Az Alföld homokhátsági területeiről van szó. A probléma leginkább a Duna-Tisza közi homokhátságot érinti, és a Nyírséget. Ezek a környezetükből enyhén kiemelkedő, jóval szárazabb területek, összesen több mint egymillió hektár, tehát ez egy igen jelentős terület – mondta Tölgyesi Csaba ökológus, a Szegedi Tudományegyetem kutatója az InfoRádióban.

A legtöbben az egész világon az erdővel azonosítják a természetet, de a természet nagyon sokféle lehet. A füves pusztától kezdve a hideg tundráig, egy mocsárig, egy lápig. Nagyon széles paletta van, és ha természetes állapotokat akarunk létrehozni, akkor ezek közül mi választhatunk – magyarázta az ökológus, hozzátéve:

nem a zárt erdő volt az eredeti természetes állapot a Nyírségben, illetve a Duna-Tisza közi homokhátságon, hanem az úgynevezett erdős sztyepp, ami erdőfoltok, facsoportok és gyepes területek mozaikjából állt.

Ez volt az az életközösség, az a tájszerkezet, ami a rendelkezésre álló nedvességgel egyensúlyt tudott tartani. Ha ezt „túlerdősítjük”, tehát növeljük a faborítást, akkor nagyobb lesz a párolgás és párologtatás a területről, kevesebb lesz a talajvíz-utánpótlódás, és itt az egyik legnagyobb probléma a talajvízszint csökkenése – hangsúlyozta, hozzátéve: kérdés, hogy ezt feláldozhatjuk-e annak érdekében, hogy több fa legyen, esetleg szenet kössünk meg és a többi.

Ezeken a területeken a nedvesség, ami beszivárgott korábban a talajba, és pótolta a talajvizet, újra előszivárgott, vagy felszín közelbe került a környező, mélyebben fekvő területeken, és az ottani mezőgazdasági kultúrák, tavak, vagy nedvesebb gyepek vízellátását szolgálta. És most ezek nem kapják meg ezt a plusz nedvességet, ezek száradnak ki, ami tetézi az amúgy is fennálló aszályt, a klímaváltozást, a csatornázás és egyéb folyószabályozások miatt kialakult vízhiányt. Tehát

nagyon sok tényező van, és ebből csak egy az erdősítés – nem lehet az egészet arra fogni, de jelenleg a kiszáradás elég tetemes hányadáért felel a homokterületek túlfásítása.

Tehát vissza kell térni a régebbi állapothoz – mondta a szakértő, hangsúlyozva: alapvetően egyszerű megoldásokra kellene törekedni, tehát a faültetvényekben, gyakran idegenhonos faültetvényekben nem lenne szabad végrehajtani a „letermelést” követően a felújítást, vagy legalábbis valamilyen ritkásabb erdősztyepp jellegű állományt kellene kialakítani, így visszaállítva a párologtató kapacitást a korábbi állapotoknak megfelelőre, vagy még az alá, mert korábban azért több csapadék volt, mint most.

A jelenlegi klimatikus viszonyok mellett még a korábbinál is kevesebb fa tudna valószínűleg egyensúlyt tartani a hidrológiai viszonyokkal. Tehát mindenképp csökkenteni kellene a faborítást, és máshova, például a nagy folyóink árterébe kellene áthelyezni a fásítási stratégiánkat – mondta az ökológus.

„Magyarország erdőterülete törvényileg nem csökkenhet, tehát ha itt csökkentjük, akkor valahol máshol növelni kell, és erre a legjobbak az árterek lehetnek. De olyan módon, hogy visszaadjuk a vizet a korábban vízjárta területeknek, hiszen

a folyószabályozások miatt nagyon sok árterületet elvettünk a folyóktól, és ezeket vissza kell nekik adni.

Olyan mélyártéri, rossz termőképességű szántókat lehet ezáltal erdősíteni, amelyek most így lennének újra gazdaságosak az egész társadalom számára, és akkor összességében nem csökkenne az erdőterület. Ezeken a területeken az, hogy többet párologtatna az erdő, abszolút kedvező lenne, mert olyan víz párologna el, amit amúgy leengednénk a Fekete-tengerbe. Ezzel szemben a homokhátságokon olyan párolgást növelünk helyileg, ami amúgy egy kicsivel arrébb amúgy is elpárolgott volna. Tehát csak áthelyezzük 10 kilométerrel a párolgást, itt viszont egy kárba veszendő víz terhére történne a zárt tereken a párolgás. Úgyhogy ez mindenképpen egy kedvező stratégia lenne” – mondta Tölgyesi Csaba ökológus, a Szegedi Tudományegyetem kutatója az InfoRádióban.