Kárpátalján forgatott dokumentumfilmet a kényszersorozásokról a Mandiner. A lap rovatvezetője, Veczán Zoltán az InfoRádióban elmondta, Sebestyén József halála után a kutatómunka során látták, hogy a kényszersorozások egyáltalán nem ritkák, az eközben bekövetkező halálesetek, illetve az erőszak rendszerszintűnek mondható Ukrajnában, az ilyen problematikus ügyek kivizsgálása pedig ritkán sikeres az ukrán hatóságok részéről, ezért is kezdtek utánanézni ennek a jelenségnek.

„Megszólaltattunk olyan kárpátaljai magyarokat, akik már átköltöztek Magyarországra, de ők sem szerették volna névvel, arccal vagy akár a hangjuk felismerhetőségével felvállalni az általuk elmondottakat, úgyhogy mindenképpen szerettük volna a jelenséget alátámasztani ukrajnai forgatással is. Mivel mi az ukránbarát sajtóval ellentétben nem voltunk abban a helyzetben, hogy támogatott módon forgassunk – a forgatási engedély beszerzése sem egyszerű –, két stábunk végül is fedésben ment ki” – ecsetelte Veczán Zoltán.

Egy háborúban álló országban – mint folytatta – működik a hadi cenzúra és az öncenzúra is, tehát a stáboknak nem volt könnyű dolguk, az általuk megszólaltatott emberek nem nagyon mertek beszélni, mert tudták, ha nem a hivatalos álláspontnak megfelelő dolgokat mondanak, akkor azért retorzió érheti őket, erre számos példát is említettek a nyilatkozók.

Akik viszont meg mertek szólalni, beszámolója szerint egyéni élettörténeteik által egy mozaik egy-egy darabjával járultak hozzá a film elkészültéhez.

„Beszélt nekünk olyan katona, akinek mindkét lábfejét amputálni kellett, mert nem kapott normális felszerelést, aztán pedig orvosi ellátást sem. És még így is vissza akarták zavarni a frontra” – említette.

Beszéltek egy idős hölggyel is, akinek a fiát sorozták be; ő meghalt a fronton, és most két unokával maradt magára Beregszászon.

Aztán volt olyan idős hölgy is, aki maga is látott bujkálókat, sőt beszélt a stábtagoknak bujkáló katona is, aki már két és fél éve rejtőzködik a saját otthonában, az ideg-összeroppanás szélén.

Voltak olyan megszólaló vállalkozók is, akik az üzletüket féltették.

„Ilyenkor nemcsak az a helyzet, hogy nem engedtek forgatni, hanem a telefonokat is távolabb kellett rakni, például egy hangszóró alá, hogy az esetleges lehallgatásokat megelőzzék. De beszéltünk már átköltözött kárpátaljaiakkal, akik a kint maradt családjuk, szeretteik védelmében nem nagyon akartak felvállalni névvel, arccal semmilyen olyan véleményt, amely nem megfelelő Kijev szempontjából” – folytatta.

Hogy van-e közös tanulsága a nyilatkozatoknak, amelyből megformálódik a film üzenete, arról azt mondta,

• a kárpátaljaiak utalásokban beszéltek, ki sem mondták a „problematikus fogalmakat”
• ha véget ér a háború, rengeteg olyan történet fog előkerülni még, amelyekből most még csak ízelítőről tudni.

A forgatás eredménye egy dokumentumfilmmé áll össze, amely csak az első rész. A továbbiakban mélyebb élettörténetekkel lehet majd megismerni, tehát lesz folytatás is.