A „Kommunizmus vagy szabadság!” jelszava állt az elmúlt hetekben szemben a „Demokrácia vagy fasizmus!” felkiáltásával, midőn az eddig hivatalban lévő néppárti polgármester, Isabel Díaz Ayuso és csapata mozgósította híveit az őt kihívó baloldali koalícióval szemben, amelynek legnevesebb tagja a csak néhány éve alakult szélsőbaloldali Podemos párt egyik alapítója, Pablo Iglesias, aki miniszterelnök-helyettesi tisztéről mondott le tavasszal, hogy Madridban indulhasson.
A választási kampányban
a harmincas évekbeli polgárháborús időket idéző retorika jelentések szerint lépten-nyomon mindenütt visszaköszönt.
Ismét köznapi - hétköznapi beszédben és rádióriportokban egyaránt megjelenő - kiszólássá vált a hajdan a fasiszták rövidítésre használt „fasha” és „vörösök” gúnyos megjelölésére szolgált „rojo” emlegetése a riválisok kölcsönös címkézéseiben.
Madrid egyes kerületeiben megjelentek a harmincas évekbeli köztársaságiak zászlói, a nagygyűléseken pedig visszatérően felhangzott a hajdan Franco tábornok seregei ellen küzdők legendás csatakiáltása:
„No Pasarán!”
(„Nem törnek át”).
Az indulatok nem álltak meg itt. Iglesias a hetekben azt jelentette, hogy borítékban revolvergolyót küldtek neki - utóbb a közvélekedés a néppártiakkal koalícióban kampányoló szélsőjobboldali párt, a VOX akcióját vélelmezte az eset mögött -, ami egyébként nem az egyetlen ilyen jellegű fenyegetés volt vezető jelöltekkel szemben.
Több politikai gyűlés is pedig utcai verekedésbe torkollott, amelynek során elsősorban VOX-párti támogatók ütköztek meg antifasiszta csoportokkal.
Az elszabadult indulatok okait keresve a brüsszeli Politico idézte Pablo Simón spanyol politikai elemzőt, aki szerint
maga a jelenség a világszerte tapasztalható tendenciák sorába illik,
hasonló szélsőségek az elmúlt években az olasz, vagy brit választásokat és belpolitikát ugyanígy jellemezték, el egészen az amerikai Kongresszus januári ostromáig.
Ami a spanyol állapotokat különlegessé teszi, hogy a vehemensen egymásra fújó szekértáborok olyan politikai (polgárháborús) állapotot idéznek fel, amire Spanyolországon kívül nem sok helyen volt példa a nyugati demokráciák közelmúltbeli történelmében.
Ennek megfelelően itt viszont sebeket is szaggat mindez, amiket a Franco 1975-ös halálát követő demokratikus átalakulás, és az akkor szentül megfogadott nagy társadalmi megbékélés folyamatában nem igazán tisztítottak meg minden fájó pontjától.
Erre mondta azt a Politico riportjában szintén megszólaltatott spanyol történész, Agustín Moreno, hogy
ami most zajlik, az voltaképpen a „háború unokáinak” az eszmélése
és támadása a hajdani (polgár)háborús ellenség felé.
A választást amúgy - ami kedden reggel vette kezdetét a spanyol fővárosban - minden előrejelzés szerint jó eséllyel ismét a néppártiak nyerik, akiknek azonban a helyhatósági többséghez szükségük lesz a VOX támogatására is. A helyi parlament 132 helyéből a két párt 71 helyet szerezhet, ha a papírforma érvényesül.
Az eddigi néppárti polgármester, Isabel Díaz Ayuso amúgy az elmúlt hónapokban jelentések szerint módszeresen igyekezett különbözni és szembe menni a Pedro Sánchez-vezette szocialista kormánykoalícióval. A járvány miatt korlátozásokat követelő központi intézkedések idején például Madridban következetesen kitartottak a nyitvatartás mellett, ami amúgy nem tett rosszat a párt népszerűségének.
Sok úgy tartják mindenesetre Spanyolországban, hogy a néppárt madridi erősödése vagy gyengülése egyúttal a Sánchez-kormány fölötti népítélet egyfajta megnyilvánulásának is tekinthető majd.
Madridnak egyébként 26 éve volt utoljára szocialista polgármestere: 1983 és 1995 között a baloldal adta a város vezetését, ám azóta folyamatosan a néppárt kormányzott.
