A Gázai övezetet, illetve a területet uraló Hamászt a legkifinomultabb eszközökkel és módszerekkel figyelték meg az izraeliek. Így aztán a zsidó állam hadserege és a belbiztonságért felelős szervezete, a Shin Bet a palesztinok életének szinte minden rezdüléséről tudhatott. Akkor mégis, miként történhetett meg, hogy egy ennyi áldozatot követelő akciót megtervezhettek és végrehajthattak a szélsőséges palesztin szervezet követői? – tette fel a kérdést több szakértőnek is a wired.com.

A válasz legalább annyira egyszerű, mint amennyire megdöbbentő: a rengeteg információ között elvesztek az igazán fontosak. A felderítés által összegyűjtött adatok kiértékelésébe végzetes hibák csúsztak. Jake Williams, az USA nemzetbiztonsági szolgálatának egykori elemzője úgy jellemezte a helyzetet, hogy

az izraeli elemzőknek nem tűt kellett keresniük a szénakazalban, hanem egy halomnyi tű közül kiválasztani a legszúrósabbat.

Mint mondta, a felderítők a Hamász tagjainak jóformán minden lépéséről tudtak, de annyi Izrael ellen készülő akcióról értesültek, hogy képtelenek voltak kiszűrni melyik jelenti az igazi fenyegetést.

Izrael az elmúlt évtizedekben a világ vezető hatalma lett az informatikai kémprogramok és eszközök fejlesztése terén. Az ország biztonsági szolgálatai ki is használták ezt, és olyan szintű megfigyelés alatt tartották a Gázában élő palesztinokat, amire eddig sehol sem akadt példa. Csakhogy a begyűjtött információk feldolgozása nem tudott lépést tartani az adatok egyre növekvő áradatával.

Valami hasonló történt az elhárítókkal, mint a légvédelemmel, amikor egyszerre több száz rakéta zúdult a zsidó államra. A túlterhelt rendszer nem tudott minden lövedékkel megbirkózni, és azok, amelyek átjutottak a rakétavédelmen, szörnyű pusztítást okoztak.

Az állandó háborús fenyegetettségbe belefásult elemzők egy idő után kezdték egyre nagyvonalúbban kezelni a beérkező vészjelzéseket. Éberségüket az is tompíthatta, hogy az izraeli vezetés úgy vélte: a Hamásznak egyáltalán nem érdeke súlyos konfliktusba keveredni, hiszen ehhez nincs se elegendő fegyvere, se embere.

Tovább súlyosbította a helyzetet az is, hogy az elmúlt években az Izraelben gyors tempóban kiépülő polgári számítástechnikai ipar rengeteg jó szakembert csábított el a hadseregtől és a belbiztonsági szolgálattól. Hiába küldték a figyelmeztetéseket, a politikusok ügyet sem vetettek rá, mert a belpolitikai csatározások teljesen lekötötték a figyelmüket.

A jeruzsálemi kormányzat felelősségét emelte ki Chuck Freilich korábbi izraeli nemzetbiztonsági tanácsadó is. Mint mondta: biztos, hogy a döntéshozók

már a vérengzést megelőzően legalább fél évvel kaphattak egyértelmű jelzéseket egy készülő támadásról, de az ország vezetői félresöpörték ezeket.

Hanyagságukat Raphael Marcus, a londoni King's College hadtudományi tanszékének vendégkutatója azzal magyarázta, hogy a figyelem inkább a lassan, de határozottan kibontakozó békefolyamatra összpontosult, amelynek valószínűleg legfontosabb eseménye az Izrael és Szaud-Arábia közti kiegyezés lehetett volna. Ha ez létrejön, akkor a sivatagi királyság pozíciói rendkívüli mértékben megerősödhettek volna, ami viszont sértené a vele rivalizáló Irán érdekeit. A perzsa állam ugyanis szintén regionális hatalmi szerepre törekszik, és ebben legnagyobb ellenfele éppen Szaud-Arábia. A két ország Jemenben már katonailag is egymásnak feszült, mivel Teherán a lázadó húszik, míg Rijád a kormányerők mellett áll.

Irán érintettségét egyébként a wired.com-nak nyilatkozó több szakértő is gyanította. Egybehangzó véleményük szerint a Hamász csak külső segítséggel lehetett képes megszervezni és végrehajtani egy ennyire összetett támadás sorozatot. Ismerve a palesztin szélsőséges szervezet és az Irán közötti évek óta tartó szoros kapcsolatokat, a szakértők azt valószínűsítik, hogy Teherán keze is benne volt a vérengzésben, bár a perzsa állam vezetése ezt következetesen tagadja.