Családjának hétfői közleménye szerint az apartheidellenes aktivistaként is ismert 90 éves szerző vasárnap, álmában hunyt el otthonában, gyermekei, Hugo fia és Oriane lánya jelenlétében.

Az irodalmi Nobel-díjat 1991-ben vehette át életművéért, "briliáns" elbeszéléseiért, amelyeknek központi témája a faji kérdés a dél-afrikai társadalomban.

A haláláról kiadott közlemény hangsúlyozza: az írónő mélyen a szívén viselte Dél-Afrika, az ország kultúrája és népe sorsát, és a nem lankadó küzdelmet azért, hogy élni tudjon újonnan kivívott demokráciájával.

Megemlítették azt is, hogy a Nobel-díj mellett nagy büszkeséggel töltötte el az is, hogy egy 1986-as tanúvallomásával segített megmenteni az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) 22, hazaárulással vádolt tagjának életét.

Nadine Gordimer egy dél-afrikai bányászvárosban, Springs-ben született. Katolikus iskolába járt, de haladó szellemű anyja, aki a feketék gyerekei számára akart bölcsődét létesíteni, többnyire inkább otthon tartotta és maga tanította lányát. Nadine sokat olvasott, kilencéves korától már maga is írt rövid történeteket. Első műve, egy gyermekeknek szóló novella 1937-ben jelent meg a johannesburgi Forum folyóiratban. A középiskola elvégzése után beiratkozott a Witwatersrandi Egyetemre, de tanulmányait nem fejezte be.

1948-ban Johannesburgba költözött. A helyi folyóiratokban publikálta írásait, amelyekből 1949-ben Face to Face (Szemtől szemben) címmel megjelent első novelláskötete. 1951-től a rangos amerikai New Yorker magazin is közölte elbeszéléseit, neve ekkortól lett szélesebb körben ismert. 1953-ban jelent meg első, önéletrajzi ihletésű regénye Lying Days (Hazug napok) címmel, amely már magán viselte későbbi műveinek legfőbb jellemzőit: az égető társadalmi kérdések iránti fogékonyságot, a lélektani érzékenységet, a tömör, világos, látszólag szenvtelen stílust. Szinte minden művében, regényeiben, novelláiban és esszéiben is azt vizsgálta, milyen rombolóan hat a faji megkülönböztetés, az apartheidrendszer a dél-afrikaiak életére, feltárta a személyes elszigeteltség és a társadalmi igazságosság vágya közötti feszültséget, és arra is felhívta a figyelmet, hogy az apartheid eltörlése sem old meg automatikusan minden problémát.

A hatvanas évek elejétől aktívan bekapcsolódott az apartheidellenes mozgalomba: tagja lett az illegalitásba kényszerült Afrikai Nemzeti Kongresszusnak, egy időben bújtatta annak vezetőit is, külföldi útjai során előadásokat is tartott az apartheidről és az emberi jogok helyzetéről, felemelte szavát a szólás- és sajtószabadságért. Tevékenységét a hatalom nem nézte jó szemmel, több műve, így például a magyarul is megjelent July népe és a Kései polgárvilág című regénye is tiltólistára került hazájában. Noha a hatvanas, hetvenes években több amerikai egyetemen is tartott előadásokat, soha nem gondolt arra, hogy végleg elhagyja Dél-Afrikát.

Az apartheidrendszer megszűnése óta az AIDS elleni küzdelem egyik aktivistája volt, az ő javaslatára született meg a magyarul Mesélő címmel megjelent novelláskötet, amelybe neves kortárs írók (Gabriel García Márquez, John Updike, Susan Sontag, Arthur Miller, Salman Rushdie, José Saramago) honoráriumukról lemondva, mesemondói tevékenységük legjavából válogattak írásokat. A kötet bevételét a kiadók a betegség ellen harcoló egyik alapítványnak juttatták el.

Az írónő több rangos kitüntetés birtokosa volt: 1974-ben Az őrző című regényéért megkapta a Booker-díjat, 1991-ben (első dél-afrikaiként) irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki életművéért, 2007-ben pedig megkapta a francia Becsületrendet. Számos egyetem választotta díszdoktorává, tagja volt az angol Királyi Irodalmi Társaságnak, az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémiának, a francia Művészeti és Irodalmi Rendnek. A Nemzetközi PEN Club alelnöke volt, és egyik alapítója a Dél-afrikai Írószövetségnek.