Az agrárminiszterek június végi tanácsülésén az Európai Parlamenttel és az Európai Bizottsággal politikai megállapodást sikerült kötni a közös agrárpolitika reformjáról. A magyar gazdák mikortól készüljenek és milyen változásra?

Ez mindenkinek érdeke, nemcsak a gazdáké. A közös agrárpolitikának pontosan az a lényege, hogy támogatást adunk a gazdáknak, és ezért cserében ők mindent megművelnek, rendben tartják a környezetünket, és az élelmiszerár megfizethető lesz. A másik alternatíva, ami hétévente fölmerül, hogy ne a gazdák kapják a támogatást, hanem inkább adjuk oda az embereknek a pénzt, és akkor majd hajlandók lesznek magasabb áron megvásárolni az élelmiszert. Csak a mutatvány ott sántít, hogy akkor azokat a területeket, ahol nem nyereséges a termelés, nem művelnék meg a gazdák. És akkor az élhető környezetünk olyan sebeket szenvedne, amely mindenkire sokkal nagyobb kihatással volna.

Az a verzió föl sem merül, hogy senki ne kapjon semmilyen támogatást, hanem működjön a szabadpiac az élelmiszeriparban?

Akkor mindenkinek a fizetési struktúrájában óriási változás állna be, mert akkor az élelmiszerekre költött összeg és annak az aránya jóval magasabb volna.

A fizetésem 80 százalékát élelmiszerre költeném?

Akár igen. Támogatás nélkül nehéz volna versenyképes terméket a piacra tenni, és ha mindent meg kellene fizetnie a vásárlónak, abból volna komoly probléma. Most egy átmeneti időszak van, és 2023. január 1-jétől fordul élesbe minden egyes újonnan elfogadott szabály. Most is már az új közös agrárpolitika forrásaiból gazdálkodunk, de még a régi szabályok mentén, mert el kell fogadtatnunk még a stratégiai tervet december 31-ig, azt júniusig kell jóváhagynia az Európai Bizottságnak, és utána nekünk föl kell készíteni a gazdáinkat arra, hogy mi szerint kell majd az elszámolásokat elkészíteni. Föl kell állítanunk az új pályázati kiírásokat, az új szempontrendszerünket, ami alapján majd bírálni fogunk, ami alapján az egész vidékfejlesztési politikánkat majd támogatni fogjuk. Ezért kell a két év átmeneti idő.

A közös agrárpolitika reformjáról szóló tárgyalás egy nagyon hosszú, nagyon éles vitákat hozó, néha egészen karcos tárgyalási menetrend volt. Nem ugyanazt akarta a bizottság, nem ugyanazt akarta a parlament, és még ott vannak az országok is, amelyeknek ezt végre kell majd hajtani. Mi volt a kompromisszumok menetrendje ebben a rendszerben?

Első körben egyezségre kell jutnia a 27 agrárminiszternek, ami nem könnyű dolog. Három nap, két éjszaka keményen gyúrtuk egymást, mire ott megszületett egy kompromisszum. A következő lépés az agrárminiszterek és a bizottság közötti megállapodás, mikor ezt is sikerült összehangolni, akkor már jó reménységgel voltunk, és akkor jött a parlament, amely olyan elvárásokat fogalmazott meg, ami teljesen versenyképtelenné tette volna az egész agráriumot és élelmiszeripart. Eljött az a pont, amikor föl kellett állnunk a tárgyalóasztaltól, és adtunk egy hónapot a parlamentnek, a bizottságnak és magunknak is, hogy kezdjük újra és rugaszkodjunk neki még egyszer, hátha sikerül kompromisszumot kötni, és így köttetett meg aztán Luxemburgban a háromoldalú megállapodás.

Mi volt az oka a parlament elvárásainak?

Eltérően ítéltük meg a zöld célok megvalósulását. Az Európai Parlament olyan fokú zöld célokat állapított meg, amely teljesen ellehetetlenítette volna a termelést.

Ez nem egy szakmai kérdés, hogy mennyi zöld cél fér bele a termelés versenyképességi rendszerébe?

Pontosan ezt mondtuk, ezért álltunk föl az asztalnál éjjel fél háromkor, mégiscsak mi vagyunk a miniszterek, mi képviseljük a szakmát. Hozok egy egyszerű példát. Kapirgálós tyúktól származó tojással nem lehet ellátni a világ népességét, nem lehet olcsó, teljes értékű fehérjét biztosítani mindenkinek. Egy ilyen álromantikát adtak elő, ami három-öt-tízszerezte volna az élelmiszerárakat. Hol lehet ezt fölvállalni? A kompromisszum határáig elmentünk, amikor az agroökológiai alapprogram húszszázalékos mértékét huszonöt százalékra voltunk hajlandók felemelni, a parlament ragaszkodott ahhoz, hogy 35-öt akar, ez teljességgel teljesíthetetlen dolog lett volna, és végül bölcsen sikerült a 25 százalékban megegyezni. Nagyon fontos volt nekünk a kisgazdaságok támogatása, hogy a legkisebb termelőkre ne vonatkozzanak azok a szabályok, amelyek a vetésforgót írják elő, amelyek a parlagon hagyást írják elő. Mondok egy példát: azt akarta volna az Európai Parlament, hogy minden tizedik hektárt mindenki hagyjon parlagon.

Ez egy régi módszer, apáink is így csinálták, ha volt tíz hektárjuk.

Igen, ám, de nem volt rajtuk ekkora nyomás. Most viszont azzal jár a parlagoltatás, hogy minden kártevő odamenekül.

Mert ott nem csinálnak semmit a földdel, pihen?

Mi azért kértük, hogy legalább akkor hadd vessünk lucernát, bármi kultúrnövény, amit persze nem fogunk művelni, de mégiscsak karbantartja a földet, hiszen következő évben azt meg kell művelni. Ha ott a gyommagvakat kiszórja a növény, annyi növényvédőszert, rovarölőszert kell használnunk, hogy egyáltalán termővé tudjuk tenni azt a területet, hogy több kárt csinálunk vele a végén, mint hasznot. Nem lehet engedni ezt. Sikerült azt a kompromisszumot hozni, hogy a tíz hektár fölötti területnek 3 százalékát semmilyen művelési ággal, eszközzel nem lehet művelni.

Akkor azért fognak megbüntetni, mert parlagfű fog nőni a területen? Lekaszálni le lehet?

Nem lehet. Nem lehet művelni. És itt kezdődik az őrület. Mert innentől kezdve minden okos gazda, a bírságra azt mondja, nem, parlagon hagyott terület van. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha azt mondjuk, hogy zöldtrágyának én oda vetek egy facéliát, amit majd szépen leszántok vagy egy keresztesvirágút, ami mégiscsak művelésben tartja a földet, de egy jobb bánásmódot, egy gondosabb kezelést jelent, egy kímélő gazdálkodást jelentene rajta, de mégis kultúrállapotban tartja a talajt.

Az Európai Parlamentben nincs valami földművelési kiskáté, amit szakértői szinten el tudnának olvasni, hogy mit lehet csinálni?

Amikor fölálltunk a tárgyalóasztaltól, azt is kifogásoltuk, hogy nem tudjuk, hogy kivel állunk szemben, legitimációs kérdéseket is fölvetettünk, hogy minket is ugyanazok az európai polgárok választottak meg a funkciónkba, mint őket a képviseletre. Nem lehet, hogy egy kicsi, de hangos társadalmi csoport olyan érdekérvényesítő képességgel bírjon, amelyet aztán a társadalom egészének kénytelen legyen elszenvedni.

Ezek kik? Azonosítható csoportok?

Ezek zöld szervezetek, olyan NGO-k, amelyek évről évre célokat fogalmaznak meg, és rendkívül jól meg lehet ebből élni, mert adományokat lehet gyűjteni, minél hangosabb tiltakozásokat kell bevezetni és bizony, egy jóléti társadalomban nagyon jól hangzik az, hogy kapirgálós tyúktól tojás, ez a társadalom legfelső rétegének nagyon szép cél, de nekünk azzal a felelősséggel is kell bírni, hogy a társadalom egészét kell ellátnunk minőségi élelmiszerrel úgy, hogy közben a teremtett világunk minőségére tudjunk vigyázni, hogy az fenntartható legyen.

Most, hogy megvan a politikai alku, most a jogszabályalkotás, a szövegezés meg a szabályzatok írása következik?

Pontosan. Úgy kell elképzelni, hogy van egy olyan fiókos szekrényünk, amiben nincsenek benne még a fiókok, de a keret megvan. A fiókokat mi országok rakjuk tele tartalommal, amit majd megvizsgálnak, hogy megfelel-e annak, hogy be lehessen tolni a szekrénybe. Ezt a fiókot úgy hívják Magyarországon, hogy stratégiai terv. És ezt benyújtjuk, fél évig vitázunk róla, megvédjük, elfogadják, és akkor működőképes lesz 2023. január elsejétől.

Ez a megvitatás és elfogadás nagyjából úgy lesz, mint a helyreállítási alappal? Mert akkor annak nem sok jó kimenetele lesz.

Nem véletlenül küzdöttünk mindig is azért, hogy stratégiai terv ne tartalmazzon szubjektív elemeket, hanem csak objektív, számonkérhető elemeket, mert nagyon fontos, hogy ne lehessen politikai szimpátia alapján döntéseket hozni.

Mikortól kell a gazdáknak figyelniük a tájékoztatásra?

Ez a két év átmeneti idő. Már most a kettes pillérnek, a vidékfejlesztési lábnak a pályázatait sorban írjuk ki, mert a szándéktól az indulásig majdnem másfél-két év az átfutási idő, ezért muszáj voltunk elindítani azokat a támogatási szisztémákat, pályázatokat a vidékfejlesztésben, a beruházási oldalon, amelyet szeretnénk minél hamarabb indítani, hogy megvalósuljanak, mert az a versenyképességünket nagymértékben tudja javítani, hiszen termelni megtanultunk, kibocsátásunk dobogós volt az elmúlt tíz évben is, viszont az egy hektáron megtermelt jövedelem alatta marad az Európai Unió átlagának. Ezt kell nekünk mindenképpen behozni.

Ez termelékenységi kérdés vagy beruházási kérdés?

Technológia, fejlesztés kérdése, mert ahhoz, hogy ne alapanyagot adjunk el, a feldolgozottsági szintet kell növelni. 1990 után a külföldi beruházók a magyar mezőgazdaságnak három évtizedes nagyon súlyos hátrányt okoztak, mert visszatolták a legolcsóbb kategóriába. Termelj alapanyagot, majd add el nekem a legolcsóbban! Ő azt elvitte a saját gyárába, külföldre földolgozta, majd a készterméket visszahozta és jó drágán meg kellett vegyük.

Ebbe a versenybe húsz év lemaradás után be lehet még szállni?

Stratégiai kérdés, hogy ebbe be kell szállni, mert máskülönben örökké ebben a sorban leszünk, nem tudunk kitörni belőle. A magyar kormány, és ehhez a Covid is hozzájárult, fölismerte azt, hogy a nemzeti élelmiszer-önrendelkezés stratégiai fontosságú kérdés, mert bármikor lezárulhatnak a határok. Láttuk azt, hogy mennyi jön importból és hogy hol vagyunk sebezhetők. Ezt ki kell tudni védeni.

Beruházási támogatások kellenek?

Itt jött a nagyon fontos döntése a kormányzatnak, az eddigi társfinanszírozás mértékét 17,5 százalékról a maximumra, 80 százalékos mértékre emelte föl. Ez 4265 milliárd forintos vidékfejlesztési oldalt jelent, ez háromszor több pénz, mint ami a megelőző hét évben volt. Ebben az esztendőben annyit költünk el beruházásra, mint a megelőző hét esztendőben összesen. Ez segít bennünket, hogy korszerű legyen az állattenyésztési technológia, precíziós gépekkel végezzük a növénytermesztést. A precíziós készülék kevesebb növényvédő szert juttat ki, jobban vigyáz a talaj szerkezetére, teljesíti a green dealben megfogalmazott célokat, hogy csökkentsük a növényvédő szert, csökkentsük a műtrágya-kijuttatást, mert a termőfelületeinkre vigyázni kell.

Kik azok a magyar gazdaságban, akik képesek ráugrani egy 80 százalékra emelt társfinanszírozásra?

Meg kellett hoznunk nagyon sok új döntést és le is kellett döntenünk tabukat. Az első, hogy a korábbi ötszázmillió forintos felső határt meg kellett emelnünk 2 milliárdra, ahhoz, hogy valódi 50 százalékos támogatást tudjunk adni, akkor ahhoz oda kellett tenni a pénzt. De háromlépcsősek a pályázataink, a legkisebb termelőknek is tudunk adni 15 ezer eurót önrész és visszatérítés nélkül. Az a célunk, hogy műveljék meg a falusi kerteket, hozzanak létre kézműves termékeket, vegyenek jobb húsdarálót, még két tehenet. Aztán mit csináljon vele? Az önkormányzatok hozzanak létre termelői piacokat, ezért önkormányzatonként adunk százmillió forintot, hogy fejlesszék a piacokat. Trendivé, divattá akarjuk tenni a piacot.

15 ezer euró elég ahhoz, hogy ezt a folyamatot beindítsa?

El se lehet képzelni, hogy mennyire pályázzák az emberek, és ez egy fantasztikusan jó lehetőség. Akinek nem éri el a 2 millió forintját az őstermelői igazolványban a bevétel, az pályázhatja ezt a pénzt. Öt évig kell neki folytatni a termelést. Mindenki boldog, mert öt évig tudjuk, hogy lesz biztosan termelés. Szociális, társadalmi kérdéseket is meg tudunk oldani ezzel a legkisebbel. És akinek már adtunk egyszer ötmillió forintot, elindul rajta, az már legközelebb pályázni is tud egy újabb lépésre, és ez az, ami nekünk kell, hogy életformaszerűen jöjjön vissza a termelni akarás. Minőségi életet lehet élni vidéken. Ha ehhez hozzátesszük a Magyar Falu program támogatási elemeit, a családpolitikánk támogatáspolitikai elemeit, akkor tényleg nyugodt szívvel mondhatom azt, hogy minden vidékfejlesztési forrásunk olyan megújuló vidéket fog eredményezni néhány év alatt, amelyre nagyon büszkék lehetünk, ami egy új hajtóereje, új motorja lehet a nemzetgazdaságnak is és a társadalom megújulásának is.

Mi a súlya a magyar agráriumban a kis-, a közepes meg a nagybirtokoknak?

Minden egyes dolgos kézre szükség van az agráriumban, a legkisebbre is és a legnagyobbra is, mert nem lehet csak egyikre, csak másikra tenni. Ha csak nagybirtokrendszer lenne, ez egy teljességgel elnéptelenedő és elszegényedő vidéket hozna magával.

Úgy nézne ki, hogy néhány üzemmérnök drónnal művelné a földeket meg automata gépekkel, és nem lakna ott senki?

Hatalmas latifundumokon a lehető legnagyobb teljesítményű gépek dolgoznának, és az agráriumból élne néhány száz embert. Ez teljességgel lehetetlen lenne. Nagyon szükség van sokszínűségre. Ha sokszínű, akkor sokféle igényt is kielégít, hiszen mi, fogyasztók is sokfélék vagyunk sokféle ízléssel. Más életformákat is akarunk, és ezért fontos kérdés például a tanyasi kultúra megújulása. Gondolná valaki, hogy ma már a tanyákon 65 százalékban nem azok laknak, akik ott születtek, hanem a városi léttől megcsömörlött, besokallt emberek keresnek menedéket tanyán.

De a tanya erre való? Az egy önálló önellátó gazdasági egység volt.

Most is az, csak rendkívül okos emberekkel, akik mindazt a tudást, amit a világból megszereztek. Végtelenül hálás vagyok nekik, mert ők újították meg a magyar piacot. A kézműves termék hozzájuk köthető. Elindult egy divat, egy kereslet, és elkezdett fölpörögni ez az egész történet. És nézzük meg, hogy mennyi ember keresi, szereti, használja ezeket a termékeket. Hozzá kötöm: megjavult a magyar gasztronómia. Azt, hogy újra világsikeresek vagyunk. Meg kell nézni a Michelin-csillagaink számát Magyarországon.

Még mindig arra panaszkodnak az éttermesek, hogy nem elég a közvetlen termelői kapcsolatuk.

De minden nappal jobb a helyzet. Ez a sokszínűség kell, mert most már a magyar éttermek is rájöttek arra, attól egyéniségek, hogy ott különleges minőséget lehet kapni. A hazai élelmiszer minőségére, amit a kiváló termőhelyi adottságaink, a megfelelő napfényes órák száma, a talajaink kiváló állapota hoz egy olyan termékminőséget, amely aztán a gasztronómiában ki tud teljesedni teljesen.

Hol áll Magyarországon 30 évvel a rendszerváltás után a termelői együttműködés?

Vannak termelői együttműködések, nagyon jól sikerült termelői együttműködések is vannak, de ez még mindig szitokszó. Volt egy történelmi hagyaték, az erőszakos téeszesítés korszaka, amely hagyományt, kultúrát, családok ezreit tette tönkre, megszüntette azt a falusi kultúrát, azt a hagyományos életformát, amelyet annyira szeretnénk, ha jönne vissza.

Viszont alkalmazottként meg adott nyugdíjat.

Előnye, hátránya, mindene van, csak egy folyamatnak a megszakítása okozott nagyon nagy kárt. Amikor a gazdák visszakapták a területet, elkezdtek gazdálkodni, akkor mindenki látta, hogy a méretbeli különbségek miatt nincs versenyhatékonyság, nem tudnak piaci érdeket érvényesíteni, és elkezdődtek az első együttműködési formák, és az meg vadkapitalizmus volt. Hány ember tönkrement, becsapottnak érezte magát. Nagyon sok seb keletkezett ezen időszakokban, ezért nagyon nehéz. A gazdáknak meg kell tanulnia azt, és itt kell segíteni, hogy nemcsak a termelésből származó hasznon kell osztozni a gazdáknak, hanem a feldolgozásból és a kereskedelemből származó hasznon is. Na ez a nehéz folyamat.

Elképesztő bizalom kell hozzá az együttműködő felek részéről.

Így van, ezért az első generációnak nem is fog nagyon menni a sebek és a rossz tapasztalatok miatt. Abban bízunk, hogy a fiaiknak már igen, nekik azzal kell szembesülni, hogy minden előnyt megadunk, ha együttműködve akarnak valamire pályázni.

Hogyan fogják a gazdaságot tulajdonba adni? Ez a földnél iszonyú bonyolult rendszer, rettentő sok szabály van rá.

Az Agrárminisztérium őszi jogalkotási programjának ez a kiemelkedő feladata és szerepe, hogy a gazdaságátadásról szóló törvény megszülessék. Most van egyeztetésen ez a törvény a szereplőkkel, és én nagyon remélem, hogy október végén, november elején be tudjuk nyújtani a parlamentbe és az idei ülésszak végén elfogadhatjuk. Óriási jelentősége volna annak, hogy ne végrendelkezni kelljen, hanem a gazdák nyugdíjba tudjanak menni és tudjanak gyönyörködni abban, hogy az utódaik hogyan művelik tovább a gazdaságot. Ötvenvalahány törvényt kell módosítani ahhoz, hogy lehessen jogszerűen átadni földterülettel, működő gazdasággal a három fiú közül az egyiknek a gazdaságot, és hogy ne legyen a másik kettő hátrányban, nekünk meg kell teremteni annak a pénzügyi hátterét, hogy ki tudja fizetni a testvéreit, hiszen nekik is joguk van, és ezt családon belül hogy lehet elrendezni. A generációváltás ma az agrárium kiemelkedő, létfontosságú kérdése.

A törvénymódosítások célja az lenne, hogy a működő gazdaság a generációváltás után is ugyanúgy működő gazdaság maradjon, csak más a tulajdonosa?

Pontosan így van, hogy ezt családon belül meg lehessen oldani, ez a nagyon fontos kérdés.

Hány embert érint ez?

164 ezer olyan gazdáról tudunk, aki föld alapú támogatásokat tud igénybe venni. Ebből legalább százezer most rögtön érintett ebben a kérdésben.

Magyarországon településfásítási meg erdőtelepítési program is zajlik. Mit várnak az egyiktől és mit várnak a másiktól?

Az országfásítási programban az a célunk, hogy Magyarország fával borított arányát 24-ről 27 százalékra tudjuk növelni. Ahhoz, hogy ez a program sikeres lehessen, társadalmasítani kell. Oda kell menni, ahol az emberek laknak. Részesévé kell tenni őket ennek a programnak, hiszen nem magunknak ültetjük. Aki fát ültet, az a jövőben bízik és az a jövőre tekint. Tehát a településfásítási program az országfásítási programunknak a társadalmasítása. Pályázhatnak településenként 20-30 fára civilszervezetek, önkormányzatok, egy-egy park, iskolaudvar, óvodaudvar, utca képének a javításához nyugodtan igényelhetik, odavisszük erdészeti szakemberek segítségével, a nyilvánosság előtt el lehet ültetni, mindenki dobhat bele egy-egy lapát földet, részesévé válhat, és ez segít kialakítani a felelősségvállalás érzését is.

Erdőt telepíteni azért kell, hogy legyen levegőnk, vagy azért, mert előbb-utóbb az erdőkből is meg lehet majd élni valakinek?

Az Állami Erdészetnek hiába írnánk elő, hogy tessék telepíteni, nincs területe. Ahhoz, hogy az erdőterületünk nőjön, a gazdákat érdekeltté kell tennünk. Az elmúlt esztendőben a vidékfejlesztési támogatásokat úgy sikerült alakítani, hogy érdekeltté tettük a gazdákat a fásításban, hiszen akácos-nyarasra adunk 3 millió forintot hektáronként, ha valaki telepíti. Tölgyes-bükkösre adunk 5 millió forintot, és 12 évig adunk föld alapú támogatást az erdeik után, hiszen 12 évig nagyon sok hasznot nem tud hozni az erdőből, viszont 12 év után már tudja a husángokat szedni ki belőle, amiből már bevétele van. Viszont utána már minden hasznát tudja húzni, és ez az, amivel bizton garantálni tudjuk, hogy 24-ről 27 százalékra tudjuk növelni az ország fával borított területének arányát. Az állami erdőgazdaságoknak az az első számú feladatuk, hogy minőségileg megújítsák a magyar erdőket.

A természetvédelmi területeknek az agráriummal mi kapcsolata van? Mert első ránézésre ez az agráriumnak nyűg.

Rég rossz lenne, ha így lenne, de nem így van. Azt a területet hagyományos műveléssel kultúrállapotban kell tartani. Nem arról szól egy természetvédelmi érték, hogy ahhoz nem lehet hozzányúlni, azon gazdálkodni kell, mert ha nem nyúlunk hozzá, akkor az elsatnyul, akkor ott egészen más kultúrák nőnek föl benne és akkor amit védenénk, az pont eltűnik. A hagyományos gazdálkodást kell fönntartanunk, ezt óvjuk, ez a kincs. Ezért jó a Hortobágyra elmenni, a Duna-Dráva Nemzeti Parkba vagy épp a Fertő-Hanságba, mert olyan környezeti állapotokat látunk, amely hagyományos funkcióiban működik tovább.

A halastó-tulajdonosok problémáival tudnak valamit kezdeni? Mert az a problémájuk, hogy a védett vízimadarak megeszik, amit ők termelnek.

Ez egy nehéz kérdés. A kárókatona védett, de most már évről évre kontingenst adunk ki, hogy lehet gyéríteni, mert valóban olyan fokú gazdasági kárt okoz, ami nem fenntartható. Az egyensúlyt kell fönntartani. Ha hagyjuk, hogy valami a másik rovására túlszaporodjon, akkor az akármilyen védett is, akkor meg kell változtatni azokat a szabályokat, ami alapján tiltjuk, hogy nem lehet hozzányúlni, mert akkor egy másik élőlény, másik állatfaj vagy növényfaj kárára megy az a védelem.