A versenyképesség szempontjából örül a választás eredményének?

– Azt hiszem, az elmúlt nyolc évben a kormány kiszámítható gazdaságpolitikát vezetett. Az első és a minden gazdasági szereplőnek a kiszámíthatóság, hogy pontosan tudjuk, mi fog történni. Nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy vállalkozásbarát ez a gazdaságpolitika, mert az adócsökkentések, valamint a munkára rakódó közterhek csökkentése egyértelműen ilyen politikát jelent. Megtörtént a makrogazdasági egyensúly helyreállítása is. Ez korábban súlyos gátja volt a fejlődésnek, ezért alapvető kérdés volt.

De nagyon komoly strukturális változtatásokra van szükség az oktatásban, az egészségügyben, az egész foglalkoztatási kérdéskörben.

A kormány hitet tett amellett, hogy ezen nagy gazdasági elosztórendszerek változtatásához hozzá fog kezdeni. Ha ez megtörténik, örülök. Inkább az alternatívát kell nézni, vagyis hogy milyen más kormányprogramokat vagy más gazdasági programokat látunk a különböző egyéb politikai csoportosulásoknál. Azok némelyike számomra picit ijesztően hatott, mert olyan azonnali terhet jelentett volna a vállalkozásoknak, amit nem vagyunk képesek elviselni. Így is nagyon nagy nyomást jelent a versenyképességünkre a munkabéreknek messze az inflációt meghaladó növekedése. Ha ezt még megfejeljük azzal, hogy járulékokat és adókat emelünk, akkor ez egészen komoly problémát okoz a vállalkozásoknak. Egyszóval kiszámítható gazdaságpolitika volt, de persze vannak olyan részek, amikkel abszolút nem értek egyet. Ilyenek a különadók, amelyeknek nagyon fontos szerepe volt akkor, amikor a makrogazdasági egyensúlyt helyre kellett állítani,

ma azonban egyre inkább azt mondjuk, hogy gátja annak, hogy bizonyos ágazatok versenyképessége tovább tudjon javulni.

A mi esetünkben is fennállnak még az energiavállalatokra kivetett különadók. 2009-ben vezették be az úgynevezett Robin Hood-adót, a második pedig a 2011-es konszolidációs programban került bevezetésre. Ezeket ma már problémáknak látom, mert az akkori jelentőségüket, szerepüket elvesztették, nyugodtan ki kellene vezetni őket, csakúgy, mint a bankadókat.

Az oktatás és az egészségügy átalakítása 25-30 éve feltételes módú mondatként jelenik meg szinte minden narratívában. Ön szerint miért nem történt ez ügyben érdemben valami?

– Először is egy átalakítási program mindig rettentő sok érdeket sért. Még egy vállalaton belül is, ha egy kis belső átszervezést csinálunk, mindig vannak támogatók és vannak, akik próbálják megfúrni, próbálják tompítani a változtatás élét. Az oktatás például az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb foglalkoztató az országban, és szinte minden család érintett benne, tehát mindenkinek lesz pro és kontra érve azzal kapcsolatban, hogy mit kellene csinálni. És biztos vagyok benne, hogy elképesztő mennyiségű tanulmány született arról, mit kellene csinálni. A probléma egyrészt mindig a végrehajtásnál van. Akkor kezdődtek el a gondok, amikor a programok túlpolitizálttá váltak és a végrehajtás során egészen parciális érdekek is megjelentek.

Ezt nem lehet másképp, csak kőkeményen, nagyon határozottan, és mindehhez nagyon nagy autoritással rendelkező személyre vagy személyekre kell bízni a végrehajtást. Be kell csukni a szemet és végig kell vinni.

Másrészt meg kell néznünk azt is, picit kifelé fordulva, hogy melyek a sikeres és sikertelen oktatási rendszerek. És végül, de nem utolsó sorban, egyik napról a másikra ez nem fog megtörténni. A MOL-ban például elindítottunk egy kultúraváltást 1999-2000-ben – tart-e még ez? A válasz igen. Még akkor is ezt mondom, hogyha rá sem lehet ismerni arra a cégre, amelybe én annak idején beléptem. Ilyen nagy átalakításnál mindig az irányt kell tudni tartani, és tudomásul kell venni, hogy ez egy kormányzati ciklus alatt nem fog lezajlani. És aztán innentől jönnek azok a trükkök, hogy mit fogok tudni most megcsinálni, és mi az, aminek most a magját vetem el, és megvárom, míg beérik 15-20 év alatt. Itt mindig az a probléma, hogy „ez túl hosszú egy kormányzati ciklus négy évéhez képest, nem fogom elkezdeni”.

Ön szerint most el fog kezdődni?

– Nagyon bízom benne, hogy igen. Erről elég sokat beszéltünk politikusokkal, folyamatosan jelezzük, hogy bizony versenyképességi problémáink lesznek – sőt már most is vannak.

Visszatérve a gazdaságpolitikára, akár a Nemzeti Versenyképességi Tanács tagjaként, akár a személyes kapcsolatain keresztül van érdemi befolyása a gazdaságpolitika alakulására?

– Inkább azt mondom, hogy mindenhol elmondom a véleményemet, próbálom minél több helyen hangoztatni, és próbálok mindig jobb, több és okosabb érvet hozni. MOL-vezetőként immár 17 éve tagja vagyok az Európai Ipari Kerekasztalnak, ahol azzal foglalkozunk, hogy Európának milyen versenyképességi problémái vannak a világ többi, gyorsabban fejlődő részével szemben. Legalább olyan komolyak, mint Magyarországnak Európával…

És ugyanazok?

– Alapvetően ugyanazok. Gyakorlatilag egyetlenegy olyan pont van, ahol Európa versenyképesebb a világ többi részénél – most osszuk a világot ketté, Ázsiára és Észak-Amerikára, tehát a két gyorsabban fejlődő rész felé –,

ez pedig az adatbiztonság és az IT-biztonság.

Ezekben jóval erősebbek például a szabályaink. De valószínűleg ennek az az egyik következménye, hogy minden digitalizációs mutatóban sokkal rosszabbak vagyunk, mert sokkal bürokratikusabbak is a szabályaink, nem pedig piacbarátok. Elméleti szabályokat dolgoznak ki íróasztalok mellett, és nem a gazdaságra, az életre szabott szabályokat hoznak létre. Ezen a területen kívül azonban az összes többi mutatóban, kezdve az élőmunka hatékonyságától a termelékenységen át a különböző új technológiák bevezetéséig, a kockázati tőke hasznosulásáig, elképesztően rosszul áll Európa a világ gyorsabban fejlődő részeihez képest.

Versenyben vagyunk még?

– Mindig versenyben vagyunk, ez nyilván egy soha nem lejátszott meccs, tehát tenni kell. A kérdés az, hogy képesek vagyunk-e tenni.

Képesek vagyunk?

– Azt hiszem, hogy Magyarországon igen. Itt van például a Versenyképességi Tanács, amelyre azt mondták, hogy nem elég tudományos, hiszen csak egy professzor ül benne és az összes többi tag valamifajta gyakorlati helyről érkezett. Szerintem ez nem baj, hiszen a tanulmányok készen vannak, nekünk az a feladatunk, hogy döntsünk a végrehajtásról, csak meg kell fogni és meg kell csinálni. Azt gondolom, hogy

ez a fajta végrehajtási potenciál hiányzik, és ebben Magyarország nincs egyedül. Ez egész Közép-Európának nagy problémája. Öreg és régi vesszőparipám, hogy a legnagyobb elmaradásunk a vezetőképzéssel van.

Azért, mert a munkaerő hatékonyságáról nem a munkás tehet, a munkaerő hatékonyságáról a vezetők tehetnek, azok a vezetők, akik rosszul szervezik meg a munkáját, azok a vezetők, akik nem figyelnek arra oda, hogy hogyan tudják tovább növelni a munkaerő hatékonyságát. Azok tehetnek róla, akik nem keresnek új piacokat, akik nem nézik meg azt, hogy milyen új piaci kezdeményezéseket lehet tenni – és ez igaz lehet az ország politikai vezetésénél is.

Ott is igaz?

– Hát persze. A projektek végrehajtásánál – például abban, hogy mennyit késik egy-egy projekt, vagy hogy az uniós pénzeket milyen hatékonysággal tudjuk felhasználni – ezek mind igazak. Ez a vezetőképzés nem azt jelenti, hogy a gazdasági vezetőket nem képeztünk, minden más vezetőt képeztünk. Nem, ez egy átfogó közép-európai elmaradás és nem magyar „betegség”. Ugyanezzel találkozom bármelyik közép-európai országban, ahol jelen vagyunk.

Találkozott már Orbán Viktorral a választás óta?

– Persze.

És beszéltek arról, hogy ön szerint minek kellene történnie a versenyképesség, a GDP-növekedés fenntarthatósága érdekében?

– A választás előtt beszéltünk róla, most a kormány összerakása a fő feladata. Amennyire én tudom, Orbán Viktor a kormányt más struktúrában kívánja irányítani, és mind a politikai kormányzást, mind pedig a gazdasági kormányzást egy picit másképpen szeretné csinálni, és a versenyképességet szeretné szem előtt tartani. Ez tehát számára ma már egy létező problémává vált, a megoldása pedig a nagy rendszerek átalakítása nélkül nem fog megtörténni.

Mit vár az első száz napban? Mi a legfontosabb, ami gazdaságpolitikai szempontból meg kell hogy történjen?

– Az első és legfontosabb indikátor az lesz, hogy milyen személyek fogják irányítani a gazdasági, és a gazdaság számára elengedhetetlenül szükséges egyéb humán, külügyi és gazdaságfejlesztési tárcákat. A lényeg a „cselekvőképesség”, ugyanis nem az a probléma, hogy nem tudjuk, mit kell csinálni – ezt tudjuk. A hogyan a kérdés, és hogy ki fogja ezt végrehajtani, és van-e politikai akarat mögötte, vagyis hogy adott esetben nem négyéves ciklusra terveznek, hanem tovább is, és tudomásul veszik, hogy

ebben az első néhány évben lesznek politikai veszteségek.

Egy átalakításnál mindig van. A második legfontosabbal kapcsolatban a kereskedelmi kamara nyitó közgyűlésén hangzott el a válasz, ahol Orbán Viktor bejelentette, hogy a 4%-os növekedést alátámasztó hitelnövekedést a Magyar Nemzeti Bank is támogathatónak tartja. Ha ez megvalósul, akkor valóban megoldódik a gazdasági növekedés belső akadályainak egyik problematikája. Mellette van még persze jó pár, például a külpiacok kérdése, a vállalatok versenyképessége, a munkaerő költségeinek nyomása, a termelékenység javításának szükségessége. De ezekre is vannak már biztató információk. Számomra ezek a fontos részek. Továbbá az első néhány hónapban ki kell derülnie, hogy az oktatást, a duális képzést milyen mértékig fogják kiterjeszteni és hogyan fogják növelni a hatékonyságát.

A változtatásokban a világ trendjeihez is alkalmazkodni kell. Ezzel kapcsolatban sokan azt mondják, hogy talán soha nem volt ennyire bizonytalan, vagyis ennyire rosszul előre érezhető a jövő, legyen szó akár az olajiparról, a közlekedésről vagy az energetikáról.

– A jövőt soha nem tudtuk előrejelezni. Az egyik kedvenc példám, hogy valamikor a ’90-es évek elején, a ’80-as évek végén kértek egy előrejelzést a McKensie-től – azt hiszem az AT&T –, hogy mennyi mobiltelefon lesz a világon egy bizonyos jövőbeli időpontban. Nagyon komoly matematikai modelleknek a segítségével dolgoztak a szakértők, hiszen az AT&T-nél nagyon komoly befektetés előtt álltak. Végül mondtak egy számot, de aztán a valóságban a 120-szorosa lett ugyanezen időpontban. De ugyanígy elmondhatom azt is, amikor

a Microsoft vezérigazgatója valamikor 2005-2006 környékén azt mondta, hogy az okostelefon a világ legnagyobb hülyesége, semmi jövője nincsen. Tehát honnan tudnám én a jövőt?

És ezek az emberek okosak, a saját szakmájuk tetején álltak. Olyan kutatóhálózat volt mögöttük, amelynek tagjai próbálták a jövőt előrejelezni. De valójában nem tudjuk a jövőt előrejelezni. Tendenciákat tudunk fölépíteni, csak azokat látunk. Mi azt látjuk például, hogy az úgynevezett megosztott gazdaság – ami arról szól, hogy az emberek nem tulajdonolni, hanem használni akarják a dolgokat –, elképesztő méretű ütemben növekszik. Egy-két évvel ezelőtt 15 milliárd dollár volt ennek forgalma világszinten.

Az előrejelzések szerint ez 2030-ban 300 milliárd dollár lesz, és biztos vagyok benne, hogy az előrejelzés teljesen rossz, és három év múlva újra kell írni az egész modellt, mert sokkal gyorsabb a fejlődés.

De a tendencia nagy valószínűséggel ez lesz, vagyis visszaszorul a birtokolás mértéke. Ma 4-8% között használ egy ember egy saját személygépkocsit, és ha gazdagabb valaki, akkor a családban van még egy autó, és ha még gazdagabb az ember, akkor a közös családi utakra lehet egy minivanje is, és ha még vadászik is valaki, dzsipje is lehet. Ha ezeket 4-8 százalékban használja, az azt jelenti, hogy az idő többi részében a jármű semmi más, csak költség. A shared economy erre kezd ráépülni: ha kell, használom, ha nem kell, akkor használja más.

Az ilyen autóknál a mai számítások szerint körülbelül 40%-os lesz a kihasználtság,

ennyivel lehet csökkenteni a költséget úgy, a tízszeresére lehet növelhető a kihasználtság. Mindenki jól fog járni vele.