Berlinben 2025 szeptemberében a Bundestag szavazóterme feszült csendbe burkolózott, amikor megszületett az új kormány első nagy költségvetési döntése. A CDU/CSU és az SPD támogatásával elfogadott büdzsé 502,5 milliárd eurónyi kiadással számol, miközben közel százmilliárd euró friss hitelt vesz fel. Ez a Német Szövetségi Köztársaság történetének második legnagyobb eladósodása.

Az indok egyszerű,

az ország gyorsan öregszik, a nyugdíjak finanszírozása már a teljes szövetségi költségvetés számottevő részét emészti fel, miközben az ipar zuhanórepülésben van.

A BASF leállítja utolsó jelentős német üzemeit, az acél- és üvegipar kitelepül, az autóipar pedig a túlélésért küzd. Gazdasági tanácsadók radikális jóléti reformokat sürgetnek, különben Németország drámai helyzettel szembesülhet.

Az ország, amelyet Ludwig Erhard még a szociális piacgazdaság mintapéldányának álmodott meg, ma a saját jóléti rendszerének foglya. A Bismarck-modell logikája (azaz hogy a fiatalok tartják el az időseket) csak addig működött, amíg elég gyermek született. Ma pedig már nem teljesül ez az alapfeltétel.

2025-ben Németországban közel minden harmadik adóeurót a nyugdíjak és az egészségügyi kiadások fedezésére kell költeni. Eközben a korábban a gazdaság erejét adó feldolgozóipar termelése folyamatosan csökken. Nem meglepő, hogy mindezek eredőjeként az ország eladósodottsága történelmi távlatokban is kiemelkedő ütemben növekszik.

Marcel Fratzscher közgazdász szerint a költségvetési fegyelem nem öncél, hanem a jövő generációk tehermentesítése. Ma azonban a fiatalok úgy érzik, hogy életük első munkanapjától egy feneketlen hordóba öntenek pénzt.

Az energiapolitika pedig mintha egy rossz szatíra lenne. Angela Merkel egy évtizede még arról beszélt, hogy a megújuló energiára való átállást társadalmilag elviselhetővé kell tenni. Ehhez képest

ma a villamos energia Németországban Európa egyik legdrágábbja, a vállalatok Brüsszelnek könyörögnek védővámokért.

Szakértők pedig folyamatosan figyelmeztetnek, hogy amennyiben nem korrigálják az Energiewende hibáit, az az ország iparának halálos ítéletét jelentheti.

Katherina Reiche gazdasági és energiaügyi miniszter próbálja megmenteni a menthetőt. Több kulcsintézkedést is javasol a költségek mérséklésére és a támogatási rendszer ésszerűsítésére. De kérdéses, hogy mennyire lehet húsz év gazdaságpolitikai hibáit egyetlen törvénycsomaggal orvosolni.

A tudomány száraz, de könyörtelen tényekkel támasztja alá a drámai képet. A német implicit államadósság (mely figyelembe veszi a jövő nyugdíj- és egészségügyi kötelezettségeit is) az egyik legnagyobb Európában. És természetesen nemcsak a látható, lekönyvelt államadósságot, hanem a fenti kötelezettségek miatt ugyancsak fennálló, de a hivatalos statisztikák számára láthatatlan adósságot is vissza kell fizetni.

A kiszorítási hatás logikája alapján a nagy deficit felnyomja a reálkamatokat, ezzel pedig visszafogja a magánberuházásokat. Ezzel pontosan azt a termelési kapacitást gyengíti, amelyből a jövőbeli jólétet finanszírozni lehetne. A munkaerőpiac pedig túl merev ahhoz, hogy gyorsan alkalmazkodjon. A kollektív béralkuk és a magas járulékterhek ugyancsak fékezik a szerkezeti átalakulást.

És akkor még nem beszéltünk az adókról. Egy liter benzin adótartalma Németországban több mint 65 cent, ami több mint harmadát teszi ki az árnak. Ez nemcsak az autósokat terheli, hanem a teljes logisztikai láncot, tovább növelve a kiszállított áruk árát, és így az inflációt is. Nem csoda, hogy a reáljövedelmek stagnálnak, és a fiatal generáció számára a jövőkép inkább egyre szürkébb.

Úgy tűnik, mintha az elmúlt években Németország a saját sírját ásta volna.

Egy generáció alatt a világ irigyelt jóléti modellje olyan pályára állt, ahol a demográfiai válság, az energiapolitikai tévedések és a fiskális prudencia hiánya együtt támadják a németek életminőségét.

A legfontosabb kérdés jelenleg az, hogy lesz-e a kormánynak elég bátorsága a radikális reformokhoz. Ellenkező esetben Németország továbbra is csak sodródni fog, az eddigi pálya alapján pedig ez az út hosszú távon a csőd felé vezet.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense