van nála. Azt is írta, hogy szeretné a beszélgetést velem, és hogy szombat délelőtt 11-re menjek fel a lakására. Felmentem, bementem a szobába, és Erzsi egy ilyen fotelágyszerűségen félig ült, félig feküdt. Le volt takarva, de kint volt a feje. Fehér volt, lehetett látni, hogy miről van szó, de mégis gyönyörű volt. Ahogy beléptem a szobába azt mondtam neki, hogy »Erzsikém, gyönyörű vagy!« Leültem mellé egy székre, a másikon a lánya ült, aki vigyázott rá, és ha szükség volt rá, segített a beszélgetésben. Erzsi elmondta az élettörténetét, pontosan, korrektül, értelmesen. Amikor láttam, hogy nagyon fáradt már, felálltam és megköszöntem a beszélgetést. Erzsi is megköszönte, és becsukta a szemét” – emlékezett vissza a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésszel való bensőséges beszélgetésre a József Attila Színház volt igazgatója, aki azt is elmondta, hogy ezt követően szintén e-mailben értesült arról, hogy Galambos Erzsi nagyon rosszul lett, találkozásuk óta nem nyitotta ki a szemét és nem szólalt meg. Rá egy a napra színművésznő elhunyt. Lánya megható szavakkal köszönte meg a rendezőnek, hogy meglátogatta és elbeszélgetett az édesanyjával: „Anyám utoljára nőnek és színésznőnek érezhette magát”.
