bereményi géza
regény
interjú
Bereményi Géza: én vagyok a magyar Copperfield
A közepén kezdte írni önéletrajzi regényét Bereményi Géza, mert először az alapállást kellett megtalálnia – derült ki az InfoRádió Aréna című műsorában. Az író beszélt arról is, hogy melyek voltak a gyermekkora meghatározó eseményei, hogy miért éppen Magyar Copperfield a kötet címe és arról is, hogy lesz-e a folytatása.
Megjelent önéletrajzi regénye Magyar Copperfield címmel. Sok életrajzi epizód bukkant fel már korábbi műveiben, mégis más a saját életünkről vallani. Mennyire esett nehezére ez a kitárulkozás?
Csak belevágni volt nehéz, de először a közepét írtam meg, akkor mertem elkezdeni elölről.
Miért volt könnyebb középről kezdeni?
Meg kellett találnom életem első emlékképét, hogy mire emlékszem először, és ahhoz idő kellett. Úgy látszik, hogy ki lehet alakítani a módszert arra, hogy hogyan találjon meg az ember egy emléket, mert minden olyat akartam megírni, amire emlékeztem, és aztán volt, ami közben eszembe jutott, de elvetettem, hogy az nem érdekes, nem a fővonalhoz tartozik.
Egy balatoni történet lett a kiindulópont.
Igen, nagyon fontos volt az életemben, mert akkor kerültem igazából ki a társadalomba és ismertem meg a korabeli Magyarországot. Sikerült megírnom viszonylag hamar, és akkor vágtam neki az elejének. És akkor fölfedeztem, hogy az emlékezetünk rostál és a lényegtelent kihagyja, és csak a leglényegesebbre emlékszünk, és az emlékezetünk eleve szerkeszti az eseményeket.
Nem lehet, hogy utólag az ember direkt is átszerkeszti?
Én nem szerkesztettem utólag. Kronológiában haladtam, és tudtam, hogy a könyv háromnegyedénél van ez a balatoni történet, ami már megvan, aztán legfeljebb átírom egy kicsit az előzmények ismeretében. És akkor hirtelen eszembe jutott a legelső emlékképe az életemnek, és érdekes, hogy amikor azt leírtam, utána már nagyon simán ment. Valahogy azzal kezdtem, hogy először egyedül voltam a világon, és aztán fölém hajolt valaki. A nagyanyám tisztába tett. Ez volt az első emlékképem.
Az első észlelés.
Igen, azt kerestem meg. És elindultam tulajdonképpen a faltól. Csak kitalálni volt nehéz, elindulni volt nehéz, és utána már folyt tovább. Rájöttem, hogy siettetni is tudom az időt, sűríteni az eseményeket, és körülbelül 8-9 évet az életemből egyetlenegy fejezetben kéne megírnom, mert az nagyon brutális, kemény, csüggesztő és nehéz volt.
Ez a nevelőapjával töltött időszak.
Hatéves koromban örökbe fogadtak, és elvittek a boldog környezetből, amiben élhettem, de mire ennek a boldog környezetnek a leírását befejeztem, rájöttem, hogy én a gyerekekkel nem szerettem játszani már óvodában sem, hanem inkább a felnőttekkel, következésképpen a korabeli politikai eseményeket észrevettem és kifigyeltem a felnőtteken. Ami a felnőtteket foglalkoztatta, azt akartam átvenni. Észrevettem, hogy mikor hazudnak és észrevettem, hogy elhallgatnak valamit, és a magam gyermeki fantáziájával kiegészítettem az elhallgatásokat, és akkor már meg is volt a módszerem, hogy gyerekszemmel tudom megint látni azt a régi világot.
Mindig az érdekelte, hogy hogyan lehetne kifürkészni a felnőttek közti titkokat?
Igen, mert a felnőtteknek voltak titkaik. A gyerekeknek nincsenek titkaik. A felnőttek voltak érthetetlenek. És különösen az olyan korszak volt, amikor mindenki elhallgatott valamit. Például, hogy apácák nevelte gyerekből, mert apácák neveltek a korai óvodában, egyszer csak furcsa felnőttek vették át a szerepet.
És az apácák ki sem mehettek a kápolnából.
Igen, az utcára tilos lett egyszer csak kimenniük. Akkor még beszéltem egyszer velük, hogy milyen ott bent. És mondták, hogy Istennel vannak, és elmagyarázták nekem, hogy milyen Istennel lenni. Az egyik szomszéd lakó aztán elmondta nekem, hogy az apácákból kalauznők lesznek. És a kalauznőket látva a villamoson, akik durva, hideg, szélcserzett arcú teremtések voltak, hogy azokból a réveteg apácákból ez lesz, akkor valamit nagyon megértettem a korszakból. Hatéves koromban engem elvittek onnan. Az anyai nagyszüleim neveltek, és az édesanyám ritka látogató volt, és olyankor mindig a kezemet mosta és látszott rajta, hogy rosszkedvű, mert a nagyszüleimet durva és közönséges embereknek tartotta, akiktől a gyerek csak rosszul tanulhat.
Grófnő volt a beceneve.
Igen, a családi beceneve grófnő volt. Megjelent egy férfival, bemutatta nekem, és kiderült, hogy iskolába kell járnom és nevet kell változtatnom. Teljesen megváltozott az életem, és egészen mást vártak el tőlem, mint addig. És onnantól annak a 8-9 évnek a történetét nagyon nehezen írtam meg.
Van is benne egy rész, egy megtorpanás, amikor arról ír, hogy most lehet, hogy ezt nem tudja folytatni.
De nem azért, mert fájdalmas volt, hanem azért, mert lemerevedtem. Megtorpantam, és figyelőállást vettem föl, mert egészen más világba kerültem. És onnantól kezdve az édesanyám és a nevelőapám lettek az érdekesek. Az ő kettőjük viszonyának a változásából állapítottam meg, hogy milyen egy házasság válsága, milyenek a kétféle embernek. Ráadásul a nevelőapám markába kaparintott, az édesanyám szinte el is tűnt az életemből, mert rábízta a nevelőapámra a nevelésemet, aki pedig egy olyan módszert választott, ami teljesen idegen volt tőlem.
Mégis elkezdett megfelelni annak, amilyennek a nevelőapja látta.
Hát próbáltam, de nem lehetett, nem tudtam. Egész egyszerűen lebénultam, gátlásos lettem, és dadogni kezdtem. Hazudozni kezdtem, de ő alig várta, hogy hazudozzak, hogy leleplezzen az édesanyám előtt. Miután kifürkésztem ennek a felnőtt házaspárnak a viselkedését, rájöttem, hogy én külön világban élek, és ezt a külön világot próbáltam tartani és megtartani. A könyvekbe menekülhettem. Ha rossz jegyet kaptam, akkor eltiltottak néhány napra vagy egy hétre az olvasástól. Akkor csak ültem, és néztem magam elé.
Ezt olvasta már?
