A bolgár leva – és egyébként a horvát kuna is – 2020. július 10-én került be a közös árfolyam-mechanizmusba (ERM-II). Ez azért lényeges, mert az euróhasználat egyik előfeltétele, hogy az adott ország legalább két éven át zökkenőmentesen az ERM-II része legyen.

További fontos eurótagsági feltétel az úgynevezett „maastrichti kritériumok” ugyancsak két éven keresztül történő folyamatos teljesítése. E szerint, az euróra átállni készülő országban

• az infláció maximum 1,5 százalékkal haladhatja csak meg a három legalacsonyabb rátával rendelkező tagállam inflációs átlagát;
• a hosszú lejáratú államkötvények kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal haladhatja meg a három legalacsonyabb kamatlábbal rendelkező tagállamét;
• az államháztatás hiánya nem lehet több, mint a GDP 3 százaléka;
• az államadósság nem lépheti túl a GDP 60 százalékát.

Az euró bevezetése persze távolról sem csak a jelölt szándékán múlik

– mint azt Litvánia 2006-os első sikertelen próbálkozása mutatta –, és a szerződésben lefektetett kritériumok teljesítése sem kínál automatikus „eurótagságot”. Az euróövezeti csatlakozásról az uniós pénzügyminiszteri tanács – tehát a teljes kör, eurót használó és azon kívüli EU-tagok együttese – hozza meg a végleges határozatot.

Ennek is számos előzménye van: így mindenekelőtt szükségeltetik egy európai bizottsági egyetértő javaslat, és az eurózónatagok ajánlása (ez utóbbit a zónában lévő országok minősített többséggel fogadják el). További előfeltétel, hogy az EU-tanács konzultáljon előzőleg az Európai Parlamenttel, és az Európai Tanács (EU-csúcs) is megvitassa és támogassa az euróhasználati kérelmet.

Litvánia említett példája arra utal, hogy mindezen a lépcsősoron nem is mindig könnyű felmenni: Vilnius először 2006-ban jelzett csatlakozási szándékot az eurózónához, de ezt akkor az Európai Bizottság nem támogatta, és javaslatával az EU pénzügyminiszteri tanács is egyetértett. Végül 2014-ben, az ország újbóli kérelme alapján született csak pozitív döntés, és vált 2015-ben Litvánia hivatalos pénzévé az euró.

A történet teljességéhez tartozik, hogy a bizottság 2006-os elutasító döntése elég nagy felhördülést váltott ki, mivel a litván mutatók az infláció kivételével nem álltak rosszul, és az utóbbi is csak 0,1 százalékkal haladta meg a még tolerált küszöbszintet. Joaqím Almunia, akkori pénzügyi biztos azzal védte a testület – mellesleg nem egyhangú – döntését, hogy részint az EU nem teremthet precedenst a szigorú kritériumoktól való eltérésben, legyen bár szó csak marginális különbségről, részint pedig hangsúlyozta, hogy bizottsági megítélés szerint nem meggyőzők a litván adatok az akkori pillanatnyi kedvező mutatók hosszabb távú fenntarthatóságáról.

A spanyol biztos érvelését sokan úgy tekintették,

mint egy „ötödik bújtatott kritérium” bevezetését az eurótagságra való felkészültség elbírálásában,

de az élet igazából Almuniát igazolta. A balti ország 2007-2008-tól látványos gazdasági visszaesést élt meg (2008-ban 11,1 százalékos volt az infláció), majd a 2009-es általános pénzügyi-gazdasági válság idején Lettországgal együtt az egyik legnehezebb helyzetbe kerülő tagállam lett: egy év alatt 15 százalékkal zsugorodott a gazdaság. Cserébe, a 2014-es elfogadás idején Vilnius már többéves meggyőző növekedési adatokkal tudta alátámasztani kérelmét.

Megfigyelők megjegyzik, hogy a bolgár makrogazdasági mutatók alakulása alkalmasint szintén meghatározó szempont lehet még a bolgár kérelem majdani elbírálásakor. Gazdasági fejlettség tekintetében jelenleg Bulgária áll a legrosszabbul az EU-huszonhetek körében, de – teszik hozzá mások – hasonló volt a helyzet Görögországgal is, amikor még EU-tizenötös körben az euróhoz történő csatlakozásáról döntöttek.

Szakértők körében arról is

vita folyik, hogy vajon káros vagy előnyös az eurótagság a gazdaságilag gyengébb helyzetben lévő ország számára.

Az egyik iskola szerint a közös pénzhasználattal elvesztett monetáris nemzeti függetlenség megfosztja az országot a monetáris politika szokványos eszközeitől (mindenekelőtt a valutaleértékelés lehetőségétől), ami gátolhatja az ország zavartalan gazdasági megerősödését. Mások viszont az eurózónán belüli relatív védettség jelentőségét hangoztatják. A bolgár kormány mindenesetre láthatóan az utóbbi alapján döntött.

A kép teljességéhez tartozik, hogy

az EU alapszerződése értelmében az euró bevezetése végső soron valamennyi tagállam számára kötelező

– ez alól egyedül Dánia bír (még a Maastrichti Szerződés elfogadása fejében kitárgyalt) úgynevezett állandó kimaradási joggal –, viszont nem is kényszeríthető ki, amíg az érintett ország nem teljesíti maradéktalanul az összes kritériumot.

Az eurót egyébként jelenleg 19 ország (és ezzel valamivel több, mint 340 millió ember) használja. Induláskor még csak tizenegyen voltak: elszámolási pénzként 1999. január elsején jelent meg a gyakorlatban is az euró, a bankjegyek és érmék pedig 2002. január elsején kerültek forgalomba az erre jelentkező és elfogadó országok körében.

A jelenlegi eurótagok:

• Ausztria
• Belgium
• Ciprus
• Észtország
• Finnország
• Franciaország
• Görögország
• Hollandia
• Írország
• Lettország
• Litvánia
• Luxemburg
• Málta
• Németország
• Olaszország
• Portugália
• Spanyolország
• Szlovákia
• Szlovénia