Kicsit zavarban vagyok a bemutatásnál, azt mondva, hogy Pál István Szalonna. A mindennapokban, az együttesben, társaságban vagy baráti körben leginkább Szalonnának szólítják?

Igen, igen, édesanyámat, meg az édesapámat kivéve, mert ők Pistiznek, de rajtuk kívül mindenképpen.

Ha jól tudom, ez a gyerekkorból hozott becenév.

Tizenkét éves koromban ragadt rám, mert szaladgáltam a focimeccen, mindig kiszaladgáltam, és ott kérdezték, hogy mit csinálok. Mondom, nem érzitek ezt a drága szalonna illatot? Akkor rajtam maradt. Nagyon sokan megnevetik néha, amikor így hallják, Szalonna.

Ez már emblematikus név, egy angliai fogadáson, amikor a brit királyi családnál játszottak, az asztalra kitett ültetőcédulán is nemes egyszerűséggel, fordításban, de így szerepelt: Mr. Bacon.

Ez pontosan így volt. Károly – akkor még herceg – 60. születésnapján volt, a magánrezidenciájukon, mi voltunk a fogadózene a Szalonna bandával, és Rod Steward a zenekarával volt a báli zenekar. Az ültetett részen voltak kis, angol címeres kártyák, tényleg így volt ráírva, hogy Mr. Bacon, el is raktam.

Térjünk a jelenbe, néhány napja Kossuth-díjas az együttes, a Szalonna és bandája. Hangsúlyozandó is, hogy ez egy közös díj és a zenekar több mint húszesztendős pályafutásának szól az elismerés.

Igen, én ezt a díjnál a legeslegfontosabbnak tartom, hogy mi együtt csináltuk végig ezt az utat és remélem, még a következő 20-30-40 évünk is együtt fog zajlani. Ez alatt a húsz év alatt lényegét tekintve két csere volt a zenekarban, Herczku Ági helyett a húgom énekel, és Unger Balázs helyett Ürmös Sanyi lett a cimbalmosunk, mindketten a saját útjukat járják, azt mondták, hogy abba az irányba szeretnének menni. Mi, akár érzelemvilág szempontjából, akár gondolkodásunk szempontjából a Kárpát-medencének a muzsikáját szeretnénk minél több helyre elvinni és megmutatni, ez értendő a tanításra is, a tánckíséretre is és a koncertezésre is, hiszen ez a három a zenekar életében mindennapos.

Tulajdonképpen a szólópálya nem is igen választható le a Szalonna és bandájáról, és nem választható le különösen a Magyar Állami Népi Együttesről?

Én gyerekkorom óta vágytam arra, hogy legyen saját zenekarom, ahol azt a fajta stílust csináljuk, amit én úgy szerettem volna prímásként. Sok zenekarban játszottam útközben, és mai napig is játszom, akár a Fonó zenekarban, a Galga zenekarban, vendégként a Csík zenekarban, és Mohácsi Bercivel, Nagy Zsoltival, akik a Métának, most a Dűvőnek a tagjai, velük nagyon sokat muzsikáltam, de szerettem volna egy olyat, amire azt mondom, hogy ez az én zenekarom. A Magyar Állami Népi Együttesben volt egy olyan pillanat, amikor azt éreztem, hogy na, ezek az emberek, akikkel én szeretnék ébredni, feküdni, utazni, muzsikálni.

Merthogy ők is egyébként a Magyar Állami Népi Együttes tagjai.

Mindnyájan a Magyar Állami Népi Együttes tagjai voltak, sőt, van, aki jelenleg is az, az együttesben az életünk nagy részében tánckíséretet játszunk, a Magyar Állami Népi Együttes tánckarát kísérjük. Úgy döntöttünk, hogy szabadidőnkben, amikor lehetőség van rá, elkezdünk koncertezni a Szalonna bandával, vagy az országban olyan civil csapatokat kísérni, akik nem hivatásszerűen űzik a táncot, hanem nagyon magas szinten, de kedvtelésükből csinálják. Váltva, péntek, szombat, vasárnaponként vagy hét közben, amikor ráértünk, elkezdtünk muzsikálni, és ez szépen lassan cseperedett.

Ha jól értem, akkor ez az úgymond kísérőzenekarból kilépés önálló zenekarrá.

Így van, így van.

Megnéztem a dátumokat, 19 évesen lett tagja a Magyar Állami Népi Együttes zenekarának, és rá egy-két évvel meg is alakult a Szalonna és bandája.

Igen, a mindennapos együttlét, az együttmuzsikálás hozta meg azt, hogy valakivel szeretsz együtt muzsikálni, vagy nem szeretsz együtt muzsikálni. Én ezekkel az emberekkel, Doór Robival, Karacs Gyuszival, Gombai Tomival, Unger Balázzsal, Gera Attilával, egyszerűen biztonságban éreztem magam. Egy prímásnak szüksége van arra, hogy a zenekarban biztonságban érezze magát.

Legyen egy hátország.

Anélkül nem megy. És nem véletlenül hívják nagyon sok erdélyi faluban például a zenekari kíséretet segítségnek. Ez egy nagyon szép megfogalmazás, mert az ember hiába szólózgatna vagy muzsikálna, de ha nem olyan a prímás mögött az, aki tartja a kezében, akkor a prímás pillanatok alatt elbukik.

Beszélt arról több interjúban is, hogy 5-6 éves lehetett, amikor először látta Kárpátalján, a szülőfalujában, Visken a Magyar Állami Népi Együttest. Ez valóban nagyon meghatározó és talán mondhatni, hogy sorsfordító találkozó volt? Talán 5-6 éves korban ritka az ilyesmi, még hogyha a családi háttér egyértelműen a zenei és a népzenei érdeklődést jelenti is.

Egy ilyen településen, ahol mi éldegéltünk, Visken, ami egy mezőváros, egy kisváros, saját programjaink voltak, zeneiskola, volt ilyen rendezvény, olyan rendezvény, de egyszer csak megérkezett egy nagy busszal, amilyet életemben nem is láttam, egy együttes egy nagy zenekarral, egy nagy tánckarral. Felöltöztek a ruhákba, és ahhoz képest, amiket mi ismertünk vagy láthattunk – ugye nálunk is kivetkőztek az emberek, tehát nem jártak viseletben úgy, mint esetleg száz évvel ezelőtt – gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákban felálltak a színpadra. Ez a mai napig előttem van, hogy valami olyan csodát láttam, ami gyerekként lenyűgözött, és azt mondtam, egyszer ilyenben szeretnék muzsikálni. Lehet, hogy táncolni. Egyáltalán benne lenni egy ilyen csapatban, merthogy milyen jó lehet utazni, világot látni, és örömet szerezni ezzel.

Ez az 1980-as évek közepe, második fele. Hogyha megnézzük ezt az időszakot ott, Kárpátalján, említette, hogy ott sem volt már mindennapos gyakorlat népviseletet hordani. De mennyire volt jelen akkor az autentikus zene, vagy egyáltalán a hagyományőrzés?

Minél elszigeteltebb részre mentünk Kárpátalján, annál jobban. Egyrészt a televízió, a rádió, hoztak egy új hullámot. A régi autentikus dallamok egyre hátrébb szorultak, mert az 1970-es, 1980-as évek behozták Kárpátalján is a beat zenét. Azok a klasszikus vonós bandák, amiktől még édesapám tanult az 1960-as években, a cigányzenekari felállások, már kiszorultak a lakodalmakból és a rendezvényekről. De még jelen voltak és muzsikáltak, keresztelőkben, karácsonykor átjöttek köszönteni, húsvétkor eljöttek köszönteni, tudtuk, hogy ott vannak, de a mindennapi életben már nem annyira vettek részt, hiszen mondom, ezek az Illés együttes mintájára létrejött akusztikus rockzenét játszó bandák uralták a lakodalmakat.

A lakodalom volt a fő terep?

Igen, mert az volt az a közösségi esemény, ahol mulattak az emberek, vagy a bálok, de ott már ezek a zenekarok muzsikáltak. Már apuék generációja is, amelynél a vonósbanda után a tangóharmonikák jöttek következőként, kiszorult az elektromos hangszerek hatására.

De azért az örökség még felfedezhető Kárpátalján, vagy hogyha tágítjuk, akár ide vehetjük Felvidéket vagy az erdélyi területeket. A Hagyományok Háza előző főigazgatója, Kelemen László indította el annak idején az Utolsó óra programot, a Kárpát-medencei átfogó hangszeres népzenei gyűjtés céljából. Ez az 1990-es évek végétől néhány éven keresztül tartott, talán a 2000-es évek elejéig. Az Utolsó óra, erre keresztelték ezt a programot. Akkor most már az utolsó utáni órában vagyunk?

Én mindig optimista vagyok, mert azt a hullámot látjuk, hogy az a generáció, amelyik apáról fiúra adta tovább, annak valóban utolsó óra volt a falusi hagyományos muzsikában, hiszen az a gyerek a faluban azért kezdett el muzsikálni, mert látta, hogy az édesapja megél ebből, ő tanulni akarta, és szépen a szakmát továbbadták. Volt egy folytonosság. Bejött ötven pár évvel ezelőtt a táncházmozgalom, amikor fiatal egyetemisták elmentek a településekre, és elkezdték tanulni ezt a fajta kultúrát. Egy másik generáció, egy másik típusú társaság kezdte el tanulni ezt, és már nem a hagyományból, hanem a hagyományba kapaszkodva kezdte el tanulni. Nálunk is, Kárpátalján megfigyelhető az, hogy azok a muzsikusok, akiktől még utolsó pillanatban én is tanulhattam, például Muzsa Gyulától, aki egy nagypaládi cigányprímás volt, ők már nincsenek. A közvetítők lényegében mi lettünk, mert mi még találkoztunk velük. A ruszinoknál, lényegében a hegy felé, ahogy megyünk, ott még sokkal élőbb ez, ott a lakodalmakban mai napig azokat trojisztának hívják, hármas felállású zenekarok muzsikálnak, mint száz évvel ezelőtt. Az elektromos zene ott is bejött, de akár az asztalnál való éneklésnél, akár a vonulásnál, akár a templomnál a klasszikus felállású népi bandák játszanak, és minél elszigeteltebb helyen vannak, annál jobban megőrizve a régi muzsikát. Ezért mondtam, hogy én optimista vagyok, mert a táncházmozgalomnak is köszönhetően volt egy hullám. De ma már Kárpátalján van havi nyolc-kilenc táncház, és van egy fiatal társaság, amelyik újra elkezdett népzenét játszani, és a háború kitörése előtt még minden tudott működni rendesen, akkor 8-9 zenekar volt Kárpátalján, mi tanítgattuk őket minden évben, minden hónapban, meghívtak lakodalomba, mert igény volt újra erre a zenére, és kezdett reneszánsza lenni a vonós bandának. Ma többen csinálják, mint ezelőtt tíz évvel.

2026 tavaszán hogy néz ki Kárpátalján egy lakodalom? Említhetjük a közelmúltból a Magyar menyegző című filmet, amelynek ön volt a zenei rendezője, és játszik is az együttes a filmben. Az igaz, hogy a Magyar menyegző története a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére tehető? Itt is a lakodalom volt a hangsúlyos és eköré épült maga a történet is és a zene is. Manapság ez hogy néz ki? Manapság lehet, hogy már inkább DJ van azon a vidéken is, és kevésbé cigányprímás, vagy ha nem is DJ, de laptopról szól Zámbó Jimmy?

Lehet, hogy egész eddig is elmegy a dolog, de nagyon érdekes, hogy akár nálunk, Kárpátalján vagy Felvidéken, vagy akár Erdélyben is megfigyelhető még mindig az, hogy az emberek igénylik, hogy legyen prímás egy zenekarban. Ha beatzenét játszanak, akkor is legyen egy prímás, hogyha énekelni akarnak az asztalnál, hogy a vonulásban ott legyen egy szaxofon, egy harmonika, még az igénye megvan a nótázásnak.

És megvannak még a cigányprímások is?

Meg.

A falusi prímás többnyire a cigányprímás volt.

Így van, hála Istennek megvannak, és vannak olyanok, akik már a táncházmozgalomnak a nebulói, és ők is megtanulják azt az új stílusú nótát vagy azokat a népies műdalokat, amik a hagyományos zene mellett jelen vannak a lakodalmakban. Van, például, olyan fiatal banda, egy teljesen autentikus népzenét játszó banda, amelyik megtanult mindenféle modern számokat, van ennek egy különös bája, és az emberek élvezik. Persze, megjelenik a DJ is, de általában érdekes, hogy maga a DJ megjelenése az inkább a menyasszonytánc után jellemző nagy százalékban, addig megy a hagyományos, tradicionális táncolás.

Említette a beszélgetés elején az édesapját, aki rendszeresen muzsikált lagzikban, vidéki lakodalmakban, miközben a kijevi Operaházban is vezényelte a szimfonikusokat. A falusi lakodalom és a kijevi Operaház, az nem is annyira kettősség, hanem azonosság, mivel a zene az egy és ugyanaz mindenütt, bármely helyszínen?

Mi abban nevelkedtünk, és azt tanultuk apuval, hogy a zenét kell megtanulni, és a zenében kell megtalálni a helyedet. Függetlenül attól, hogy klasszikus zenét, vagy népzenét játszottunk, otthon hallgatunk jazzt is, mert apu nagyon imádta Oscar Petersont, Art Tatumot, a tényleg klasszikus jazzmuzsikusokat, akik nyilván jók is. Apu prímás akart lenni egész életében, vagy református pap. A Szovjetunióban nem tudott református pap lenni, prímás meg nem tudott lenni, mert a bátyja volt a zenekarában a prímás. És azt mondta, ha neki egyszer fia lesz, akkor ezen a két úton fogja elindítani. Prímás lettem, de előtte a Debreceni Református Kollégiumban tanultam, annak is megvolt az esélye.

Közben még bejött a közgazdaságtan is.

Igen, igen, az a gimi után beköszönt.

Egy vállalkozási főiskolára is járt, nagyon szerteágazó lehetőségek voltak, de aztán valahogy a zene meg a hangszer, az első hegedű, fölülírt mindent.

Fölül. A zene mindig is ott volt, csak apu azt mondta, hogy fiam, ne feltétlenül csak azt csináld, amit mi, próbáld keresni az utadat. Jól ment a matek, erre próbálkoztam. Apu klasszikus zenei pályán indult el, az övé egy olyan generáció volt, mondjuk az 1941-es születésűektől az 1960-as évekig, akik Kárpátalján óriási számban mentek egyetemre. Ő 1951-es. Ennek a generációnak a szülei még nagy számban földműves emberek voltak, földműveléssel foglalkoztak, Apu osztályából, talán tizenhétből, tizenegyen egyetemre mentek tanulni, egy kis településről. És ez jellemző volt Kárpátalján. Az egyetemen is tudtak magyarul tanulni, legalábbis amíg Kárpátalján voltak egyetemek. Apu Kijevbe ment a Zeneakadémiára, és ott végezte el az aspirantúrát is, kórusvezetői és operaszimfonikus karon, és ő tényleg a legnagyobbaknak vezényelt Kijevbe. De a szíve szerint falusi muzsikus, és gondolom, hogy én is az vagyok. Vágyott mindig haza, és akkor felajánlották neki, hogy megkapja az első karmesteri állást, csak be kell lépni a pártba. Nagyapámék „üdvözölték” volna Kárpátalján, hogyha egy ilyet megtesz, de hát eszébe se jutott nyilván, hazajött a szülőfalunkba, én nagyjából ebben az időben születtem. A zeneiskolában kezdett el dolgozni. Apu mindig azzal szokott viccelni, hogy ő ötvösmesternek készült, aranyművesnek, és a végén egy jó kovácsmester lett, merthogy tényleg a legmagasabb szinten muzsikált, és aztán visszajött a faluba és lakodalmakban muzsikált, és meg kellett hallgatnia az akkori település párttitkárjának a véleményét, hogy hogyan kell zenélni, mert abban a rendszerben azért megmondták neked, hogy mi a jó útvonal. Nagyon érdekes, hogy soha Kárpátalján, gyerekként felnőve, nem éreztem azt, hogy mi rosszul élnénk. Nem volt nekünk semmink, nem láttunk banánt meg nem tudom, milyen csokoládékat, de a szüleim minden erejükkel azon voltak, hogy szeretethangulatban, a zenével átszőve felléphessünk, muzsikálhassunk, táncházazzunk, az egy nagyon-nagyon szép időszak az életemben.

Ha már a népzene és a komolyzene kettősségét említettük, megvannak itt is a közös nevezők. Persze vannak a manapság nagyon divatos crossover műfajok, amik szándékosan ötvözik a műfajokat, egy interjúban ön is azt említette, hogy voltaképpen a legnagyobb crossover alkotó nem más, mint Bartók Béla. Van egy együttes, talán még most is fellépnek és játszanak, az Amorf ördögök, az egyik daluknak a sorai is megidézik ezt, arról énekelnek, hogy Bartók és Kodály, a két remix király. Megvan is a gyökerekben az azonosság és a hasonlóság?

Én azt gondolom, hogy megvan. Nagyon fontos az is, hogy ha visszamegyünk a klasszikus zenében Bach korosztályába, és nem véletlenül szokta mindig Sebő Feri mondani, hogy akkor is volt egy szakrális zene és volt egy popzene. Nincs más zene. A népzene is van, amikor szórakoztat, és amikor bemegyünk a templomba, és egy népies egyházzenét éneklünk, vagy az egyházi liturgia részét, az egy másik műfaj. A klasszikus zene nagyon-nagyon szépen kikristályosodott műfaj, hogyha bárki hangszeren elkezd muzsikálni, nagyon fontos, hogy a hangszerével megismerkedjen a klasszikus értelemben, mert sokszor mondják azt, hogy a kis faluban, amikor apáról fiúról adták tovább, ott nem ismerték a kottát, ez rendben van, ezt értem. Igen ám, de ott 5-10 generációnak a tudását adták át, és a hegedűtartástól a hangok játszásáig nagyon komoly iskolát végigjártak, és egy szülő ugyanúgy elvitte egy központi helyre, egy prímáshoz tanulni a fiát, akiről azt gondolta, hogy tőle lehet tanulni. Lehet, hogy az iskolarendszer nem tanórai keretek között zajlott, de maga a struktúrája ugyanaz.

Nem annyira a szolfézs jött be tantárgyként.

Ott a gyakorlat. Nem azt tudta ő, hogy ebben a hangnemben milyen előjegyzések vannak, abban tudta a fekvéseket a hangszeren, és amiben elkezdtek énekelni, neki abban kellett muzsikálni. Nem mondta azt, hogy ne haragudjon, de as-mollban nem nagyon gyakoroltam a héten.

A népzenét játszók, ellentétben a komolyzenét művelőkkel, nemigen játszanak kottából, sőt én nem nagyon láttam népzenészt kottából játszani. Nincs is szükség erre?

Többnyire fejben, kivéve, hogyha mondjuk valamilyen koreográfiát kísérnek, de igazából sok esetben ott sem a dallam van leírva, hanem a mennyiség, hogy a koreográfia el van készítve, ebből három, abból négy ismétel, nem ismétel, nagy százalékban így van. A kotta ilyen szempontból érdekes dolog, mert nekünk is, a Hagyományok Házában az elmúlt jó néhány esztendőben jobbnál jobb köteteink születtek, ahol le van jegyezve nagyon sok népdal. De ezeket mi fejből tanuljuk meg. Mindenki megtanulja, nagyobb részt fülből tanulja meg, hangfelvételről vagy találkozik a mesterrel és tőle megtanulja, és nem a kottából. A kotta, az egy ilyen sorvezető.

Az utókornak szól talán.

Igen, hogy megmaradjon, vagy hogyha iskolai keretekbe kerül és ott tanítják, akkor ez már egy nagyon jó példa, hogy egy díszítést nem úgy hall valaki, akkor leül egy kottához, és megnézi, hogy az hogy van leírva, ez egy sorvezető, segítség, de olyan nem szokott lenni, hogy kiülünk egy táncházban muzsikálni, vagyis az én emlékeim szerint még nem volt, hogy bárki elővenné Virágvölgyi Mártinak a bonchidai kötetét, és abból játsszon.

Mindenki megtanulja.

Igen, most már inkább ilyen kis laptop van a kottatartó helyén, és abból játszanak, de az még inkább idegen, gondolom, a népzenétől.

A klasszikus zene és a népzene közös gyökereiről beszélgettünk, az jutott eszembe, hogy talán még egy különbség van. Ha a népzenét említjük, akkor a táncházmozgalom mindenképpen ide köthető, ez a közösségi élmény nagyon hangsúlyos és nagyon fontos.

Ez pontosan így van, és amikor gyerekekkel elkezdünk foglalkozni, és mondjuk három-négy ugróst már megtanítunk, akár egy somogyi vagy egy sárközi ugróst, akkor mindig afelé próbáljuk őket terelgetni, hogy muzsikáljanak egy kis táncházban egy részt ők is. A népzenének az ereje a szövegszerűség, úgy muzsikálunk, ahogy a magyar nyelv adja. Másrészt úgy muzsikálunk, ahogy lehet rá táncolni. Sem gyorsabban, sem lassabban. Hogyha egy gyerkőc úgy tanulja meg ezeket a dallamokat, és teljesen mindegy, hogy milyen tájegységen, hogy arra jól esik táncolni, azt valószínűleg jól tanulja meg muzsikálni. Az, hogy a díszítményeket hozzátegyük, egy külön dolog. Az, hogy ő már tud örömet szerezni, ő már tud valakinek muzsikálni, neki is sikerélmény, és aki hallgatja, táncol rá, annak is. Így válnak a zenekarok közösségé. Ráadásul rögtön kamarazenében vesz részt, mert egy brácsás és egy bőgős, vagy egy gardonos, vagy valamilyen hangszeres párosával játszik, megszületik neki is a közösségi élmény. És ezt szépen lassan bővítgetve születik meg ténylegesen a táncház.

Említette, hogy most is rendszeresen játszanak az együttessel táncházakban, és hogy Kárpátalján is komoly trendje van a táncháznak, de beszélhetünk továbbra is mozgalomról? Ha azt mondom, hogy táncházmozgalom, akkor a hetvenes-nyolcvanas évekbeli időszak jut az ember eszébe. Valamikor az 1970-es évek elején indult útjára a táncházmozgalom. Az 1980-as években szinte divathullám volt, jöttek sorra a zenekarok, a lemezek, a Muzsikás, Sebőék, a Kaláka, akkortájt az egykori Budai Ifjúsági Parkban fel voltak osztva a napok, hogy az egyik nap délszláv vagy szerb táncház volt, a másik nap görög, aztán magyar. Ez a nagy hullám mostanra mintha csendesült volna, annak ellenére, hogy van táncház. De mozgalomról is lehet beszélni, ugyanúgy?

Szerintem igen. A Csoóri Alapprogramban, ami a népművészetet támogatja, látjuk azt, hogy hány táncház valósul meg az országban egy évben. Ezért azt mondom, hogy tudunk mozgalomról beszélni, sok száz táncházról beszélhetünk, amelyek rendszeresek. Annak idején, mikor elindult, nem volt olyan sok, koncentráltak voltak, mindenki tudott róluk. Az Almássy téri is nagyon sokáig működött a Téka együttessel, mindenki tudta Budapesten, hogy ezen és ezen a napon elmész az Almássy térre, és ott fog ezer ember táncolni, mert Téka táncház van. Mostanra ezek egy picit felaprózódtak, de mindenki tudja azt, hogy a Fonóban táncház van szerdán, a Hagyományok Házában táncház van szombaton. Mi újra elindítottuk Berecz Pityuval az Akváriumban, 16 év után, a táncházat, a Belvárosban, ahol próbáljuk a magyar közönség mellett a külföldieket is becsábítani, akár a Moldvaiba, a Marczibányi téren huszon éve van táncház, ezek működnek, és Kárpát-medencei szinten is. Lehet tudni azt, hogy Kolozsváron a Heltaiban mikor van, csak mivel sok van, ezért az információ felaprózódik. Létrehoztunk egy folknaptárt a Hagyományok Háza jubileumi évéhez kapcsolódóan, a Folkrádió oldalán az emberek rá tudnak kattintani arra, hogy a világ bármely pontján milyen népművészeti esemény van ma. És döbbenetes, körülbelül 30 ezres információhalmaz van ott, és akkor lehet rádöbbenni arra, hogy mennyi táncház is van, pont ezért hoztuk ezt létre, hogy legyen egy olyan felület, ahol akit ez érdekel, megtalálja, tényleg legyen Miamiban vagy Ausztráliában, hogy hol tud elmenni táncházba.

A táncház kapcsán ön is városi vagy nagyvárosi helyszíneket említett, mondhatjuk azt, hogy a táncházzal, különösen a táncházmozgalommal valahogy ez a zenei világ, a népzene és a néptánc beköltözött a városba? Ezt is segítette a táncház?

Halmos Béla bácsinak és Sebő Ferencnek köszönhetjük, hogy ezt meghonosították.

A hetvenes évek elején ez áttörés volt.

Az volt az egészben a zseniális szerintem, hogy nemcsak arról volt szó, hogy egyetemista fiatalok elkezdtek hegedülni, brácsázni, táncolni, és az Éri Pityutól a Feriig, hanem köréjük gyűlt egy olyan csapat, akár Korniss Pétert említhetném vagy Novák Tatát, amelyik egy nagyon erős, gondolkodó mag volt az országban. Martin György neve is idetartozik, és igazgatták az egészet. Rendkívül értékes munka kezdődött el.

Még gyűjtöttek is táncokat.

A legnagyobb gyűjtések az 1960-as évek végén kezdődtek, Martin Györgyhöz kötődtek. Tehát nemhogy helyet kapott a táncház a városban, hanem egy pillanat alatt gyökeret vert. Nagyon élénk gondolkodást indított el. Itthon is a nagy együttesek a Mojszejev típusú táncot táncolták nagyon sokáig. Még akár a Magyar Állami Népi Együttes is.

Arra a mintára alakult annak idején a Magyar Állami Népi Együttes.

Igen, az volt a trend. Kricskovics Antal is egy emblematikus figura volt, Tímár Sanyi bácsival, ők a délszláv táncokban találták meg a gyökerekhez való kapaszkodást, valaki a magyarban találta meg, és rögtön a zenekarok is ott voltak mellette. A Vujicsics, a Téka, a Muzsikás, gombamód szaporodtak ezek a csapatok, és mindenki érezte benne, hogy itt valami igazi, valóságos. Ezért van ennek helye mind a mai napig. Nekünk ez már nem olyan különleges dolog, mi ehhez hozzá vagyunk szokva. De látjuk azt, amikor egy belvárosi romkocsmába betéved egy nyugat-európai vagy egy amerikai fiatal, és rácsodálkozik, hogy ti ezt tudjátok táncolni. Miért tudjátok ti ezt táncolni? És nemcsak ott italozgatunk, nekidőlve a falnak és zenét hallgatunk, hanem beszéljük azt a nyelvet, amelyet tényleg az elődök gyönyörűen táncoltak.

Amikor külföldre viszik ezt a zenét, és ezt a táncot, mondjuk Dél-Amerikában, ott is fellépések vannak, azt hogy fogadja, például, az argentin közönség? Szintén rácsodálkozik?

Rácsodálkozik, és rögtön meg akarja mutatni azt, hogy az övé is milyen gyönyörű. Ebben pont ez a jó, hogy mi is, amikor Argentínában voltunk muzsikálni, vagy Uruguayban tanítani, akkor rögtön mondták, hogy egy tangóbárba elvinnének, hogy lássuk már meg azt, hogy milyen annak a hagyományos környezete.

Meg lehet találni a közös pontokat, vagy a közös nevezőket?

Igen, mert amikor muzsikus muzsikussal találkozik, rögtön elkezdenek közös nyelvet beszélni. Nem azt mondom, hogy rögtön együtt akarnak muzsikálni, de elkezdik figyelni azt, hogy hol hasonlít ez az enyémre, milyen a hangközrendszere, milyen a ritmikája, van-e találkozási pont, automatikusan elkezdesz ezen gondolkozni, és nekünk ez a szerencsés, hogy mi, amikor megyünk, helyi muzsikusokkal mindig találkozunk, hiszen nekünk is az az érdekes. Akkor rögtön születnek barátságok, és mutatjuk egymásnak, na, ez ebből származik, ez innen jött. És játszunk valamit. Volt olyan, hogy tőlem is megkérdezték, hogy jó, jó, de ezt miről tanuljuk? És akkor megmutattam nekik azokat az 1960-as évekbeli felvételeket. Valakik ezzel foglalkoztak? Hát mondom, igen, nekünk pont ebben van az erőnk, hogy van egy olyan gyűjteményünk, nagyon sok ember verejtéke van abban benne, hogy ezek megmaradtak.

Beszéltünk már a kárpátaljai gyerekkor éveiről, illetve a zenével való találkozásról, a népzenével való találkozásról és az indíttatásokról. Mi volt az első hangszere? Hegedű? Emlékszik erre?

Hegedű. Arra is emlékszem, hogy milyen. Bele volt írva, hogy ládagyári hangszer volt, egy szovjet ládagyári hangszer, olyan rossz hangszert nem sokat láttam életemben, ezért is emlékszem rá.

Emlékként még azért őrzi?

Igen, mert ilyen régi fonású alumínium húrok voltak rajta, és az Istennek sem tudtam egy egyenes hangot húzni rajta, nyekergett az egész hegedű.

Nem ment el a kedve tőle?

Dehogynem ment el, de másnak is ilyen volt, és valaki már jobban tudott rajta játszani, úgyhogy gondoltam, biztos gyakorolni kéne rajta, hogy nekem is majd kevésbé nyekeregjen, de aztán sokkal jobb nem lett.

Most olvastam valahol, hogy ötvennél több hegedűje van.

Elkezdtem gyűjteni a magyar hangszereket, az 1800-as évek végétől készült munkákat, szép gyűjtemény.

Ez a fellépéseken is ott van?

Nem, ezt a Zeneakadémián állítottam ki tavaly. Kelemen Barnabásnak és Kokas Katinak van a Fesztiválakadémia programsorozata, ők mondták, hogy vigyem már el egyszer. A ma élő hegedűkészítőknek volt egyik oldalt egy kiállítása, a másik oldalt pedig én kitettem a régi magyar hangszereket, a diákok kipróbálhatták és játszhattak rajta.

Saját maga is készít hangszert, farag hegedűt. Más azon játszani, amit saját kezűleg készített?

Örömmel mondanám, hogy más, de azért vannak jobb hegedűim annál, mint amit én csináltam.

Nem egy külön szakma a hegedűkészítés? Meg lehet tanulni, hogyha van kézügyessége?

Meg lehet tanulni, igazából precízség, pontosság, kézügyesség kell hozzá, tehetség is kell, mert nem véletlenül vannak rosszabb és jobb hegedűkészítők, de egy csodálatos szakma. A fával való munkának ez ténylegesen egy esszenciája, hiszen olyan aprólékos rész is van benne, ami tényleg művészivé emeli az egészet. Nyolc hónapon keresztül tanultam, mert szerettem volna, hogy egyszer a kezembe fogjak egy olyan hangszert, amit én csináltam a kezdetétől a végig, és Gulyás Béla bácsi Solymáron vezette a kezemet végig ezen az úton, néha besegített, néha rám mordult, hogyha valamivel nem úgy haladtam, de irgalmatlanul sok energiát tett abba, hogy én elkészítsem a hangszeremet. Tényleg csodálatos élmény, amikor felhúrozod, nem tudod, hogy hogyan fog szólni. Dolgoztál rajta nyolc hónapig, és szép hangja van. Nagyon jól sikerült a hangszer, büszke vagyok rá, de nem mondom azt, hogy nincs jobb hegedű, mint amit én csináltam, csak amikor azt a kezembe veszem, eszembe jut az a vízhólyag, amit a gyaluk okoztak pár hónapig a kezemen.

Beszéljünk egy kicsit arról a lépésről lépésre megtett útról, ami az Állami Népi Együtteshez köthető. Tizenkilenc éves korában került a zenekarába, most művészeti vezető. Végig is kellett járni egyfajta ranglétrát a vezetői posztig? Hogyan telt ez az időszak?

Ez egy nagyon-nagyon szép út volt, és én azt mondom mindig, hogy muzsikussá a Magyar Állami Népi Együttesben váltam.

Voltak mesterek is?

Igen, Mihályi Gábor keze alatt, mert mindig ő volt az együttes vezetője.

De ő, ugye, táncművész volt.

Táncművész volt, Tímár Sándornál még táncolt, aztán lett tánckarvezető, és utána az együttes vezetője. Amikor odakerültem az együtteshez, és tényleg először csak beállhattam muzsikálni, akkor még egy nagy cigányzenekara volt az együttesnek, Oláh Jenő bácsi vezetésével. Kettőnknek, Salamon Beának meg nekem azt mondták, hogy most mennek a nagyzenekari koncertek, mert volt egy autentikus népzenét játszó zenekar és volt egy cigányzenekar, amelyek játszották a verbunkos típusú műsorokat és a népies műdalokkal nótaesteket, meg az ilyen típusú műsorokat, nekünk be kell ülni megtanulni. Én előtte népzenét hegedültem, meg a klasszikus iskolába jártam, de azért nagy klasszikus műveket nem játszottam soha. És akkor mondták, hogy Hacsaturján: Kardtánc, és rendes koncertrepertoár. Én annyit nem gyakoroltam életemben, szégyelltem volna, hogyha nem tudom eljátszani. Persze, ott ültünk a hátsó karban, de ezt is végigcsináltuk. Utána jött a népzenében az, hogy terces lehettem, volt egy fantasztikus terces az együttesben, Kolompár Tibor, és ő elkezdett tanítani a tercelésre, ami egy külön művészeti ága egy muzsikusnak, mert egy teljesen más gondolkodást igényel. Utána lehettem prímás helyettes, utána lettem prímás, zenekarvezető prímás és a mostani pozícióm a művészeti vezető, de én ezt csak úgy vállaltam el, hogyha muzsikálhatok. Nem tudom azt csinálni, hogy egy irodában ülök reggeltől estig, én abba ténylegesen belehalnék.

Az idei esztendő kettős évforduló is, mert egyfelől 75 éves a Magyar Állami Népi Együttes és 25 éves a Hagyományok Háza. Hogy illeszkedik a Hagyományok Házába a Magyar Állami Népi Együttes? Ez az otthon?

Így van, így van. A Magyar Állami Népi Együttesnek mindig is ez volt az otthona. A Corvin téren, a Budai Vigadó. Egy gyönyörűen felújított épület. Lényegében 1901-re lett kész végül is, de azért jött létre, hogy a budai polgárok összeadták, ne csak a pestieknek legyen vigadójuk, legyen nekik is. Az Állami Népi Együttes 1951-ben itt kapott helyet, és mi azóta ebben a házikóban éldegélünk. Most gyönyörűen fel van újítva, Sebő Ferenc volt a háznak a művészeti vezetője, Kelemen Lászlóval összefogva megálmodták a Hagyományok Házát, aminek a művészeti tára a Magyar Állami Népi Együttes. Lett egy kutatási részleg, a dokumentációs rész, lettek képzéseink, és ennek az egyik része lett a Magyar Állami Népi Együttes, lényegében egy önálló entitás maradt az Állami, csak egy nagy családnak a részeként. A Hagyományok Háza így 25 esztendeje anyacége a Magyar Állami Népi Együttesnek.

Ha a Hagyományok Háza tevékenységét nézzük, ide illesztve még továbbra is a 75 esztendős Magyar Állami Népi Együttes tevékenységét és munkáját, koncerteket, táncházakat, zenetanítást. Mindezzel, hogy látja, értékrendet, értékeket lehet átadni, közvetíteni? A fiatalok, fiatalabb generációk felé is?

Nagyon sok fiatal jön be a házba. Mind a kiállításainkra, ami egy új színt kapott az elmúlt esztendőkben a Hagyományok Házában, hiszen ilyen típusú kiállításaink, ilyen karakterű muzeális kiállításaink nem nagyon voltak, de a jubileumi évben is gyönyörű kiállításaink vannak, és erre is rengeteg fiatal eljön, és nagyon szeretik. A táncházra értelemszerűen a pesti egyetemisták, középiskolás fiatalok jönnek, de én azt gondolom, hogy a Hagyományok Házának a leges-leges-legfontosabb szerepe, mint kiemelt intézménynek, hogy az egész Kárpát-medencében próbálja segíteni a sok-sok ezer civil csapatot. Rálássunk arra, hogy ebben az évben a kézművességben hol kell segíteni, mikre van szükség, hogyan tudjuk erősíteni. Az természetes, hogy nekünk mennek az előadásaink és a nyugdíjas korosztálytól a gyerekekig, hiszen körülbelül száz olyan előadásunk van egy évben, ami csak iskoláskorúaknak szól. De a háznak a teljes Kárpát-medencét kell figyelnie, hogy tudjon segíteni, vannak a vármegyei hálózataink, vannak határon túli lábaink, hogy ezek tényleg szépen tudjanak működni, és mi segítségre lehessünk.

A beszélgetés végén térjünk vissza oda, ahol kezdtük is a beszélgetést: Kárpátaljára. Tizenöt éves kora óta Magyarországon él, a szülőföldjén több mint négy éve háború van, még ha a katonai műveletek nem is érintik a kárpátaljai régiót, de a háború igencsak jelen van abban a régióban is. Olyannyira, hogy ön sem tud hazamenni, hiszen, gondolom, katonaköteles lenne és besoroznák.

Így van.

Hogyan éli ezt meg?

Nem nagyon tudja ezt az ember ép ésszel felfogni, és mindazok az emberek sem, akik nem találkoztak ezzel. Mit hallottunk mindig a nagyszüleinktől? Mindegy, fiam, mi van, csak háború ne legyen. És ez tényleg egy nagyon-nagyon fontos mondat, mert egy pillanat alatt, tehát előtte nap, mikor ez februárban, február 24-én, azt hiszem, elindult, még 23-án ott álltunk Beregszászban a művelődési háznál, mert az egy gyönyörű régi zsinagóga, csak a szovjet időben ráépítettek egy ilyen szarkofágot. Másnap lezárták a határt, és belegondolok, hogy elmegyek Szatmárnémetibe muzsikálni, elmegyek Tiszabecsre muzsikálni, elmegyek Vásárosnaményba, és rálátok a fatornyos kis falumra, de nem mehetek oda. A mai ember nem gondolja ezt át, és nem nagyon fogja fel, hogy valamit nem lehet, mert mindent lehet, mindenki azt csinál, amit akar. Ez egy nagyon-nagyon kemény dolog, de mi mindig megpróbáljuk a jót megtalálni az egészben, most segítenünk kell az otthoniakat, akár a táborainkat áthozzuk Sátoraljaújhelyre, 400 gyereket, táborozunk velük, most már a 30. tábort csináljuk, most nem hazamegyünk, hanem áthozunk mindenkit. Megbeszéltem az erdélyi cimboráimmal, hogy én elmegyek Erdélybe tanítani, ők menjenek Kárpátaljára tanítani. Megtaláljuk azt, hogy ne a drótkerítésben gondolkozzunk, hanem próbáljuk egymást segíteni és lám-lám, milyen csoda dolgok vannak: a népdaléneklési versenyünkön például a tavalyi esztendőben 90 gyerek volt Kárpátaljáról. Soha ennyi nem volt még! És a legnehezebb időkben is ott vannak, csinálják, és én azt gondolom, hogy a népművészet pont erről szól, ez nem pártpolitika, hanem ez az emberek életéről szól, és valakinek az unokáját látni, a gyerekét látni, ahogy azt csinálja, ami a saját nemzetének, a gyökereinek a leglényegesebb pontja, magyar nyelven énekel, táncol, ez mindenkinek öröm, nekünk ezt kell segíteni.

Zenével is lehet segíteni? Nyilván nagyon fontosak a segítségnyújtás különböző formái, a humanitárius segítség, de a zene is lehet egyfajta ilyen segítségnyújtás?

Én azt gondolom, hogy a közösség megerősítése pont ugyanolyan fontos, mint a humanitárius.

Fogyatkozik nyilván a kárpátaljai magyarság, talán most már tényleg százezer körülire csökkent a száma. A megmaradás is lehet veszélyben?

Én azt gondolom, hogy nem. Megtanultunk túlélni. Az elmúlt sok száz esztendő megtanította ezt a népet túlélni, és megtanított arra, hogy mikor baj van, akkor össze kell fogni. És én azt gondolom, hogy most ott baj van, és igenis ki kell tartani.

Nyilván nagyon sokan elmentek, vagy akár elmenekültek, akik katonakötelesek, a sorozás elől, de ha egyszer véget ér majd mindez, vajon vissza tudnak térni vagy visszatérhetnek? Megvannak még azok a helyek?

A helyek azért nagyrészt megvannak, de azért azt látni kell, hogy a kárpátaljai emberek, és legyenek ukránok, ruszinok vagy magyarok, nagy százalékban eddig is féléveket külföldön dolgoztak. Legalább 70 százaléka a kárpátaljai férfiaknak kőművesként. Csak most nem ők mennek haza, hanem a család jön át hozzájuk Németországba. A veszélyesebb terep az, akik családdal költöztek át, mert a gyerekek elkezdtek különórára járni, iskolába járni, barátságok születnek, és azok a családok már nagyon nehezen fognak visszamenni. Nyilván mindegyikünk azt próbálja erősíteni, hogy igenis, ha lehet, haza kell menni, mert az a szülőföldünk.