A kábítószerkereskedelem, illetve a kábítószerrel kapcsolatos társadalmi kihívás amellett, hogy büntetőjogi témakör, nagyon komoly társadalompolitikai ügy is. Forgács István két évtizede társadalmi felzárkózással foglalkozik, ez alapján is állítja, hogy a társadalom alsóbb rétegeit, a hátrányos helyzetűeket, a cigány közösségeket még az átlagosnál is jobban érinti a kábítószer-probléma, így aztán adta magát, hogy a Drogkutató Intézet társadalompolitikai igazgatójaként „beleálljon a kérdésbe”.

A kormány egy éve meghirdetett drogellenes harcának eredményeit értékelve azt mondta, fontos volt zéró toleranciát hirdetni, és nem tenni különbséget a „könnyű és nehéz drogok” között.

„Tapasztalataim alapján is azt kell hogy mondjam, a marihuána belépődrogként legalább olyan veszélyes, mint a különböző dizájnerdrogok. Elsősorban a dizájnerdrogokkal találkozom a roma szegregátumokban, az ez ellen való fellépés mindenféleképpen szükséges dolog. Nem lehetett ezt a fellépést elodázni már, mert a társadalmi felzárkózásra fordított erőforrásokat, energiát, pénzt dobjuk a kukába akkor, ha engedjük, hogy a kábítószer blokkolja, megállítsa a jó társadalmi felzárkozási folyamatokat, amelyek elengedhetetlenek ezekben a vidéki közösségekben” – hangsúlyozta Forgács István. Ezért örül a kormányzati drogstratégiának, amely egyértelművé tette, hogy súlyosabb szankciókra van szükség, a közösségeknek meg kell védeniük saját magukat a kábítószerrel szemben, ebben a rendőrségnek és a szigorúbb jogszabályoknak is kiemelt jelentőségük van.

Nagyon fontosnak tartotta ugyanakkor tisztázni, hogy a prevenció nem kizárólag az államon számon kérhető feladat, az elsődleges védvonalnak a családoknak kellene lenniük.

„A családok, a szülők felelősségét kell legelőször megemlítenünk. Ezek után az oktatási intézmények is nagyon fontosak, viszont az a tapasztalatunk, hogy az oktatási intézményekben zajló prevenció sok esetben nem kellően eredményes. Maga az iskolai környezet nem ad arra lehetőséget, hogy ezek a fiatalok – főleg a tinédzser korosztály – kellően tudatosan megértse, hogy ez a prevenció miért szolgálja az ő érdeküket” – fogalmazott.

A rehabilitáció reformja is szükséges, de ehhez erőforrások kellenek. Kiemelte: összességében a legjobb prevenció és rehabilitáció is az, ha fizikailag nem lehet hozzáférni a kábítószerhez.

A jelenleg meglévő rehabilitációs folyamatok eredményesebbé tételéhez szerinte

• teljes társadalmi szemléletváltás,
• megfelelően felkészített családi környezet és
• rengeteg olyan szakember kell, akiknek a kiképzése az állam kiemelt feladata kell hogy legyen.

Személyes terveiről szólva Forgács István elmondta, „a helyi közösségekben kell megértetni a tinédzserekkel azt, hogy nagyon kevés hibázási lehetőségük van, viszont a kábítószer egyértelműen olyan probléma, amivel ha kapcsolatba kerülnek, utána annak a következményeit nem lehet helyrehozni majd”.

Kell tehát egyfajta elrettentés, idejekorán történő tudatosabbá válás a kábítószerrel kapcsolatosan, ezt a fajta egészséges elutasító attitűdöt erősítené a hátrányos helyzetű közösségek fiataljaiban, ami már csak azért is nehéz feladat, mert „a kábítószer ott van a sarkon”.

A küzdelemben főleg a szegregátumokban számít a helyi egyházi és civil közösségek segítségére is, az egészséges belső társadalmi vitáktól pedig nem kell félni.

A jelenlegi hazai szakképzési rendszer pedig „igenis kínál kiutat a szegénységből, lehetőséget arra, hogy társadalmi felzárkózás menjen végbe, de ez csakis akkor történhet meg, ha a kábítószert vagy akár a családon belüli erőszakot vagy éppen a korai gyermekvállalást sikerül ezeknek a közösségeknek jól kezelniük”.