Mit tudtunk biztosan az iráni atomprogramról az izraeli, illetve az amerikai katonai támadás előtt?

Az iráni atomprogram már nagyon régóta zajlik. Valójában egyetlen atomerőművük van, a bushehri atomerőműben egy blokk, amit annak idején még a németek kezdtek el építeni, de utána a forradalom kapcsán az építkezés megállt, végül az oroszok fejezték be. Egy nyugati épületbe beraktak egy keleti reaktort, ami már régóta működik, használják villamos energia termelésére. Mivel Irán, mint a térség, a Közel-Kelet országai, nagyon erősen ellátott szénhidrogénekben, valójában az atomenergia elhanyagolható, 3-4 százalékos szerepet játszik a villamosenergia-ellátásban. Ennek ellenére jó pár nukleáris létesítmény van, kutatóreaktorok, az üzemanyagciklushoz kapcsolódó mindenféle berendezések, amelyekhez kapcsolódóan rengeteg politikai vita, nemzetközi feszültség társult az elmúlt években. Irán tagja az atomsorompó egyezménynek, a programja elvileg kontroll alatt van, de valójában az utóbbi években több létesítményébe nem engedte be a nemzetközi ellenőröket, leszerelték a safeguards rendszerhez kapcsolódó felügyeleti rendszereket.

Vagyis ami automatikusan információkat biztosít, mondjuk, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek?

Igen, azt kell tudni, hogy a nukleáris energetikában három s betűs angol szó van, ami lényeges, a safety, a security és a safeguards. Itt a harmadikról, a safeguardsról beszélünk. A safety az a nukleáris biztonság, vagyis, hogy egy nukleáris létesítmény műszakilag biztonságosan működjön. A security az a fizikai védelmet jelenti magyarul, tehát hogy megfelelő kerítéssel, megfelelő élőerős őrséggel legyen ellátva egy nukleáris létesítmény, hogy oda ne menjen be senki illetéktelenül. A harmadik s betű, az a safeguards, ez gyakorlatilag az atomfegyverek elterjedésének a megelőzését szolgálja. Eisenhower elnöknek az 1953-as, Atoms for Peace című beszéde óta az a világrend, hogy vannak hatalmak, amelyeknek van atomfegyverük, ők ezeket az atomfegyvereket birtokolhatják. Ugyanakkor a nemzetközi megegyezés az, hogy azok, akiknek nincs atomfegyverük, nem törekszenek atomfegyver megszerzésére. Valójában lehet békés céllal nukleáris technológiát használni, fejleszteni, de amely országnak nincsen atomfegyvere, az nem törekedhet arra, hogy arra szert tegyen. Annak érdekében, hogy ez ne csak egy politikai kinyilatkoztatás legyen, kapcsolódik egy komplett nemzetközi rendszer. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökségnek az egyik fő feladata az, hogy ezt a safeguards rezsimet működtesse. Ezzel összefüggésben, akik aláírták az atomsorompó egyezményt, és nem rendelkeznek atomfegyverrel, vállalják annak a kötelezettségét, hogy ha nukleáris tevékenységet folytatnak, azt bejelentik, engedik, hogy a bejelentésük szerinti információkat a nemzetközi ellenőrök verifikálják, és engedik azt is, hogy a tevékenységük monitorozás alatt legyen. Mit jelent ez pontosan? Ha, mondjuk, valaki elmegy a paksi atomerőműbe és betekint a reaktorcsarnokba, ott lát nagy kék kamerákat felszerelve különböző helyekre. Ezeket a kamerákat a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szerelte fel, ő működteti. Mi sosem tudjuk azt, hogy ezek a kamerák mikor készítenek felvételt. Ez a monitoring tevékenységnek a része, arra szolgálnak, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei meg tudjanak arról győződni, hogy a paksi atomerőműben nem vesznek ki úgy a reaktorból üzemanyagot, hogy arról nem tudnak az ellenőrök. Nem lehet olyat csinálni, hogy menet közben megállítják a reaktort és kivesznek valamennyit, aztán azzal az üzemanyaggal szépen valaki elsomfordál, és utána csinál vele valamit. Nyilván fizikailag ezt nem is lehetne így megcsinálni, mindenesetre a monitoringnak ez egy nagyon fontos eleme.

Iránban viszont bizonyos helyeken kikapcsolták ezeket a biztonsági berendezéseket, kamerákat?

Iránnal több probléma is volt az elmúlt évtizedekben. Az elmúlt napokban nagyon sokat hallottunk a fordói létesítményről. Úgy kezdődött meg ennek a föld alatti komplexumnak az építése, hogy erről Irán nem számolt be. Ráadásul a katonák kezében volt akkoriban ez a program. Nagyjából öt évvel az építkezés kezdete után nemzetközi figyelem irányult erre. Kiderült, hogy valami olyan tevékenység zajlik, amiről nem tud a nemzetközi közösség, annak ellenére, hogy Irán tagja az atomsorompó egyezménynek. Ezt követően az iráni állam elismerte, hogy egy urándúsító létesítményt terveznek ott megvalósítani. Végül is a katonaságtól átkerült a létesítmény felügyelete az iráni atomenergia bizottsághoz, és aztán bejelentették a tevékenységet. De van jó pár más olyan telephely, ahol centrifuga-fejlesztés, centrifugakomponens-gyártás, centrifuga-építés és egyéb tevékenységek folynak, amelyekhez nem feltétlenül biztosította az iráni fél a hozzáférést. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség negyedévente készít arról jelentést, hogy az Iránnal kötött atomalku, most mondjuk így egyszerűen, hogyan valósul meg. Ezekben a jelentésekben van jó pár olyan tétel, amelyhez oda van csillagozva a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek a dokumentumában, hogy Irán vagy leszerelte a monitoring eszközöket, vagy ha engedte visszaszerelni őket, akkor nem enged hozzáférést a nemzetközi szakértőknek ahhoz, hogy meggyőződjenek arról, hogy ezek a monitoring eszközök mit mutatnak. Az iráni program már hosszabb ideje vita tárgyát képezi, én pedig nem vagyok sem a külpolitikának, sem a katonapolitikának a szakértője. Nem is szeretek ezekről beszélni, mert kívül esik a komfortzónámon, de attól tartok, hogy több olyan eleme van ennek a mostani helyzetnek, ami összekeveri ezeket, és nem lehet mellettük szó nélkül elmenni.

Vagyis gyanús?

Az, hogy nincsenek ezek a létesítmények úgy kontrollálva, ahogy azt a nemzetközi közösség elvárja, semmiképpen sem helyes. Az, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség leírja a jelentésében, hogy nem fér hozzá információkhoz, és olyan tevékenység zajlik, ami a békés célú programmal önmagában nem magyarázható, az mindenképpen gyanúra ad okot. Szerintem ez az, ami a nemzetközi oldalról eszkalálta az eseményeket. A monitoringtevékenység megszakadása és a hiányos információ-hozzáférés mellett, amit a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség közölt, kulcseleme, szerintem, az elmúlt hetek történéseinek, hogy május végén egy újabb negyedéves jelentést adott ki a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség. Ebben egyrészről arról van szó, hogy februártól májusig viszonylag nagy mennyiségű uránt dúsított Irán, és mind a natanzi, mind pedig a fordói létesítményben felpörgették a 60 százalékos dúsítás sebességét. Szerepel a jelentésben, hogy május végére Iránnak, a hozzáférhető információ alapján, 408 kilogrammnyi, 60 százalékos dúsítású uránja van.

Mindehhez pedig egy erőművi blokkja.

Az egy rettentően lényeges elem, hogy 60 százalékos dúsítású urán nem kell polgári programhoz. Békés célú programhoz egyáltalán nem kell 60 százalékos dúsítású urán. Azt kell tudni a dúsításról, hogy a természetben előforduló uránnak 0,7 százaléka 235-ös izotóp. Ez az, amit közvetlenül egy reaktorban tudunk hasznosítani. Ahhoz, hogy egy vízhűtésű, vízmozgású reaktort építeni, működtetni lehessen, a természetes uránban lévő 0,7 százalékos 235-ös urán arányt meg kell emelni 3-5 százalékra. Az atomerőművi üzemanyag, azok az üzemanyagkazetták, amiket Pakson használunk, de az összes európai atomerőműnek az üzemanyaga 4-5 százalékos dúsítású uránt használ. Az a reaktor, a bushehri reaktor, amit az irániak használnak, szintén öt százalék alatti dúsítású uránt igényel.

És a 60 százalékkal egyébként a 60 százalékosan működne, vagy van arra példa, lehetőség?

Nem, nem tud működni. Szerintem ezen keresztül lehet érteni, hogy mitől lett ideges a nemzetközi közösség és miért lett ideges az Egyesült Államok is. Az irániak több száz kilogrammnyi, kézszázalékos dúsítású uránt, nagyjából 2000 kilogrammnyi ötszázalékos dúsítású uránt halmoztak fel, emellett felhalmoztak 20 százalékos dúsítású uránt, valamint két létesítményben is a 20 százalék fölé ment, és ahogy mondtam, 408 kilogrammnyi 60 százalékos dúsítású uránjuk volt május végén a NAÜ információi szerint. Azt, hogy esetleg van-e még más készlet, van-e még máshol tevékenység, nem tudjuk, még akár az is lehet, hogy van. A 60 százalékos dúsítás, még egyszer mondom, egyáltalán nem is használható pozitív célokra.

Tizenkétszer annyira dúsított, mint amit tudnának használni.

Igen, és azt kell látni, hogy ha uránalapú atomfegyvert akarnak építeni az irániak, akkor ahhoz 90 százalékos dúsítás fölé kell menni. Fémuránra és 90 százalék fölötti dúsítású uránra van szükség. Csakhogy a természetes 0,7 százalék és a fegyverhez szükséges 90 százalékos dúsítás közötti úton az elvégzendő munkának a 90 százaléka készen van, ha 60 százalékra dúsítottak.

Majdnem megvan a befektetendő energia?

Így van, igazándiból a 60 százalékról felmenni 90 százalék fölé, az már az addig tartó útnak csak az egytized része. Kilenctized részét már elvégezték. Ha nézi a nemzetközi híreket, akkor azt látja, hogy Iránnak akár 9-10 robbanófejhez szükséges uránja lehet. Azt tudom mondani, hogy ez stimmel, ha ebből a 408 kilogrammnyi 60 százalékos dúsítású uránból indulunk, és ők ezt tovább dúsítják, akkor tényleg nagyon rövid idő alatt lehet jó pár atomfegyverhez szükséges mennyiségű, 90 százaléknál magasabb dúsítású uránjuk. Ez mindenképpen aggodalomra ad okot, úgy, hogy jó pár tevékenység és jó pár létesítmény évek óta nincsen kontroll alatt, nem engednek az irániak hozzáférést a nemzetközi szakértőknek.

Nagyon laikus kérdés, mennyire nehéz a 60 százalékos dúsítási arány elérése, és ehhez képest mennyire nehéz a 90 százalék elérése?

Ez megint egy lényeges kérdés. Azt kell látni, hogy az irániak ennek a programnak a legelején külföldről hozták a tudást és a technológiát.

Honnan?

Ezzel kapcsolatban megoszlanak az információk. Hadd ne menjek ebbe bele!

Oroszország, Kína, mint opció?

Valószínűleg Kína lehetett az egyik fő forrás, nem tudom, hogy Oroszország ebben szerepet játszott-e, de az is biztos, hogy a Pakisztán és India közötti konfliktusnak is szerepe van ebben a kérdésben, és azt mondják, hogy a pakisztáni program néhány fontos szereplője roadshow-zhatott ezzel, és adott esetben továbbadhatott információkat. De ezt nem tudjuk.

Merthogy Pakisztánnak és Indiának is van atomfegyvere.

Így van. A dúsítási technológiát eredetileg importálták. Ebben a programban volt egy nagyon fontos törés, ami egyébként jól mutatja, hogy az iráni–izraeli konfliktus mennyire régi keltezésű, és hogy milyen durva kanyarok voltak benne. Talán kevesen emlékeznek rá, hogy 2009-2010 körül volt egy nagyon komoly botrány, aminek az volt a lényege, hogy egy Stuxnet nevezetű számítógépes vírus megfertőzött ipari folyamatirányító számítógépeket, úgynevezett PLC-ket. Ez nincs konfirmálva, de eléggé bizonyosan mondja a nemzetközi szakirodalom, hogy vélhetően izraeli és/vagy amerikai titkosszolgálati kéz volt a háttérben.

Ez volt az, amikor éveket vártak, hogy végre valaki azt a programot elhelyezze egy gépben, hogy végre az a vírus aktiválni tudja magát.

Igen, ezeket a centrifugákat nagy fordulatszámon kell pörgetni ahhoz, hogy működjenek, és nagyon stabilan kell működniük, mert ha rezgések keletkeznek, vagy le-fel terhelik őket, vagy adott esetben leállítják őket, akkor a nagy fordulatszám és a nagyon precíz kiegyensúlyozás miatt mechanikailag tönkremennek. A Stuxnet vírus ezt csinálta. Nagyon nehezen tudták telepíteni a natanzi létesítménybe, de vélhetően egy pendrive-on keresztül bejuttatták a létesítménybe. Ez elterjedt a számítógépen, utána egyébként onnan kijött, és százezer számra fertőzött meg számítógépeket, csak ezeket a speciális PLC-ket károsította, rángatta a fordulatszámát a centrifugáknak, de úgy, hogy a kezelők ezt nem látták. A kijelzést úgy hagyta, mintha minden rendben lenne, de közben változtatta a frekvenciát, változtatta a fordulatszámot, és tömegével tette tönkre a centrifugákat. Ez évekre visszavetette akkor, 2009 és 2010 fordulóján az iráni programot. Ez egyébként abból a szempontból is történelmi esemény, hogy az első olyan dokumentált eset, amikor egy számítógépes vírus mechanikailag tönkretett egy mérnöki rendszert. Annak, hogy az izraeli és az amerikai titkosszolgálatok próbálják megakadályozni, hogy Irán ezekre a dúsítási kapacitásokra szert tegyen, és azon az úton gyorsan haladjon, történelme és irodalma van. De vélhetően Irán nagyon jól megtanulta ebben a folyamatban mind a mechanikai, mind a vezérlési részt, hiszen ezerszámra működnek most már a centrifugák.

Legalább ezer, de lehet, hogy még több centrifugája lehet Iránnak úgy, hogy egyetlen erőművi blokkja van, és azt mondja, hogy polgári célú a nukleáris programja?

Igen, ez a helyzet. Natanzban van egy felszíni, kísérleti urándúsító létesítmény. Van egy föld alatti is, ott már ipari léptékű, több kaszkáddal, kaszkádonként több száz centrifugával, a fordói telephelyen szintén jó pár kaszkád, sok-sok centrifugával. Összességében több ezer centrifugáról beszélünk. Irán a kezdeti legegyszerűbb centrifugához képest számos fejlesztést tett, és sokkal hatékonyabb centrifugái vannak ma már, amelyeknek úgy tudjuk, hogy a teljes ellátási láncát birtokolja, tehát tudja őket gyártani, karbantartani, telepíteni és működtetni. Ez egy nagy program, nagyléptékű urándúsítással, és olyan dúsítási szinttel, ami már nagyon közel van a fegyvertisztasághoz, és olyan mennyiségben, ami az atomerőműhöz egyértelműen nem szükséges. Ahogy látom a becsléseket, vélhetően az okozhatta a feszültséget, hogy Iránnak van egy nagyon komoly rakétaprogramja. Az elmúlt két hétben sikeresen támadott izraeli célpontokat balisztikus rakétával és robotrepülőgépekkel is. Tudjuk, hogy az orosz–ukrán konfliktusban fontos szerepet játszottak a drónok, amelyeket Irántól vásárolt először Oroszország, utána pedig megvette a technológiát, és most már Oroszországban gyártják ezeket a drónokat. Az az információ, amit én látok a jelentésekből, hogy az iráni rakétaprogram vezetője és az atomprogram vezetője egyeztetett, sugallhatta azt a döntéshozóknak, hogy a dúsítási program nagyon közel lehet ahhoz, hogy atomfegyverhez szükséges mennyiségű és dúsítású uránra tegyenek szert, rövid időn belül.

Mennyire nehéz a 60 vagy a 90 százalék elérése? Nehezebb-e a 90 százalékot elérni technológiailag, mint a 60 százalékos szintet?

Minden további nélkül lehet azt gondolni, hogy azzal a technológiával, amivel rendelkeznek, elő tudják állítani a 90 százalékot.

Az bonyolult dolog?

Nem. Jelenleg azt a sort, ami Fordóban előállítja a 60 százalékos dúsítású uránt, 20 százalékos dúsítású uránnal táplálják. Ebben a sorban, ha visszaviszik a 60 százalékos dúsítású uránt, ha ez a kaszkád úgy van megtervezve, hogy tudja a továbbdúsítást, márpedig nagy valószínűséggel ez a helyzet, akkor igazándiból nincsen szükségük fejlesztésre, szándékra van szükség. A döntés, és aztán az idő hiányzik. Ezért mondják azt a szakértők, hogy akár hetekre vagy hónapokra lehetett Irán attól, hogy fegyverhez szükséges uránja legyen. Őszintén szólva, egyáltalán nem tudjuk most, hogy a támadások hatására ebben a tekintetben van-e változás. Három telephelyet támadtak végül az amerikaiak, Iszfahánt, Fordót és Natanzot. Azt lehet érteni, hogy ezeknél a létesítményeknél a lényeges berendezéseket befogadó csarnokokat lerombolták, de hogy ennek milyen következménye van és mit jelent ez, az anyagmérleg szempontjából, ez egy külön ügy, erről külön kell szerintem beszélni.

Mit tudunk, mi maradt meg az iráni atomprogramból a humán erőforrás és infrastruktúra szempontjából? Mi az, amiben biztosak lehetünk?

Az izraeli támadások kezdetén jó pár magas rangú szakembert, akik az atomprogramhoz kapcsolódóan dolgoztak, megöltek. Nagy valószínűséggel a programot lefejezték az izraeli támadásokban, de ez egy akkora infrastruktúra, ahol a tudás egészen biztosan nem csak 10-12 ember fejében volt. Nem hiszem, hogy a program humánerőforrás-oldalát teljesen ki lehetett volna radírozni. Nyilván, ha vezető tiszteket likvidáltak, az hatással van a programra, de le nem nullázta. Még két dologról kell beszélni, a technológiáról, vagyis a berendezésről és az uránról. A technológia tekintetében nem tudjuk, hogy milyen állapotban maradtak meg a támadások után a dúsítók, de egy picit szálazzuk szét a dolgokat. Ahogy már említettem, Natanzban volt egy felszíni kísérleti dúsító, ami fejlesztéseket szolgált, de ott is zajlott érdemi dúsítási tevékenység. Ezt szétbombázták. Volt egy földfelszín alatti, ezt, ha jól volt megtervezve a katonai akció, minden valószínűség szerint ugyancsak lerombolták. Nemcsak azt kell nézni, hogy hogyan robbant fel és tette tönkre a mérnöki berendezést, hanem a rezgést, azt, hogy elment-e az áramellátás, és leálltak-e a centrifugák, önmagukban már ezek is okoznak nagyon jelentős problémát.

A centrifugában is okoz problémát, ha rezgés van, ha leáll?

Igen. Ezek nagyon érzékeny berendezések, nagy fordulatszámon működnek, ha megrezgetjük őket, az adott esetben a mechanikai tönkremenetelt okozhatja. Maga a leállítás is okozhat mechanikai tönkremenetelt. Ez nem jelenti azt, hogy utána nem lehet megjavítani, vagy kivenni a kaszkádból a meghibásodottakat. Néhány heti, néhány hónapnyi munkával, ha magát a csarnokot nem tudták felrobbantani, nem tudjuk, hogy mi történt, újraindítható. Kényesebb ennél a fordói létesítménynek a kérdése, az 90 méter mélyen egy hegy gyomrában van. Nem tudjuk, hogy oda be tudtak-e hatolni azok a nehézbombák, amelyeket az amerikaiak bevetettek. A műholdfelvételek alapján azt látom, hogy nagyon precízen történt a találat, egymás mellett vannak a kráterek, vélhetően tényleg ott találták el az amerikaiak a létesítményt, ahol azt tervezték. De azt, hogy mi van lent, 90 méter mélyen, a föld mélyén, nem tudjuk.

Amennyit tudhatunk ezekről, azok alapján ezek hatalmas bunkerek, kvázi mint egy atombunker, vagy még annál is erősebb falu?

Inkább ezt úgy kéne elképzelni, mint egy alagútrendszert a Föld belsejében, amit bányászati eszközökkel kivájtak, egy barlangrendszer a hegy gyomrában. Ezekben a csarnokokban, amiket a hegy gyomrában kibányásztak, működtek a centrifugák. Ha feltételezzük, hogy teljes egészében lerombolták mind a natanzi, mind a fordói centrifugacsarnokokat, az nyilván jelentősen limitálja a dúsítási kapacitást, de meg nem szünteti.

Azt mondta, hogy ezer, vagy akár több mint ezer centrifuga lehet.

Több ezer akár. Látjuk a NAÜ jelentéséből, hogy a centrifuga építéséhez, gyártásához, a komponens gyártásához kapcsolódó létesítményeket nem engedték az irániak az elmúlt években ellenőrizni a szakértők számára. Minden további nélkül lehet tartalékjuk, vagy adott esetben az is lehet, hogy van olyan telephely, amiről ma nem tudunk, és ott már kész kaszkád van, vagy készhez közeli kaszkád van. Lehetséges, hogy az amerikai támadások lerombolták ezeket a létesítményeket, de teljesen lenullázni a programot nem tudták, hiszen a tudás ott van, és valószínűleg vannak tartalékberendezések.

És a harmadik?

A harmadik az az anyag. Ha összeszámolok mindent a NAÜ jelentésében, majdnem tízezer kilogrammnyi dúsított urán van, különböző dúsítási szinten. Ez azért már tisztességes mennyiség, és ebből van 60 százalékos dúsítású, ami 408 kilogramm, ennyit tudnak a nemzetközi szakértők. Ennek a helyét nem tudjuk. Ha megnézzük az elmúlt napok NAÜ-közleményeit, az látszik, hogy Grossi úr, a NAÜ főigazgatója kiírja, hogy hadd menjenek vissza az ellenőrök a telephelyekre, vannak Iránban NAÜ-ellenőrök, meg tudják nézni a létesítményeket. Jártak NAÜ-ellenőrök korábban ezeken a helyeken, ismerik, hogy ott milyen körülmények vannak, de ebben a pillanatban nem tudják, hogy hol van a 408 kilogrammnyi 60 százalékos dúsítású urán. Néhány nappal az előtt, hogy az izraeliek megtámadták ezt a létesítményt, készültek olyan felvételek, amelyen az látszik, hogy a bejárat előtt kamionok állnak sorban. Akár dúsító-centrifugákat, akár anyagokat minden további nélkül kihozhattak onnan. A 408 kilogrammról azt kell tudni, hogy uránban ez egy végtelenül kicsi térfogat. Az urán rettentően sűrű anyag. Ha fémuránról beszélnénk, akkor ott 20 kilogramm per liter a sűrűség. Egy doboz tej az egy kilogramm. Úgy képzeljük el, hogy ez hússzor akkora tömegű. Mintha két karton tejről beszélnénk, ennyi a 408 kilogrammnyi urán. Most úgy tudjuk, hogy az urán hexafluorid formában van, ami egyébként szobahőmérsékleten szilárd anyag. Hengeres konténerekben tárolják, de itt néhány kisebb méretű konténert kell elképzelni, minden további nélkül elférhet egy vagy két autónak a csomagtartójában. Lehet, hogy egy vidéki városban, egy parkolóban áll.

Jól hangzik…

A fő fejfájást, szerintem, most az okozza, hogy hol van a magas dúsítású urán, mikor tudják a nemzetközi ellenőrök újra megnézni, hogy milyen állapotban van, egyáltalán megvan-e. Én a Műegyetemen 15 évig voltam az oktatóreaktorért felelős vezető. Az oktatóreaktor maga is safeguards ellenőrzés alatt van. Számos alkalommal jöttek NAÜ-ellenőrök hozzánk, nyilván a magyar ellenőrökkel karöltve. Egy polgári nukleáris létesítményben milligrammos szinten kell elszámolni a nukleáris anyaggal. Magyarországnak nincsen 60 százalékos dúsítású uránja. Nemcsak azt kell bemutatni, hogy megvan minden kazetta és minden pálca, hanem, hogyha mondjuk kísérleti anyagok vannak fiolában, milligrammos szinten el kell tudni számolni. Tehát az, hogy nincs meg, hogy nem tudjuk ebben a pillanatban, hogy hol van 408 kilogramm hatvan százalékos dúsított urán, az nagyon komoly aggodalmakat kelt. Az biztos, hogy a NAÜ elsődleges feladata a következő napokban az lesz, hogy minél hamarabb kialakuljon egy olyan keretrendszer, amibe vissza tud menni, és meg tud arról győződni, hogy ez az anyag megvan-e. De ezenkívül is lehet akár további anyag, be nem jelentett tevékenység keretében.

Utóbbinak a nyoma nem látszik? Nincsenek olyan felvételek, olyan mérések, amelyek akár radioaktív sugárzás nyomait mutatják, akár a felrobbantott centrifugák környékén? Mivel megnőtt vagy megnőhetett a sugárzás mértéke, arra lehet következtetni, hogy igen, ott volt olyan dúsított urán, ami valószínűleg megsemmisült.

Sem a természetes urán, sem azok a dúsítási szintek, amikről beszélünk, nem adnak erősen radioaktív anyagot. Mind a természetes, mind a dúsított urán nagyon enyhén radioaktív, elsősorban kémiai méregként veszélyes. Amikor az ellenőrök visszamennek majd ezekre a telephelyekre ellenőrizni, ott nagyon fontos lesz, hogy légzésvédőt használjanak.

Ne szívják be, az lenne veszélyes rájuk, nem pedig a radioaktív sugárzás?

Így van. Ez kémiai méreg, azt kell elkerülni, hogy ez bejusson a szervezetbe. Ha a dúsító centrifugasor tönkrement a bombázásban, akkor ott, ha gázhalmazállapotú, urán-hexafluorid kibocsátás a létesítményben maradt, ettől az anyagtól, mint kémiai méregtől, óvni kell az élő szervezeteket.

Ha bemennek egy kis ketyegő Geiger-Müller-számlálóval, nem mondhatják, hogy ott biztosan megsemmisült minden, merthogy nagyon kileng a mutató? Ezekről is remek filmek készülnek, hogy mit ki nem mutat a kis masina.

A filmek romantikus dolgokat is meg tudnak jeleníteni, de a valóság nem ennyire egyszerű.

Hiába mér, nem feltétlenül tudja megmondani hajszálpontosan, hogy ez most a centrifuga megsemmisüléséből adódó sugárzás, vagy „csak” azért, mert ott volt 15 kilogramm dúsított urán?

Hosszú idejű méréssel ezt természetesen meg lehet mérni, de itt nem arról van szó, hogy megyek egy egyszerű GMCS-vel, és az elképesztően elkezd ketyegni. Hosszú idejű mérésről van szó, és valójában egyébként a safeguards ellenőrzések során az ellenőröknek a fő feladata az, hogy kiderítsék, hogy nincs-e olyan dúsítás, ami be nem jelentett tevékenységre utal. Valójában ilyenkor az szokott történni, hogyha egy ilyen telephelyre kimennek, dörzsmintát vesznek a felületekről, falról, berendezésről, eszközökről.

Mint a repülőtéren is?

Így van, és azt elviszik egy laborba, és ott nagyon precíz tömegspektrométer-mérés segítségével meg tudják mondani, hogy milyen anyagról van szó. Adott esetben azt is, hogy milyen az izotópösszetétel. Ugyanis, ha a bejelentett tevékenységtől eltérő izotópösszetételt, eltérő dúsítást fognak találni, az azt mutatja, hogy ott valami olyasmi is történt, amiről nem számoltak be az adott telephelyen dolgozók. Itt ez lesz majd az egyik feladat.

Ha visszaengedik a NAÜ embereit. Mit tudnak az iráni atomtudósok? Mennyivel több egy iráni atomtudós vagy egy iráni az atomiparban dolgozó szakember tudása, mint mondjuk egy olyan fiatalnak, aki a Műegyetemről jön ki? Mennyire kell speciális tudással bírnia?

Az egyik alapvető különbség, hogy mi szigorúan nem tanítunk atomfegyver-fejlesztést. Mi nem tanítjuk meg azt, hogy hogyan kell bombát építeni.

Nagyon nagy a különbség? Az, hogy 0,7 százalékról 3 százalékra dúsítom vagy 60-ról 90-re, az hatalmas különbség?

Azok a számítógépi eszközök, amelyek szükségesek ahhoz, hogy egy ilyen robbanótöltetnek bizonyos részeit meg lehessen számolni, hozzáférhetőek, merthogy valójában olyan transzportszámításokra van szükség, amit más feladatokhoz is szükséges lehet elvégezni. De hangsúlyozom, hogy mi, de más, békés célú atomprogramot folytató országban sem, nem tanítjuk a polgári felsőoktatásban azt, hogy ténylegesen a bomba tervezéséhez mire van szükség. A nukleáris technikán túl az atombombához kell egy csomó minden más, hiszen az atombomba radikálisan másképpen működik, mint egy atomreaktor. Az atomreaktorban lassú, szabályozott láncreakció zajlik, termikus, tehát lassú neutronok segítségével, szabályozott körülmények között, míg az atombombában a neutronokat nem lelassítjuk, hanem gyors neutronformában működnek, és magas dúsítással operálnak egy ilyen eszközben. Nagyon lényeges eleme a bombafejlesztésnek, hogy úgynevezett impulziót alkalmaznak.

Ami pedig?

Azt mindenki hallotta már, hogy van olyan, hogy explózió, az a robbanás, amikor valami szétrobban, amikor egy lövedék felrobban, az szétfelé robban. Az implózió az az összefelé robbanás vagy összeroppantás. Az atomfegyver alapvetően úgy működik, hogy egy nem kritikus geometria van létrehozva a robbanófejben, amit egy hagyományos robbanótöltettel összepréselnek, gyakorlatilag összefelé robbantják, ezáltal jön létre a kritikus geometria, amelyben elindul, neutronforrás segítségével, a láncreakció, ami nagyon rövid idő alatt hatalmas energiát termel. Utána ez adja már magát a szétrobbanásra. De előtte össze kell robbantani a hasadóanyagot, amihez speciális technika kell, ehhez mi, a Műszaki Egyetemen megint csak nem értünk, soha nem fejlesztettünk ilyet. Ha véletlenül ilyenre adná valaki magát, mondjuk Európában, akkor azt megint csak be kéne jelentenie az atomsorompó egyezmény értelmében. De hogy ez a technológia az irániaknak megvan-e? Vannak-e ilyen kísérleteik? Adott esetben importáltak-e ilyen tudást Pakisztánból, Észak-Koreából? Ezt ebben a pillanatban nem tudjuk, szerintem soha nem is fogjuk megtudni. Egyébként az elmúlt hetek eseményeihez nyilván az is hozzátartozik, hogy amikor akár izraeliek, akár amerikaiak döntéseket hoznak, akkor nyilvánvalóan egy csomó olyan titkosszolgálati információhoz hozzáférnek, amihez mi, egyszerű újságolvasók soha nem fogunk hozzáférni. De ezek a lépések, illetve a rakétára szerelésnek a kérdései, egészen biztosan szerepeltek ezekben az értékelésekben. Mivel mi ezeket nem ismerjük, nem is tudjuk megítélni, hogy maga a fegyverprogram pontosan hol tartott Iránban, ugyanakkor vélhetően azokban az országokban, ahol a legfelsőbb politikai vezetés döntést hozott, ezek az információk rendelkezésre álltak.

Vajon mennyi idő alatt tudják vagy tudhatnák visszaépíteni a rendszert?

Azt látjuk, hogy ebben a 15 éves léptékben ez mindenképpen működött. Szerintem erre a kérdésre a válasz kulcseleme az, hogy ténylegesen mi a politikai szándék és ténylegesen a létesítményekből mi maradt meg. Azért egy fordói szintű, mélyen a föld alá süllyesztett, nagy térfogatú alagútrendszer építéséhez nagyon sok idő kell.

És sok pénz is?

Sok pénz is. Ahogy látom a politikai elemzéseket, alapvető kérdés, ami az egyszerű iráni állampolgárokban felvetődik, hogy megéri-e Iránnak azt a sok milliárdot vagy bizonyos becslések akár 100 milliárd dollárra is teszik mindazt a költséget, ami az elmúlt 40 év iráni atomprogramjához kapcsolódik, szóval hogy megéri-e ezt a befektetést. Miközben Irán egy hatalmas kőolaj- és földgázkészleten ülő ország, amelyik ha megegyezne a környezetével és a nemzetközi szervezetekkel, vélhetően a szénhidrogének exportjából sokkal jobban is élhetne.

Merthogy most szankciók vannak, minimális a kitermelés, miközben a világ ötödik vagy hatodik legnagyobb fosszilis energiahordozója fölött ülnek az irániak.

Mind kőolajban, mind földgázban az első ötben vannak a készletek tekintetében. Hatalmas exportlehetőségek vannak, ami nyilván azt is jelenti, hogy hatalmas üzleti lehetőségek is vannak. Simán elképzelhető, hogy a megegyezésre vonatkozó amerikai szándék ezt az üzletet is látja és keresi a megállapodást. De egyelőre a retorika szintjén nem azt látjuk, hogy az ügy ebbe az irányba haladna. Van még egy dolog, ami megint csak kívül esik az én komfortzónámon, de muszáj megemlíteni. Úgy látom, hogy ez az egész konfliktus abszolút összefügg az orosz–ukrán háborúval. Láttuk azt az elmúlt években, hogy Iránnak nagyon komoly kapcsolatai voltak terrorszervezetekkel. Erről egyértelműen beszélt mind a NATO, mind az amerikai politika, mind az európai politika, és ezek a szervezetek most az elmúlt másfél évben jelentősen meggyengültek, vagy adott esetben teljesen talajt vesztettek. Lehetséges az, hogy az iráni szándék valójában az, hogy magasabbra pozicionálja az országot, mint ahol valójában van, egy régiós középhatalom képét szeretné mutatni. Lehet, hogy ehhez kapcsolódik a fegyverprogram, de egészen biztos, hogy az amerikai elnöknek azt a kijelentését, hogy nem lehet Iránnak atomfegyvere, komolyan gondolják, és ha az irániak újra is akarják indítani a programot, biztos vagyok benne, hogy hasonló lépések fogják azt megakadályozni, mert nem akar senki újabb országot az atomfegyvert birtoklók sorában.

Az urán honnan van? Van nyersanyag is Iránban? Tulajdonképpen akár azzal is tudna kereskedni?

Limitált mennyiségben tud Irán maga is uránt bányászni, igen, de én nem gondolom, hogy ez valójában az uránnak akár a kitermeléséről, akár a dúsított urán kereskedelméről szólna.

De az, amit dúsított, az nagyrészt iráni urán lehet?

Igen.