- A versek egy részét a Covid-járvány alatt, a karantén idején írta. A bezártság-élmény mennyire határozta meg ezeket a verseket?

- Úgy látom, hogy ebben a kötetben kevéssé van benne a Covid-tapasztalat, mert abban az időszakban dolgoztam a Majom szeme című regényen, és tulajdonképpen abban erősebben megjelenik az a hangulat. Mivel a költészet eleve magányos műfaj, ezért sokkal kevésbé hagytak nyomot a verseken az elzártság.

- Sok olyan történés leírása szerepel a kötet verseiben, amilyeneket tulajdonképpen mindnyájunk átélhet valamilyen formában. Mindenből, mindenféle élményből születhet vers?

- Én azt hiszem, hogy igen. Meg vagyok róla győződve, hogy a vers nem alapanyag kérdése. Amikor kreatív írást tanítottam, akkor mindig azt próbáltam megértetni a diákokkal, hogy ne nagy történetekre vadásszanak. Az egészen pici, hétköznapi részletekben is ott van a költészet, ezekből is ki lehet mindig bontani egy történetet. Ha most kinézünk az ablakon és látjuk, hogyan száll a nyárfák vattája, mintha esne a hó. Ebben is ott van a történet, tehát nem kell mindig nagy dolgokra gondolni a versnél. Nekem eleve munkamódszerem az, hogy kicsi dolgokból próbálok kibontani valamit, és úgy nyitni a nagyobb felé.

- Például a kötetben is szerepel a Hegytető című vers, ami egy elfeledett verssorból jött létre.

- Pontosan erről van szó, de ugye ritkán van egy vers mögött megélt, igazi történet, mert én általában csak mozaikokban szoktam beledolgozni a versbe saját tapasztalatokat. Itt valóban arról volt szó, hogy fölmentünk egy havas hegycsúcsra túrázni, eszembe jutott valami, és beleírtam a hóba. Úgy érzem, hogy ez valami lényegit elárul a költészetről, hogy mire leértünk, addigra azt a sort, ami annyira tetszett, akkor elfelejtettem, de tulajdonképpen mégiscsak ebből született a vers, ebből a rövid történetből, ebből az egyetlen elfelejtett sorból.

- Tehát bármikor támadhat ihlete a költőnek. Nincs időponthoz kötve, ennélfogva szándékosan rövid idő alatt megírni egy költeményt nem is lehetséges?

- Én mindig megdolgozom az elkészült verseket, tehát négyszer-ötször átmegyek rajtuk, és mindig húzok belőlük valamit. Szeretem azt a híres mondást Coco Chaneltől, hogy mielőtt elmész otthonról és a tükörbe nézel, biztos van még valami, amit levehetsz. Én ezt érvényesnek tartom a versre, mindig van még valami, amit ki lehet húzni belőle. Minden versen lehet tömöríteni, és éppen a tömörség fogja megadni a végső ragyogását, ha minden fölösleget sikerül eltávolítani. Tehát amikor megíródik valami, az egy kitüntetett pillanat, egy koncentrált, összpontosított pillanat, de utána mindig szükség van utómunkára.

- A vers témájától is függ, hogy milyen formában kerül papírra? Értem ezalatt, hogy szabadversként vagy egy kötöttebb formában?

- Azt hiszem, hogy minden versnek megvan a saját belső dallama és formája, tulajdonképpen arra kell törekedni, hogy az ember azt megtalálja, és hogy ne próbáljon meg se gépiesen rímelni, se kontroll nélkül papírra vetni valamit, hanem próbálja meg azt a sokszor teljesen egyértelmű, sokszor pedig csak rejtett formát megtalálni, ami a vers valódi karaktere.

- Hogyan viszonyul a korábbi verseihez? Amit korábban írt, évekkel ezelőtt, akkor nyilván eleven volt az az emlék, amelyből táplálkozott. Az idő elteltével mennyiben változik a költő viszonya a verséhez?

- Én nem szoktam utólag átírni verseimet. Tudom, sok kollégám azt a gyakorlatot követi, hogy amikor összeállít egy válogatott kötetet, akkor egy kicsit pofozgatja a korábbi darabokat. Én úgy érzem, hogy ezek pillanatfelvételek, és ezek mind az akkori énemet tükrözik. Utólag az ember a fényképeihez sem szokott hozzányúlni, tehát az egy adott korszak volt, akkor úgy gondolkodtam versben. Tehát én nagyon ritkán nyúlok hozzá elkészült darabokhoz. Nem mondom, hogy soha nem fordult elő, de általában ritkán.

- Vannak aktuális kedvencek egy köteten belül?

- Amikor az ember összeállít egy könyvet, akkor van valami elképzelése, hogy melyek a tartódarabok. Mintha egy struktúrát építenék, megpróbálom kiválasztani, hogy melyek azok, amelyek szerintem a legerősebbek a könyvben. De ha egy külső szemlélő válogat, nyilván más érzelmi viszonya lesz a versekhez. Ha tíz verset ki kellene választanom az eddigi köteteimből, akkor ez lehet, hogy nem esne egybe egy szakmai válogató választásával, és nem biztos, hogy megegyezne az olvasóközönség által nagyon kedvelt darabokkal. De azt azért lehet tudni, ha az ember kiad a kezéből egy könyvet, hogy melyek, nem tudom másképpen mondani, melyek a fontos versek benne, amelyeket mindenképpen maradandónak gondolok a saját könyveim szempontjából.

- Létezik esetleg fejlődési ív, hogy valahonnan indul, de jobb és jobb akar lenni, akár technikai szempontból.

- Amikor én elkezdtem írni, technikai szempontból gyakorlatilag szinte már mindent tudtam. Ha az ember a szakmai részét jól tudja az írásnak, akkor a következő feladat az, hogy megpróbáljon valahogy a saját nagyon erős versvallása ellenére mást írni, mindig megújulni. Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy ne ismételjük magunkat. Tehát hogyha kialakítottunk egy versnyelvet, akkor legyen, vagy maradjon fölismerhető ez a versnyelv, legyen folytonosság, de mégse legyen az az érzésem, hogyha magamat olvasom, hogy ez valamifajta önismétlés. Szerintem ez a legnagyobb nehézség, mindig valamerre elmozdulni egy kicsit.

- Ilyenkor miből lehet meríteni? Lehet-e mások verseiből inspirációt nyerni, ami segítheti a megújulást?

- Amikor úgy érzem, hogy beleragadtam egy kicsit a saját versnyelvembe, akkor nekem sokat szokott segíteni az, hogyha más szerzőket fordítok, és fel kell öltenem egy másik szerző alakját, megszólalnom egy egészen másik hangon. Ez segít távolságot tartani a saját szövegemtől is.

- Most milyen gyakran készülnek új versek? Mennyire van most aktív korszakában?

- Tapasztalatom szerint a versírás időszakosan jön, és nem is igen lehet erőltetni. Sok minden mást csinálok közben, tehát írok gyerekkönyvet, dolgozom egy hosszabb prózán, tárcanovellákat is írok, de a vers az sokkal ritkábban érkezik. A mai napig úgy gondolom, hogy a vers valamilyen értelemben ajándék. Tehát meg kell találni egy kezdősort vagy egy képet, ami elindítja. Amióta lezártam a könyvet, írtam már új verseket, de most alapvetően inkább a készülő prózára koncentrálok.

- Van még önben izgalom, amikor új kötete megjelenik?

- Öröm van bennem, amikor kézbe veszem az új kötetet, mert azt látom, hogy formát kapott valami, ami tulajdonképpen ilyenkor áll valóban össze kötetté. Nem csak abban az értelemben, hogy be van kötve, van egy szép borítója, hanem abban az értelemben is, hogy sorrendbe vannak rakva a versek is, szóba állnak egymással. Össze vannak rendezve egy bizonyos sorrendben, a sorrendnek is van jelentése. Tehát nem mindegy, hogy az olvasó mivel találkozik először, mi van a könyv közepén, vagy mivel köszönök el az olvasótól, úgyhogy igen, ez minden alkalommal egy új és új öröm.