INFORÁDIÓ
2022. május 28. szombat
Csanád, Emil

ukrajna

magyar ökumenikus segélyszervezet

lehel lászló

Lehel László, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet vezetője (b) és Viktor Mikita, Kárpátalja megye kormányzója ungvári találkozójukon 2022. február 25-én. A felek az Ukrajnában kialakult háborús helyzet miatt szükséges humanitárius szerepvállalásról egyeztettek.

Lehel László: a legnagyobb segítség a béke lenne

Kárpátalján jelenleg 220 közösségi szálláshely segélyezését látja el a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet, emellett az országos humanitárius programban a belső-ukrán területekre is szállítják az adományokat. Nemrég első külföldi segélyszervezetként, a Kijev melletti Bucsában járt Lehel László, a segélyszervezet elnök-igazgatója, a tapasztatairól számolt be az InfoRádióban.

Mikor kezdett munkába a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet Kárpátalján?

Segélyszervezetünk az első tiszai árvíz kapcsán került Kárpátaljára, amikor Mezővári és környékén kezdtünk komoly segélyezési tevékenységbe, és akkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a helyi rendszerek nem is voltak igazából felkészülve egy katasztrófa kezelésére. Segítettünk abban, hogy létrejöjjön egy olyan nyilvántartási rendszer, amiben meg tudták állapítani azt, hogy ki milyen kárt szenvedett és a kárnak megfelelően milyen kategóriába kerüljön és a segélyezés hogy tudja figyelembe venni ezeket a kategóriákat. Már közel húsz évről beszélünk, és azt láttuk, hogy szükség van segélyszervezeti tevékenységére, ezért létrehoztunk egy szociális központot Beregszászon és elkezdtünk a szociális szférában dolgozni. Ez a tevékenység nagyon sokirányúvá vált, tehát nemcsak gyerekekkel, nemcsak idősekkel foglalkoztunk rendszeresen, hanem különböző tanfolyamokat indítottunk. A legegyszerűbb házvezetői, háziasszonyi képzéseken túl akkreditáltattunk szakmai képzéseket, a következő szakaszban pedig elkezdtünk együttműködni Kárpátalján kívüli olyan civil szervezetekkel, amelyek érdeklődtek a szociális tevékenységünk iránt és létrejött egy nyugat-ukrajnai segélyszervezeteket és szervezeteket összefogó szervezeti forma, ami lehetővé tette, hogy ezek a szervezetek eljöjjenek Magyarországra, megnézzék azt, hogy milyen tevékenységeket végzünk, és nagyon sok minden újnak tűnt számukra. Sikerült ehhez aztán brüsszeli finanszírozást szerezni, és nagyon szoros együttműködési rendszer alakult ki. Így jutottunk el sajnos az első krími háborúig, amikor ez az együttműködési forma lehetővé tette számunkra, hogy elkezdjük a kelet-ukrajnai belső menekülteket akkoriban már segíteni. Egy éven át zajlott és minden hónapban rendszeresen kaptak segítséget, családi csomagokat ezek az emberek. A következő lépcsőként be is jegyeztettük hivatalosan segélyszervezetként magunkat Ukrajnában, és most már nemcsak Kárpátaljáról beszélek, ami átláthatóvá tette a működésünket az ukrán hatóságok meg a velünk együttműködő partnerek szempontjából is, és ez megkönnyítette a mi ottani jelenlétünket, működésünket, és bizalom is ezáltal a mi munkánk iránt erősödött.

Akkor tulajdonképpen ennek a húsz évnek köszönhető az, hogy most az orosz–ukrán háború kitörése után az elsők között tudtak lépni az emberek támogatása érdekében?

Egész pontosan így van. Ha ez a múltja nincs meg a segélyszervezetnek Ukrajnában, akkor ez nem működött volna ilyen gyorsan, nem lett volna lehetséges az, hogy mi hét-nyolc megyére kiterjedő segélyezést indítsunk el és nem lettek volna partnerek, akik ebben segítenek. Ez a háttér nagyon megkönnyítette a munkánkat, és azokat a szervezeteket vettük elő nagyon gyorsan, amelyek részben ott maradtak. Volt olyan szervezeti munkatárs, aki nagyon éles helyzetben volt, és elmenekült onnan, de jelentkezett, hogy eljönne Kárpátaljára, mert ott védelmet látott, és szívesen bekapcsolódott a munkánkba. Nagyon érdekes, mert ha valaki most átjönne Beregszászra az irodánkba, akkor azt látná, hogy ott vannak jó páran, akik csak ukránul beszélnek és nekünk angolul kell velük értekezni vagy tolmácsot kell használni, és ez azért van, mert eljöttek Kijevből, Herszonból vagy olyan helyekről, ahol már nem lehetett nyugodt körülmények között dolgozni, és most ezt az ismeretüket, tudásukat nagyon jól tudjuk használni. De nemrégiben jártam Zaporizzsjában és ott találkoztam azzal a csapattal, amely mögött önkéntesek sokasága állt. Vagy húsz ember várta a 24 tonnás kamiont, és egy óra sem kellett, pedig nem voltak gépek, pillanatok alatt lepakolták és szétválogatták, és már elkezdték csinálni belőle a különböző csomagokat. Megnyitottuk Lembergben a képviseletünket, most jártam Kijev környékén, és arról döntöttünk, hogy Kijevben is létrehozzuk a szervezet képviseletét és elkezdünk azokon a területeken dolgozni, amelyek felszabadultak az orosz megszállás alól.

Ez azt jelenti, hogy napról napra újra kell értékelniük a tevékenységüket és mindig az adott helyzethez, az adott szükséghez kell igazodniuk? Tehát ami eddig volt, az pusztán egy alap volt ahhoz, ami most kiteszi a mindennapjaikat?

Talán logisztikailag kell újragondolunk újból és újból, hol koncentrálódik az a döntési mechanizmus, amiben nekünk részt kell venni. Segélyszervezet nincs olyan túl sok jelenleg Ukrajnában, tehát ezt a részét újra kell gondolnunk, hogy hol vagyunk a legmegfelelőbb helyen. Ha az ENSZ-szervezetek visszamennek Kijevbe, akkor egyértelmű, hogy ott kell lenni, hiszen ott vannak azok az egyeztető fórumok, koordinációs megbeszélések, ahol a segélyszervezetek egymás között is a feladatokat felosztják. Ott vannak azok a megbeszélések, ahol a kormányzat elmondja, hogy ő mit tud vállalni, mit szeretne csinálni. És itt lehet bekapcsolódni ebbe a tevékenységbe. A tartalmi részét nem kell újraszabni naponként, mert az nem lenne jó. Az első három hónap az, amit mi mindig a gyorssegélyezési szakasznak tekintünk, amikor a legalapvetőbb dolgokról kell gondoskodni, gyors szálláshelyről, fekvőhelyekről, matracokról, takarókról, hálózsákokról, élelmiszerről és higiéniáról. És eljön a második szakasz, amikor azt kell megnéznünk, hogy mi a visszaköltözés feltétele. Ha szét van rombolva az iskola, a vízvezeték, az áram és a csatornázás, akkor meg kell nézni, hogy ezeket a feladatokat ki látja el. Ahol jártam, akár Borogyinka, akár Bucsa, azt láttam, hogy elkezdték például a vízellátás és az áramhálózat rendbetételét. Már el lehet kezdeni, mondjuk, épületeknek valamilyen formában való rendbe tételét. Tehát van egy olyan szakasza a munkánknak, amikor arról gondolkodunk, hogy hogy lehet az újjáépítés bizonyos szakaszaiban részt venni. Ez az a pont, ahol nagyon nagy szükség van magas szintű együttműködésre, mert ott van a többi segélyszervezet, ott vannak a nagy donorok, akik azt mondják, mi ezt akarjuk megcsinálni, de kell, aki ezt kivitelezi, aki ezt kézbe veszi, kormányzatok, ahol döntenek a pénzről, de keresnek partnert, aki megcsinálja, és így van ez velünk is. Amikor a magyar kormány döntött arról, hogy elindítja Magyarország legnagyobb humanitárius akcióját, akkor ebben mi kaptunk egy felkérést, és azt mondtuk, hogy nagyon szívesen részt veszünk, éppen az ismeretünk, gyakorlatunk, tudásunk alapján, és eljutottunk oda, hogy most már lassan ötven 24 tonnás kamion az, ami már átjutott Ukrajna különböző területeire. Messze nemcsak Kárpátaljáról beszélek, hanem a konfliktusövezetekből. Tehát jutott Bucsára, jutott Lembergbe, Zaporizzsja, Harkiv környékére meg Csernovicibe, Ivanov-Frankivszkba. És úgy látom, hogy lassan az első szakasznak a vége felé járunk, tehát újra lehet gondolni a folytatást, hogy milyen mértékben van erre még szükség vagy a súlypontokat át kell helyezni azokra a feladatokra, amikről az előbb beszéltem.

Bucsa képei bejárták a nemzetközi sajtót, mennyire érkezett oda nehéz szívvel?

Bucsa számomra a mai napig is egy szörnyű élmény és megmagyarázhatatlan történés. Bár, ha azt mondom, hogy anyagi kárban melyik település szenvedett jobban, akkor egyértelműen azt kell mondanom, hogy Borogyinka sokkal többet kapott, hiszen 40 százaléka a településnek lakhatatlanná vált, az egykori 15 ezer lakosból most alig van háromezer. Bucsa és a kistérségben közel ötvenezer ember lakott, most tart 14 ezernél, ezek hatalmas és elég döbbenetes számok. Bucsa azért került annyira a szemünk elé, mert ott történtek a legsúlyosabb tragédiák, emberi életek vesztek el, és amikor több száz ember megmagyarázhatatlan haláláról beszélünk, akkor az megdöbbentő és attól nem tud az ember egyik pillanatról a másikra szabadulni, még én sem, aki azért már elég sok konfliktusövezetben jártam. Itt több száz halálesetről beszélünk és nem tudni, hogy ennek mi volt a kiváltó oka a mai napig sem, azért ez elég gyötrelmes dolog, és azt hiszem, hogy nem tudja ezt a világ olyan könnyen elfelejteni, legalábbis a világnak az a része, ahol mi élünk.

Mit tapasztaltak az emberek körében, milyen lelki, fizikai állapotban vannak?

Azt látni az első szakaszokban általában, hogy egy konfliktushelyzetben az emberekből kétfajta reakció jön napvilágra. Az egyik, amikor a félelem, a menekülés lesz úrrá az embereken és szinte tehetetlenné válnak, és van egy másik típus, aki erőt kap és hirtelen a katasztrófa kellős közepén is képes arra, hogy cselekedjen. Sok ilyen embert láttam Bucsában és környékén, hihetetlen erővel szervezik a napi munkát, olyan szakaszban vannak, amikor minden erejüket meg kell feszíteni annak érdekében, hogy minél előbb a rend helyreálljon. A napi ritmusukban még este 10 órakor is egy záróértekezletet tartottak, ahol szűk körben átbeszélték azt, hogy meddig jutottak és mi az, amit holnap reggel soron kívül kell intézni. Már a rehabilitációval, az ellátás gondjaival is kell foglalkozni, mert nincsenek üzletek, a bankok még nem működnek, tehát azért hihetetlen sok nehézséggel kell szembemenni. Itt láttam azt a szervezőkészséget és elszántságot, aminek aztán majd lesz egy olyan pontja, amikor halálos fáradtság fog megjelenni az embereken. Még lehet egy ideig ezt a tempót bírni, aztán jön egy pont, ahol nekik is segítségre van szükségük. Nagyon jó az, ha be tudnak kapcsolódni ebbe a munkába sokan, segélyszervezetek és más szereplők, hogy tehermentesíteni lehessen őket és le lehessen venni a vállukról olyan feladatokat, amit segélyszervezetek nagyon jól tudnak kezelni. Ezen dolgozunk, ezen fáradozunk.

Milyen volt a fogadtatásuk? Milyen volt magyarként Bucsába érkezni?

A polgármester úr azt mondta, még nem volt itt senki, ti vagytok az elsők, akik külföldiekként megjelentek. Komoly, nagy szállítmánnyal érkeztünk oda. Voltak már előzetesen természetesen egyeztetések velük, ennek keretében kerültek oda generátorok és vittünk alapélelmiszereket is. Nagyon jó szívvel fogadtak bennünket ahogy az egész út során, mert nagyon sok helyen jártam, sok emberrel találkoztam. Nem az volt a kérdésük, hogy jaj, hát Magyarország nem szállít fegyvert, hanem az volt, hogy milyen jó, hogy itt vagytok és nagyon köszönjük, hogy eljöttetek. Jelenleg Kárpátalján 220 közösségi helyet látunk el segéllyel, több mint kétszázezer emberről beszélünk, akik átjöttek Kárpátaljára, úgy érezték, hogy az már számukra talán biztonságos lehet. Őket elhelyezni csak közösségi szállásokon lehetett, hiszen az első-második hullámban már megérkeztek azok, akik szállodákat vagy magánszállásokat ki tudnak fizetni. Itt az a réteg érkezett, amelynek erre már nem volt pénze, örült, ha kapott egy matracot, és lefeküdhetett a sportcsarnokban, az iskola sportlétesítményében vagy éppen Rahón, a római katolikus plébániának az épületeiben a Magyar Házban. Mi ezeket az intézményeket látogattuk végig és mértük fel azt, hogy milyen segítségre van szükségük. Volt olyan hely, ahol azt láttuk, hogy élelmiszer van elég, viszont nem volt elég mosógép. Tehát az volt a legelső dolog, hogy mosógéppel elláttuk őket. Vagy nem volt elég hűtőkapacitás, tehát akkor ezt vittünk oda. Valamilyen mértékig komfortosabbá tenni az életüket, és ezzel a számmal elindultunk néhánnyal, és most már eljutottunk a 220-ig. Elmondtuk a helyi vezetőknek, polgármestereknek, kormányzónak, hogy mi ezt a területet vállaljuk és a mai napig is ezt az ígérvényünket betartjuk.

Az orosz–ukrán háború jelenlegi szakaszában mi számít jó segítségnek?

Ha béke lenne, az lenne jó segítség, ha a világ felelős politikusai egymással ezt meg tudnák beszélni és kompromisszum születne, az lenne a jó megoldás, minden egyéb, amit mi teszünk, az ideig-óráig segít. Megszoríthatjuk a kezüket, megölelhetjük őket, bátoríthatjuk őket, szállást szerezhetünk nekik, élelmiszerről gondoskodunk, de ezek futó pillanatok és az életüket nagyon nehezen tudjuk újra visszatenni az eredeti kerékvágásba. Hogy ez lehetséges legyen, hogy vissza tudjanak költözni, ahhoz békére lenne szükség, és akkor megindulhatna egy olyan segélyezés, aminek azt mondom, hogy látom a végét. Most nem látom a végét.

Azon a téren mit tapasztal, hogy azok az emberek a jelenlegi kaotikus, kiszámíthatatlan, instabil helyzet ellenére a jövőjüket ott képzelik el?

Többféle találkozásról tudok beszámolni. Ha picit az érzelmeim által is hagyom magam befolyásolni és nem hideg fejjel próbálok gondolkodni, akkor azt mondom, hogy azokhoz állok közelebb, akik azt mondják, hogy én most itt valahogy meghúzom magam, de mennék vissza, amilyen gyorsan csak lehet, mennék vissza, de lesznek olyanok is, akik nem fognak Ukrajnába se visszamenni többet, hanem feladják az egész eddigi életüket. Mi ott szeretnénk segíteni azokon, akik vissza tudnak menni valamilyen formában. Kérdeztem Rahón azt a házaspárt, hogy akkor most hogyan tovább, mennek még tovább? Hát hova mennénk? Nincs semmink, mi vissza akarunk menni. Ez a szándék nagyon erős az emberekben, hogy visszatelepülni, de lesz olyan hely, ahova a jelenlegi látásunk szerint talán nem fognak tudni visszaköltözni, mert nincs meg a ház, nincs meg az épület. Tehát akkor hova tudnak menni?

Nyitókép: MTI/Nemes János

Kapcsolódó hang

Lehel László: a legnagyobb segítség a béke lenne
 
A címlapról ajánljuk

Megszólalt a Mol

A kormány csütörtök este kihirdette azt a rendeletet, amely tiltja a 480 forintos literenként tankolást...
×
×

Iratkozzon fel hírlevelünkre

és nem marad le az Infostart legfontosabb híreiről.
FELIRATKOZOM
×
INFOSTART
 
INFORÁDIÓ
PARTNEREINK
Sixt    iCom
infostart
AZ INFORÁDIÓ HÍRPORTÁLJA 
 
 

Médiaszolgáltatási tevékenységét a Médiatanács a Médiatanács Támogatási Program keretében támogatja.

NMHH
Az Év Honlapja 2018