Mint arról az Infostart is beszámolt, a Vatikán bejelentette, a bíborosi kollégiumi tagok megegyeztek róla, hogy május 7-én kezdődjön a következő pápa megválasztására összehívott konklávé.

Ennek apropóján a mult-kor.hu felidézte: a kereszténység történetének leghosszabb és talán legviharosabb pápaválasztása 1268 és 1271 között zajlott, az itáliai Viterbo városában.

A politikai széthúzás, a szabályok hiánya és a bíborosi kollégium megosztottsága példátlan válságot idézett elő, amely nem csupán megakasztotta az egyház működését, de alapjaiban rengette meg annak tekintélyét is.

Az 1006 napos konklávé nyomán azonban olyan reformok születtek, amelyek évszázadokra meghatározták a pápaválasztás rendjét.

IV. Kelemen pápa 1268. november 29-én halt meg Viterbóban, egy politikailag meglehetősen instabil időszakban. Európát ekkor a guelfek és ghibellinek közötti küzdelem osztotta meg, az előbbiek a pápaság, az utóbbiak a Szent Római Birodalom mellett álltak ki. A megosztottság a bíborosi kollégiumon belül is kiütközött, különböző politikai és nemzeti blokkok alakultak ki.

IV. Kelemen pápa Anjou Károly, Szicília nagy hatalmú királyának és a francia király testvérének szövetségese volt. Az itáliai ügyekbe való beavatkozása, különösen a félsziget déli részén, sok bíborost gyanakvásra késztetett. Amikor Kelemen meghalt, a kollégiumnak az erős polarizáció légkörében kellett utódot találnia. Egyes bíborosok folytatni akarták az Anjoukkal kötött szövetséget, mások nagyobb autonómiát akartak a pápaságnak.

A konklávé hivatalosan nem sokkal IV. Kelemen halála után meg is kezdődött, azonban akkoriban a választás rendszere még nem volt teljesen intézményesítve. Ugyan II. Miklós pápa 1059-ben megreformálta a pápaválasztási eljárást azáltal, hogy azt a bíborosi kollégiumra korlátozta, még mindig nem voltak olyan szigorú szabályok, amelyek megkövetelték volna a választók szeparálását.

Az 1268-71-es konklávé húsz bíborossal kezdődött meg, ám többen is meghaltak, mire véget ért.

A gyűlések folyamatosak, de eredménytelenek voltak. Három frakcióra küzdött: Anjou Károly támogatói, Károly ellenfelei és egy olyan csoport, amely a kettő között ingadozott.

A város lakói egy idő után belefáradtak a végtelen várakozásba és a döntésképtelen gyűlésbe, ezért radikális lépésre szánták el magukat: a polgárok Raniero Gatti podesztá (magas rangú városi hivatalnok vagy bíró volt az itáliai városállamokban a 12-14. században) vezetésével szó szerint lezárták a Püspöki Palota ajtaját. Ez a gesztus az egyik első precedensét jelentette annak a kötelező zárlatnak, amely később a konklávékat jellemezte. Ezt további szélsőséges intézkedések követték:

csökkentették az élelmiszeradagokat, valamint eltávolították a konklávénak otthont adó palota tetejét, hogy a bíborosok ki legyenek téve a zord időjárásnak, illetve minden kapcsolatot megtiltottak a külvilággal, hogy gyorsítsák a döntéshozatalt.

Végül 1271. szeptember 1-én, közel hároméves tanácskozás után a bíborosok a választási jogkört egy hattagú bizottságra ruházták át. Ez a rendkívüli intézkedés a belső patthelyzet feloldását és a konszenzusos jelölt megtalálását célozta. A voksuk egy különösen érdekes jelöltre esett: Theobald Visconti liège-i fődiakónusra, aki nem volt tagja a bíborosi kollégiumnak, és aki abban az időben apostoli legátusként a Szentföldön tartózkodott, így hónapokig kellett várni, hogy visszatérjen Itáliába.

Végül 1272 március 27-én, Rómában szentelték fel, X. Gergely néven. Megválasztása egyfelől kompromisszumot jelentett a frakciók között, másfelől olyan pápát adott az egyháznak, aki távol állt az európai politikai intrikáktól, és esélyt adott a viták békés rendezésére.

X. Gergely teljesen tudatában volt az elhúzódó választás okozta botránynak, így 1274-ben összehívta a második lyoni zsinatot. Legfontosabb határozatai között szerepelt az Ubi periculum című bulla, ami formálisan intézményesítette a konklávé rendszerét: kötelező bezártság, az élelem fokozatos csökkentése késedelem esetén és a külvilággal való kapcsolatteremtés teljes hiánya. Utódai ugyan átmenetileg felfüggesztették intézkedéseit, a későbbiekben mégis fordulópontot jelentettek a pápaság történetében.