Dokumentumfilm-sorozatot forgatok a BBC-nek az Egyesült Államokról. Minden államot végigjárunk - harminc már megvan. Ha minden igaz, a sorozatot ősszel vetítik majd.
Elmondhatatlan örömmel tölt el, hogy a nézők szeretik a sorozatot. Eleve olyan filmet terveztünk, ami vasárnap estére való, vagyis nem csöpög a vértől. Bár, ha az ember jobban belegondol, mi realisztikusabb: az ördögien okos sorozatgyilkosról szóló film (a sorozatgyilkosok egyébként általában patetikusan szomorúak és ijesztően banálisak), vagy pedig egy városi jogtanácsos története, aki mindent megtesz, hogy megtartsa az állását?
Amikor 20 éves volt, gondolta volna, hogy ilyen karriert fut be?
Még legszebb álmomban sem! Sokkal többet értem el, mint amit valaha is reméltem. Azt el tudtam képzelni, hogy színészkedek és írogatok egy kicsit, de azt soha nem hittem, hogy ennyi mindennel foglalkozom majd.
Melyik volt az utolsó film, amit látott?
A Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford címűt. Egyesek szerint ugyan túl hosszú, én viszont a tavalyi év egyik legjobb filmjének tartom, és nagyon megdöbbentett, hogy ennyire kimaradt az Oscar-díjakból. De hát értek én ehhez?
Milyen érdekességet fedezett fel legutóbb?
Egy birkafarmon forgattunk Wisconsinban a múlt héten, ahol tartanak három szamarat is. Mivel ez egy hagyományos farm volt, ahol még lovaskocsit használnak, és nem traktort, megkérdeztem, hogy a szamarakat is igavonásra használják-e. A válasz alaposan meglepett: kiderült ugyanis, hogy a szamarak azért vannak, hogy távol tartsák a ragadozókat a birkáktól és a bárányoktól. A coyotok, rókák és sasok úgy félnek a szamártól, mint ördög a tömjénfüsttől. Õrszamarak - ilyet még soha nem hallottam.
Mit érez, amikor nemzeti kincsnek nevezik? De őszintén!
Mit tagadjam, az egyik felem el van ragadtatva. Hogy is ne lenne? Ez csodálatos és megható bók. A másik felem azonban ettől halálra rémül, hiszen ilyen magasságokból már csak lefelé van út. Ráadásul ez nem is nagyon vagány dolog, nem igaz? Keith Richardot senki nem nevezi nemzeti kincsnek...