Rendtársai, barátai, tanítványai, tanártársai és tisztelői kísérték utolsó útjára Jelenits István piarista szerzetest Budapesten, a Fiumei úti sírkertben kedden. A Magyar Corvin-lánccal kitüntetett, Széchenyi-díjas teológust, nyugalmazott gimnáziumi, főiskolai és egyetemi tanárt a piarista rend sírboltjában helyezték örök nyugalomra.

Sulyok Tamás köztársasági elnök búcsúbeszédében "Magyarország nevében" hálát adott Jelenits István életéért és azért a "nyíltszívű és magabiztos reménnyel felvértezett szellemiségért, amely sugárzott belőle".

Az államfő kiemelte Jelenits István együttérző figyelmességét, nyugodt derűjét és tudatosan vállalt értelmiségi sorsát, amelyet átmentett az egyházüldözések és a polgári középosztály elsorvasztásának negyven viszontagságos évén is.

Sulyok Tamás felidézte: Jelenits István gyermekként közelről élte át a második világháborút, édesapja hadifogságba esett, hazatérve pedig, mivel vidéki jogász, tisztviselő volt, a kommunizmus számkivetettje lett. Jelenits Istvánnak ezért már gyermekként is dolgoznia kellett, hogy a család meg tudjon élni.

De Jelenits István neveltetéséből adódóan bízott benne, hogy

a rossz legyőzhető a jóval.

Mindig a pozitívumokat kereste, a mélységekből a magasságok felé tekintett, az ég pedig oltalmába vette - mondta.

Kitért arra is: Jelenits István családjának a háború idején a piarista atyák adtak szállást, majd még közelebbről megismerhette a kalazanciusi lelkületet, amikor a Piarista Gimnázium diákja lett.

Egy új világba lépett be, egy erősen összetartó közöségbe, ahol tanár és diák vállvetve, együtt építette újjá háborúban szétlőtt gimnáziumát.

Jelenits István ennek a piarista közösségnek lett a tagja, és ez az egész életét meghatározta.

Kiemelte: Jelenits Istvánnak volt érzéke ahhoz is, hogyan kell boldogulni az egyházellenes korban. Bár megszüntették a cserkészetet, ő tovább foglalkozott a rábízott gyerekekkel, és a cenzúrát kikerülve, álnéven publikált a Vigília folyóiratban.

Azt is mondta: noha a felvehető szerzetesek létszámkorlátozása miatt éveket kellett várnia, hogy beléphessen a rendbe, ő nem változtatott pályáján, kivárta, hogy piarista lehessen.

Sulyok Tamás kitért arra is: a rendszerváltás idején Jelenits István piarista tartományfőnökként meghatározó szerepet vitt abban, hogy a régi piarista iskolákat újraindítsák, hogy a "kereszténység visszataláljon egykori iskoláikba".

Mindezek mellett

• könyveket írt,
• rendkívüli irodalmi esteket tartott,
• vezette a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika tanszékét, továbbá
• baráti kapcsolatot ápolt a magyar irodalmi és kulturális élet számos meghatározó alakjával Pilinszky Jánostól Latinovits Zoltánig.

De szerepe, rangja, kitüntetései mellett is mindig ugyanaz az ember maradt. "Jelenits atya mindennapi munkája, tartózkodó odaadása, egész élete el nem lankadó imádság volt" - fogalmazott a köztársasági elnök.

Zsódi Viktor piarista tartományfőnök Jelenits István szavaival válaszolt az élet értelmét kereső kérdésre, amely búcsú idején óhatatlanul felmerül az emberben: "Az ember életének az az értelme, hogy a világ nagyszerűségére, a lét értékére ráeszméljen, és örömének hangot adjon".

Jelenits István alakját felidézve elmondta: valóban könyvek között élt, a szobája, sőt két fürdőszobája közül az egyik kádja is tele volt könyvvel. De mindig megtalálta a keresett könyvet, vagy ha nem, tudta, honnan kaphatja meg - tette hozzá, megjegyezve, hogy tőle háromszor kérte és kapta meg a II. vatikáni zsinat dokumentumai című kötetet.

Zsódi Viktor megindítónak és példaszerűnek nevezte, ahogy Jelenits tanár úr a betegségét elfogadta. Istenkapcsolatáról szóló sorait idézte: "tudom, hogy ő eszelte ki, hogy így vagyok, nem büntetésként, nem próbatételként. Isten úgy látja, hogy megértem erre. Ezzel taníthat engem is, meg a környezetemet is".

A temetésen jelen volt mások mellett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára, Fülöp Attila, a Belügyminisztérium gondoskodáspolitikáért felelős államtitkára.

Jelenits István szeptember 26-án hunyt el életének 92., szerzetességének 70., papságának 65. évében.