A Földön található összes élőlény visszavezethető egy közös ősre, és ha visszakövetjük az organizmusok történetét az embertől a csigákig, az állati életfa megmutatja, melyik volt az őstörzs, amelyik valamikor az ősködben elágazott a közöstől, így alakultak ki a mai állatok. Az első szétválás egyrészt a mai organizmusok ősét, másrészt ennek az ősnek a „testvérét” eredményezte.

A tudósok évtizedek óta vitatkoznak arról, melyik állatcsoport vezetheti vissza leszármazását szó szerint minden más állat testvérére. Hosszú ideig ketten voltak versenyben: a tengeri szivacsok és a bordásmedúzák – írja a Popular Mechanics cikke nyomán az Index. A kromoszómaelemzés most egészen konkrét eredményt is hozott.

Az utolsó közös ős, LUCA (Last Universal Common Ancestor) egy prokariótaszerű organizmus lehetett.

Az összetettebb életformák kialakulásában nagy szerepe volt a kambriumi robbanásnak, amikor különböző lények jelentek meg egy időben, az őskövületek között. 530 millió évvel ezelőtt az állati diverzifikáció folyamatai beindultak, valószínű azonban, hogy az állati evolúció már korábban megkezdődött, ám nem maradtak fenn fosszilis nyomai.

A kambrium előtti, az Ediacara-hegyen talált élőlénykezdetek nem hasonlítanak mai törzsek képviselőire, de még a kambrium kor héjas élőlényeire sem. A tudósok becslése szerint a LUCA valószínűleg 4 milliárd évvel ezelőtt jelent meg a színen, 600 millió évvel a bolygó kialakulása után.

A közös ős létezését bizonyítja az egyetemes genetikai kód, a fehérjeszintézis, a szinte univerzális húsz aminosavból álló készlet és a sejtek üzemanyaga, energiaátviteli molekulája (ATP).

Egy, a közös őst kutató nemzetközi csapat először összehasonlította az élő fajok génjeit, és megszámolta azokat a mutációkat, amelyek a LUCA-val közös ős létezése óta történtek. Egy olyan képlet segítségével, ami a a fajok közötti elkülönülési időn alapszik, kiszámították, hogy a LUCA már a Föld legkorábbi, mintegy 4,6-4,0 milliárd évvel ezelőtti időszakában itt lehetett.

Edmund Woody, a Bristoli Egyetem egyik munkatársa szerint a kutatás eredményeiből megállapítható, hogy a LUCA már kezdetleges immunrendszerrel is rendelkezett, ami az ősi vírusok ellen védte. A jelenlegi elméletek szerint nem egyedül élt, hanem más mikrobákkal együtt. A nagy kérdés nem csupán az, milyen génekkel rendelkeztek az egyes állatok, hanem az is, hogy ezek a gének hol helyezkednek el, mert ahogy egy élőlény fejlődik, a kromoszómái átrendeződnek, a gének mozognak és nem is térnek vissza eredeti helyükre.

Feltételezték tehát, hogy az az állat válhatott le először, amelyiknél a legkevesebb génátrendeződés történt, ilyen volt a szivacs és a bordásmedúza. Annak érdekében, hogy megállapítsák, melyik volt az, a kutatók összehasonlították a géncsoportok elhelyezkedését a két fajban. 14 géncsoportot találtak, amelyek különálló kromoszómákon helyezkedtek el. A szivacsokban azonban ez a 14 csoport hét csoportra rendeződött át, ami arra utal, hogy később váltak le az eredeti genomról, mint a bordásmedúza.

Ezek alapján tehát az elsőként leágazó és genetikailag leginkább elszigetelt állat a bordásmedúza lehet.

Ezeknek az élőlényeknek agyuk ugyan nincs, de van speciálisan fejlett idegrendszerük, ami összeolvadt a neuronokkal, membránjaik összekapcsolódnak, így sejttesttől sejttestig folyamatos az út. Idegsejtjeik többsége szinapszisokon keresztül kommunikál.

Ugyan léteznek más állatok is összeolvadt neuronokkal, de egész ideghálókkal nem. Ez az egyedi elrendezés alátámaszthatja, hogy idegrendszerük más állatoktól elkülönülve fejlődött ki. A kutatók szerint azonban az is lehet, hogy az összes állati idegrendszernek van egy közös őse, és a bordásmedúzák csak később fejlesztették ki a saját speciális sejtfúziójukat.