A párosujjú patás állatok fajonként és fajtánként máshogyan reagálnak a ragadós száj- és körömfájásra. Ez a magyarázata annak, hogy az 1973-as járvány idején több fertőzött szarvasmarha meggyógyult. Akkor ugyanis az alacsonyabb tejhozamú, de ellenállóbb magyar tarka volt többségben, ma viszont a magasabb tejhozamú, de gyengébb immunitású holstein-fríz.

Csivincsik Ágnes, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE) tudományos főmunkatársa 2001-ben részt vett az angliai száj- és körömfájás-járvány elfojtásában. A kutató állatorvos egyebek mellett arról is beszélt az InfoRádióban, hogy milyen tünetek jelentkezhetnek az egyes állatfajtáknál a ragadós száj- és körömfájás terjedése esetén. Mint fogalmazott, a hasított körmű állatokon belül eltérően viselkedhetnek a különböző fajok és fajták.

Felidézte, hogy januárban Németországban 14 bivalytartó állományban állapították meg a betegséget, és végül három állat pusztult el. A köztudatban az él a bivalyról, hogy egy viszonylag nagy ellenálló képességű állat, ennek ellenére volt kisebb elhullás. Németországban azonban egy másik vírustörzs okozott problémát az év elején, nem ugyanaz, mint ami most Magyarországon.

Az állatorvos visszaemlékezése és személyes tapasztalatai szerint a kétezres évek elején Angliában nem voltak nagyon súlyos tünetek. Akkor az érintett állatok nagy részével nem a vírus végzett, hanem az igazgatási intézkedések miatt rendelték el a nagyszámú leölést. Csivincsik Ágnes megjegyezte: általában az olyan „primitívebb” fajták, mint például a magyar tarka régebbi típusának megfelelő szürkemarha nagyobb ellenálló képességgel rendelkeznek, ezért a korábbi járványok során is viszonylag kisebb mennyiségben hullottak el vagy ölték le azokat, így pedig kisebb gazdasági kár keletkezett az érintett gazdaságokban.

Csivincsik Ágnes figyelmeztetett: a jelenleg tenyésztett, tartott fajták már nem annyira ellenállók, könnyen elkaphatnak bizonyos betegségeket a ragadós száj- és körömfájáson kívül is. Ezzel együtt úgy fogalmazott, hogy a szarvasmarha felnőtt egyedeinek nem feltétlenül kellene elpusztulniuk. Bár maga a betegség hatalmas szenvedéssel jár, a kutató állatorvos szerint túlélhető. Azok az állatok, amelyek elkapják a száj- és körömfájást, bizonyos esetekben

napokon keresztül nem tudnak enni, illetve előfordul, hogy olyan károsodás éri a patairhát, hogy kilép a szarutokból, ami rendkívül fájdalmas.

A MATE tudományos főmunkatársa szerint talán ennél is nagyobb probléma, hogy a járvány komoly gazdasági károkat, termelési visszaesést okozhat, mint ahogy az újszülöttek esetleges elhullása is nagy veszteségekkel jár. Emiatt az egyetlen felelősségteljes eljárás a fertőzött állományok elpusztítása. Csivincsik Ágnes kiemelte: az uniós és a hazai jogszabály szerint sem lehet megtartani azt az állományt, amelyen belül megállapítják akár csak egyetlenegy egyednél is a betegséget.

Mint mondta, ma már nem lehet jelentős tej- és húshozamot biztosítani azokkal a szarvasmarhafajtákkal, mint a hetvenes években. Ezért terjedtek el az elmúlt évtizedekben a húsmarhák, míg a magyar tarkák visszaszorultak. Emlékeztetett, hogy a magyar tarkák kettős hasznosításúak voltak: egy kis tejet is adtak és egy kis húst is termeltek, amihez viszonylag jobb ellenálló képesség társult. Ezzel szemben

ma a szarvasmarhák döntő többségénél az ellenálló-képesség rovására sokkal magasabb a tejtermelés, a húshasznú fajtáknak sokkal izmoltabb a teste, sokkal intenzívebben növekszenek.

Az újszülöttek ugyanakkor meglehetősen érzékenyek, ugyanis a fejlődéshez szükséges sejtosztódás olyan gyors ütemű, hogy egy fejlődés közben elszenvedett vírusos betegség akár meg is ölheti őket.

Csivincsik Ágnes hozzátette: a ragadós száj- és körömfájás egy vírusos betegség, amelyet az állatorvosok „csak kísérni tudnak, célzottan gyógyítani nem lehet”. Mint fogalmazott, az a szarvasmarha, amely átesik a betegségen, és meggyógyul, „még egy darabig időzített bomba”, mert akár később is okozhat újabb járványkitörést, még akkor is, ha lecsillapodott a korábbi. Ez történik mostanában a különböző endémiás területeken, például Délkelet-Ázsiában, a Közel-Keleten, Dél-Amerikában vagy Afrikában. A legtöbb helyen oltanak a vírus ellen, de időnként előfordulhatnak kisebb kitörések, apróbb járványok, amelyek adott esetben annyira elterjedhetnek, hogy megjelenhetnek akár Európában is.

A betegséget megelőzni és gyógyítani sem lehet, a megfertőződött állományt pedig le kell ölni, a vakcinázással egyszerűen csak az a cél, hogy lassítsák a terjedést.

Általában a járványgóc körül rendelnek el gyűrűvakcinázást, amire azért van szükség, mert így a beoltott állatok környezetében sokkal lassabban halad előre a vírus.

Csivincsik Ágnes szerint ezzel egy kis időt nyer az állat-egészségügyi hatóság, hogy hatékonyabban végezze a leöléseket, végül azonban a vakcinázott állatokat is el kell pusztítani. Hozzátette: ezért helytelen az a laikusok által hangoztatott vélekedés, amely szerint be kellene oltani az összes állatot.

„Csak akkor érjük el a teljes mentességet, ha már nem lesz egyetlenegy beteg vagy vakcinázott állat sem az országban” – magyarázta a MATE tudományos főmunkatársa.