A napokban vehette át a Psota Irén-díjat, amit tíz évvel ezelőtt Almási Éva alapított, akkor, amikor őt beválasztották a nemzet színészei közé, az elhunyt Psota Irén helyére. Azóta ezt a díjat évről évre kiosztják, igen rangos a névsor az elmúlt évekből. Ez egy szakmai díj, színész kollégák is vannak a kuratóriumban, mondhatni, hogy ez egy szakmai döntés, a kollégák döntése.

Igen, és ez mindig nagyon megtisztelő. Persze az ember nem azért dolgozik, hogy ilyenfajta visszajelzéseket kapjon, mert a dolgát csinálja, de mégis valahogy azt próbáltam a díjátadón is elmondani, hogy ez a díj nem csak nekem szólt, az egész szakmánknak, hogy amit csinálunk, annak van értelme, hogy a mai világban, amikor annyi minden történik, és annyi minden vonja el a művészetekről sokszor a figyelmet, ez egy megerősítés abban, hogy fontosak a dolgok, amiket a művészetek jelentenek, és ezen belül a színház is. Nagyon rangos díj, azt gondolom, és én nagyon boldog és büszke vagyok, hogy ezt megkaptam.

Játszott, vagy dolgozott egyébként Psota Irénnel?

Egyszer voltunk Makk Károly filmjében, Az utolsó kéziratban, én még a pályám elején voltam, nem dolgoztunk ott sem közvetlen partnerekként, de benne voltunk mind a ketten. És egyszer összekerültünk a sminkszobában, a többiek mentek forgatni, ketten maradtunk, és olyan kíváncsian kérdezgetett arról, hogy mit csinálok, ki vagyok, ő tudni akarta, hogy ki ez a fiatal színésznő, aki most főiskolásként már egy ilyen nagy szerepet kap egy filmben. Valódi érdeklődés volt benne irántam, és erre a beszélgetésre emlékszem, hogy milyen kíváncsian fordult felém.

Ha visszagondolunk az ő művészetére, ez a kíváncsiság nagyon érezhető volt az ő részéről.

Azt is el kell mondjam, hogy egészen kisgyerek koromban a szüleim mindig megengedték, hogy mindent megnézhessek a tévében este, anyukám igazi művészetkedvelő volt, színésznő is szeretett volna lenni, ő úgy gondolta, hogy ez nem árthat nekünk a nővéremmel. Emlékszem, egészen kislány voltam, amikor láttam a Ház a sziklák alatt című filmet.

Makk Károly rendezte.

Rögtön megjegyeztem a nevét, anyukám minden színésznek tudta a nevét, rögtön mondta, hogy Psota Irén, és bennem nagyon erős nyomokat hagyott, nagyon mélyen bennem maradt az az alakítás. Ott fedeztem fel magamnak Psota Irént. Aztán utána rengeteg szerepben láttam, hallottam, Rádiószínház, Rádiókabaré, a Lujza és Jenő, a Nem tudom.

Gondolom, a Madách Színházban is.

Igen, de nem voltunk partnerek.

Voltaképpen egy születésnapi interjúnak terveztük ezt a mostani interjút, csak némileg elcsúsztunk időben, két hónappal vagyunk a születésnap után, de azért megkésve is boldog születésnapot kívánok!

Köszönöm szépen.

Ez egy kerek évszám, ilyenkor hajlamos az ember arra, hogy kicsit megálljon, visszatekintsen, hogy mi is volt eddig a pályán. Így volt ez? Vagy nem visszatekintő típus?

De, néha jólesik megállni, és úgy tudatosítani magamban, hogy mennyi mindent csináltam, hogy mik voltak a fontos dolgok az életben, mik vittek előre, minek volt értelme, mi az, ami inspirált, mi az, ami megtisztelt, ami felemelt. Ezek szerintem fontos dolgok, mert a mindennapok nagyon sokszor elsodorják az embert. Most először voltam úgy, hogy nem volt kedvem kimondani ezt az évszámot.

Nem mondjuk ki mi sem.

Nyugodtan kimondhatjuk, mert nem rettegek, bár a születésnapom előtt egy héttel, emlékszem, hogy nem akartam, hogy kimondják az évek számát, és abban a pillanatban, hogy ez megtörtént, meg amilyen köszöntéseket kaptam, már nem is volt érdekes.

Mindjárt átlendítette.

Igen, átlendített ezen az egészen, úgysem az számít, hanem hogy hány évesnek érzi az ember magát, hogy mennyi energiája és mennyi életkedve van és mennyi szeretet van benne.

Szerb Antal írja valahol, hogy mindenkinek megvan a maga ideális életkora és életszakasza, amikor igazán összhangban van önmagával vagy saját magával. Van, akinek ez inkább az idősebb kor, 40-50 év felett, és 20 éves korában pechje van, lehet azt mondani, mert még évtizedeket kell várnia. Nyilván egy színésznél ez még bonyolultabb, aki színpadon vagy filmen egyszer mondjuk 20-25 éves, aztán történetesen 50 éves, de mondjuk ugyanabban az életkorban játssza ezeket a szerepeket. Arra emlékszem, hogy a Kő című darabban, a Pesti Színházban, ez már nincs műsoron, de néhány évvel ezelőtt egy nagysikerű darab volt, ön is végigjátszott több életszakaszt, egyetlen szerepen belül volt 30 éves, és volt 80 éves is. De talán színészként, színpadon, ez adott, könnyebb.

Időset játszani?

Időset és fiatalt is ugyanabban az életkorban.

Szerintem nagyon nehéz, de nagyon izgalmas feladat, és nagyon sok mindent át kell gondoljon az ember, hogy mi az, amiből ezt megszüli. Én láttam, például, anyukámat magam előtt az időskori részben, hogy hogyan szólalt ő meg, hogy mi volt fontos számára, hogy mennyire már a praktikum volt számára fontos idős korában. Nyilván az ember minél idősebb, egyre több mindenre lát rá, és egyre több tapasztalata van, és egyre több mindenhez tud visszanyúlni, amiből építkezik, vagy mi az, amiről azt hiszi, hogy ebben a szerepben fontos lehet. Amikor elkezdte ezt a gondolatot, azt hittem, hogy lehet, hogy a Csinszkát mondja, 20 éves voltam, és játszottam a 40 éves Csinszkát. Nekem az volt az első ilyen eset, teljesen tapasztalatlanul belecsöppenve egy olyan szerepbe, ahol 20 évet kell ugrani. Nyilván vannak az embernek ösztönei, még kevés szerintem a pálya elején a tudatos formálás, vagy legalábbis rám az ösztönös formálás volt jellemző, de nagyon-nagyon sokat segített nekem akkor is a rendező, Deák Krisztina.

Ha már szerepekről beszélünk, színésznők azért gyakorta mondják azt, hogy a drámairodalom kevésbé kényezteti el őket nagy és izgalmas szerepekkel, mint a férfi kollégákat, és ez talán bizonyos életszakaszokban különösen így van. Mondjuk Shakespeare megírta a Lear királyt, de elfelejtette a jelek szerint megírni, mondjuk, a Lear királynét, hiányoznak az igazán nagy szerepek, mondjuk úgy, 40-45 év felett, bár hát rögtön jöhet is egy cáfolat, mert éppen a múlt évad végéig, azt hiszem, most már nincs repertoáron a Sirály a Vígszínházban. Arkagyinát játszotta. Korábban ott volt a Vágy villamosának a női főszerepe, vagy a közelmúltban Csokonai Dorottyája. Tehát azért vannak szerepek.

Vannak szerepek, valószínűleg számszerűleg valóban kevesebb, mint a férfi kollegáknak, nyilván azért, mert többnyire férfiak írtak drámákat.

De a kortárs szerzők, különösen a női szerzők talán figyelmesebbek a színésznők irányába, ha a Vígszínház repertoárját nézzük, a Könnyűvel indul című darabra vagy az Egy nő anatómiája című darabra, mind a kettő női szerzőé, és mindkettőben fontos és hangsúlyos szerepet játszik ön.

Igen, én is azt hiszem, hogy a kortárs darabokban női szerzők által, nőknek írt fontos szerepek vannak. Számszerűleg valószínűleg kevesebb, de hogyha megnézünk egy Shakespeare-t, vagy akár egy Csehovot is, ha összeszámoljuk a szerepeket, több férfiszerep van benne. De az is biztos, hogy jók a női szerepek. Nem rosszabbak, mint a férfi szerepek, csak kevesebb van belőlük. De szerintem egy színészosztály is ezt le szokta képezni, kétharmad-egyharmad a fiúk, lányok aránya, mert nem tud ennyi szereppel ellátni minket a színház.

Sok színházban volt társulati tag kezdve a pálya elején a kaposvári színháztól a Művész Színházon vagy a Nemzeti Színházon át a Vígszínházig. Jól számoltam, talán nyolc vagy kilenc színházban is szerződött társulati tag volt. Ez folyamatos keresés is?

Igen.

Színészi feladatok, kihívások keresése vagy inkább közösség keresése?

Közösség keresése. Azt hiszem, az a legfontosabb, és amikor én megtaláltam ezt a közösséget a Művész Színházban először, azt mondtam, hogy ide tudnék életem végéig tartozni. Annyi szeretetet és annyi összekapcsolódást éreztem, ahogyan mi színházat csináltunk, ahogy egymásra találtunk, az energiáink egyfelé működtek, egyfelé tudtunk gondolkodni, nagyon sok barátságom is megmaradt abból az időszakból, és ez nem véletlen. Lehet, hogy ez az a kor, amit Szerb Antal mondott, hogy én akkor kerültem szinkronba azzal, hogy milyen színházat szeretnék csinálni. Ott volt Taub János, ott volt Schwajda György, aki az igazgatónk volt.

Törőcsik Mari.

Törőcsik Mari. Taub János révén, akivel ott elkezdtem dolgozni, egyszer csak kinyílt számomra a színház, hogy milyen más nyelven is lehet a színházban beszélni, mint azon a tradicionális nyelven, ahogy addig csináltuk, vagy addig, amiben én részt vehettem színházi előadásokban. Például nagyon nagy hatással volt rám, és utána az elkövetkezendő éveimre, hogy megszületett az És Rómeó és Júlia című előadásunk is Rudolf Péterrel, amiben hogyha őt nem ismerem előtte, akkor nem biztos, hogy ilyen nyelven vagy ilyen módon tudjuk létrehozni az előadást. Szellemiségében nagyon benne van az én pályámban.

Azt mondja, hogy közösségeket keresett, de szerepeket, feladatokat nem is nagyon keresett? Persze azt mondjuk, hogy a színházi demokrácia jegyében leginkább a rendező választ darabot, és a rendező választ színészeket, a színészre, szegényre, meg ráosztják a szerepet.

Nem, nem kerestem szerepeket. Persze sosem voltam olyan helyzetben, hogy keresnem kellett volna, mert valahogy mindig megtaláltak szerepek, nagyon szerencsés voltam a pályámon, de mindig azt gondoltam, hogyha egy közösség létrejön, együtt gondolkodik, akkor nekem tulajdonképpen mindegy, hogy pici vagy nagy a szerep, mert akkor egyszerűen egy előadás része vagyok, és azt érzem, hogy fontos része vagyok akkor is, hogyha a szerep kicsi. Egy előadás akkor működik, ha mindenki és minden ott van a helyén. Engem nem zavarnak a kicsi szerepek.

Azt mondja, hogy nem is nagyon keresett, vagy nem kutatott szerepeket vagy feladatokat, de akkor ez azt is jelenti, hogy az a színészi attitűd teljesen idegen öntől, hogy teszem azt a Szent Johanna szövegkönyvével a hóna alatt kopogtat az igazgató ajtaján, hogy márpedig én ezt nagyon-nagyon szeretném eljátszani?

Igen, idegen tőlem. Nem mondom, hogy ez jó vagy rossz, egyszerűen én ilyen alkat vagyok, és azt hiszem, még abból az időszakból jövök, amikor egyrészt mindenkinek volt szerződése, miután végzett a főiskolán, mindenki megtalálhatta az útját. Nem volt ez a harc, mint ma. És hogyha az ember bekerült egy színházba és elkezdte valahol, akkor ott még gondoltak és figyeltek arra, hogy ő előrébb lépjen, hogy fontosabb, nagyobb szerepekben megmérettessék. Egy csomó olyan dolog volt, ami nem hívta magával azt, hogy nekünk egy szövegkönyvvel be kéne kopogtatnunk valahová. Más világban kezdtük, én ezt nem tanultam meg, és már nem is fogom.

Többnyire vidéken kezdték a pályájukat az éppen a főiskoláról kikerültek.

Igen, az előttem lévőknek talán kötelező volt, nekünk már nem. Szerintem egyébként jó gondolat volt.

Vidéken az a közösség, amit említett, valahogy jobban össze tud kovácsolódni, mert távol van Budapestről, már nincs ingázás, nincs szinkron, nincs tévésorozat, előadás előtt és után is együttlét van, a délelőtti próbától mondjuk az esti előadásig, aztán a színészbüféig, meg a színészházig. Ez a közösség ott óhatatlanul szerveződik.

Összekapcsolódik mindenhogyan, a színpadon és a magánéletben is, azt hiszem, elég erősen. De nem csak ez a lényeg, hanem vidéken nagyon sok műfajban, népszínház jelleggel születnek az előadások, illetve a színház maga ezt a vonalat képviseli, és mindenféle műfajban jelen kell lenni, és ez szerintem egy nagyon-nagyon nagy tanulási folyamat, a vígjátéktól a drámákon keresztül a zenés darabokig. Szerintem az egy nagyon jó iskola.

Hogy érzi: a Vígszínház ilyen közösség az ön számára? Az egy megtalált hely, egy megtalált közösség?

Igen, én azt érzem, hogy amik ott születnek, amik történnek, azok fontosak a számomra, és hogy ebben van helyem, én nagyon-nagyon boldog vagyok, mert hosszan voltam szabadúszó is, nem közvetlenül a Vígszínház előtt, de voltam, és nekem nehéz szabadúszónak lenni.

A színész a pályáján egyébként is egy kicsit kiszolgáltatott, de ha szabadúszó…

Másfajta szerepek találják meg az embert. Azt, amire én kíváncsi vagyok, egy közösségben, egy állandó társulati létezésben sokkal inkább meg lehet találni. A fontosabb, komolyabb művészi, színházibb jellegű, drámaibb előadások valahogy hozzám közelebb állnak.

Most már öt éve van a Vígszínházban. Vegyes érzésekkel érkezett, és jó ideig valahogy egy kicsit zárkózottabb is maradt. Ha ez valóban így van, ez pusztán az új és még ismeretlen terepnek szólt, vagy annak, hogy történetesen a férje, Rudolf Péter, a színház igazgatója?

Mind a kettő benne van. Én egy olyan alkat vagyok, aki egy új környezetben inkább a szemlélődő aspektusból nézem a dolgokat. Fiatalabbként talán kevésbé voltam ilyen, de az alaptermészetem ilyen. Fiatalként hamarabb és könnyebben vettem föl a fonalat egy ilyen helyzetben. Ma már nehezebben, de szerintem ez a korral is jár.

Visszatértünk a korhoz.

Igen, az ember nehezebben nyílik meg, mutatja meg magát, de ez inkább csak, mondjuk, a büfében jellemző. Nem a színpadon. Ott nincsenek ilyenfajta gátlásaim. Az életben vannak, de a színpadon nincsenek. Tudom, hogy a közösségnek is kell, hogy az ember nyitott legyen. Ez egy kétpólusú dolog, nekem is nyitottabbnak kell lennem, de tudom, hogy a közösség is azt várja, hogy ez a nyitás két oldalról megtörténjen.

Akkor öt év elteltével azért változott ez a helyzet.

Változott, igen, azt érzem, hogy változott, én is jobban benne vagyok már a közösségben, egy csomó emberrel kerültem kapcsolatba színpadon öt év alatt, szinte most már mindenkivel dolgoztam, és igazán a munkában ismeri meg az ember a másikat ezen a pályán, hogyan dolgozik, hogy hogyan tud a másiknak partnere lenni. Ezek nagyon érdekes, szavakkal szinte ki sem mondott kapcsolatokká válnak, csak tudom, hogy valakinek mindig szeretek a szemébe nézni, tudom, hogy mire számíthatok a színpadon, hogy mivel lep meg, hogy hogyan tudunk egymásra hangolódni, és egy előadásban hogyan tudunk játszani együtt.

A Vígszínház kapcsán nekem óhatatlanul két szó jut eszembe, aztán majd kijavít, hogyha nem így érzi és butaságot mondok, de nekem ez a folytonosság és a változás. Egyfelől van egy a színházhoz nagyon sok szálon és évtizedek óta kötődő bérletes közönség, illetve még a Várkonyi-korszakhoz köthető nagy színészgárda, Halász Judittól Kern Andrásig ez a folytonosság, másfelől meg a másik oldalon egy nagyon erős, nagyon tehetséges fiatal csapat, és egy új színházi stílust hozó rendezői gárda ifjabb Vidnyánszky Attilával, és mondjuk olyan vendégrendezőkkel, mint Nagy Péter István, Hegymegi Máté, aki legutóbb a Frankensteint állította színpadra néhány héttel ezelőtt, amiben ön is játszik, vagy Alföldi Róbert. Érdekelne, hogy milyennek látja belülről a folytonosságot és a változást?

Azt hiszem, hogy ez dolga is a színháznak, nemcsak a Vígszínháznak, hanem általában mindegyiknek. Jönnek az új energiák és új szempontok és új látásmódok, hiszen nyilván a világ is változott körülöttünk, nyilvánvalóan a fiatalok is egészen másképp tudnak látni és másképp tudnak fogalmazni a színpadon. Persze vannak olyan nézők, akik még vágynak a régi vonalra, a régi stílusra.

A Vígszínházról nekem mindig az jut eszembe, hogy egy nagy hajó, most már négy játszóhellyel, hogyha a Víg Szalont is idevesszük, akkor négy játszóhely van, a Pesti Színház, a Házi Színpad és most már a Víg Szalon is. Estéről estére, ha mind a négy helyszín nézőszámát összeadom, 1700-1800 embert kell leültetni. Ez nem kis feladat.

Igen, ennyi embert egyik napról a másikra egy teljesen más menüvel kínálgatni – de azt gondolom, hogy olyan színvonalas rendezők jönnek évről évre, akik hogyha mást csinálnak, az is érvényes, de hogyha egy más és egy régebbi, tradicionálisabb, hagyományosabb színházi nyelven beszélnek, az is nagyon izgalmas tud lenni. A minőség a fontos. Az, hogy milyen nyelven beszélünk, az meg szubjektív dolog, kinek mi tetszik. Hogyha fontos dolgokról beszélünk, és színvonalasan próbáljuk ezt megfogalmazni, akkor annak helye van és érvényes. Én mindig kíváncsi vagyok arra, hogy az ifjú és új rendezők, akik jönnek, hogyan látják a világot.

A Vígszínház egyes játszóhelyei nagyon eltérő színészi eszköztárat kívánnak. A Vígszínház nagyszínpada és a nézőtere szinte zavarba ejtő méretű, hogyha oda föltéved például az ember a színpadra, és lenéz a nézőtérre, az is nagyon nagy, maga a színpad is nagyon nagy. Ott megszólalni, vagy egy apróbb gesztust eljuttatni történetesen a karzatig, az nagyon más típusú színészi feladat, gondolom, mint például a Házi Színpadon egy szinte intim közegben játszani 70-80 nézőnek, például a Könnyűvel indul című darabban.

Igen, de azt hiszem, hogy az előadások stílusa is meghatározza ezt. Nyilván a Vígszínház színpadára egy látványban sokkal erőteljesebb képet kapunk.

Mint legutóbb a Frankenstein.

Igen, ott meg lehet valósítani egy ilyen elgondolást.

Ahogy a színésznek hangban is más feladat.

Persze más, de mivel az előadás stílusa is más, könnyen lehet ehhez alkalmazkodni, mert hozza magával, hogy az ember hogyan és mekkora térben hogyan szólal meg, vagy hogyha valami intim dologot kell mégis a nagyszínpadon megmutatni, azt egy rendezőnek ki kell találnia, hogy az hogyan tud megtörténni, hogy az érzékelhető legyen a nézők számára.

A karzaton is.

A karzaton is, igen. Nyilván egészen más, mint a Házi Színpadon megszólalni egy mai kortárs darabban, de az előadás stílusa is más.

Fejben, szívben, szövegben készülni kell egy-egy estére, a színházi estékre? Már napközben is? Mondjuk, amikor egy nagyobb horderejű feladat jön el.

Egy nagyobb horderejű feladatra nem aznap, hanem már azon a héten vagy a hét elején elkezdek fejben készülni.

Ez a szöveget érinti?

Van, amikor szöveget, és csak egyszerűen átgondolom magát az előadást, nekem fontos, én akkor érzem biztonságban magam a színpadon, hogyha a fejemben fölkészülök az előadásra.

Ilyenkor van egy terv is az ember fejében?

Sokszor van. Az adott estére akár az, hogy, mondjuk, ne úgy legyen, mint legutóbb vagy bármikor. Hogyha hibáztam, akkor kijavítani. Eszembe jutnak még gondolatok, eszembe jutnak még akár pici apró cselekvések, és akkor azt megpróbálom aznap este megcsinálni, mert nyilván nem változtatom meg az előadást, de engem megsegíthet egy gondolat, vagy erőteljesebbé tudok tenni egy gesztust, hangsúlyosabbá tudok tenni gondolatokat vagy mondatokat vagy helyzeteket a színpadon, mert megerősít bennem egy gondolat valamit egy helyzettel kapcsolatban.

Nyilván ugyanabból a színdarabból sincs két egyforma este.

Teljesen egyforma sosem lesz, mert az, hogy milyen energiákkal születik meg aznap este az előadás, nagyon sokat számít. Az energia önmagában nagyon sokat számít, egy szerepnél, egy monológban, egy hozzáállásban, nagyon fontos, hogy az ember készen legyen akkor este az előadásra, az energiái tényleg odacsoportosuljanak abban a pár órában.

Van, amit aznap nem ajánlatos csinálni, amikor, mondjuk, Csehovot játszik?

Igen, igen, azzal én tényleg egész nap elvagyok, vagy például az És Romeo és Juliánál nem szeretek nagyon mást csinálni, persze ezt nem mindig engedhetem meg magamnak, de tartalékolom az energiáimat az estére.

Ez van az előadás előtt – mi van az előadás után? Az este, a szerep viszonylag könnyen elengedhető? Annyit emlegettük most Csehovot, meg a Sirályt, ami sajnos már nincs repertoáron.

Azt még így nem mondanám.

Nem? Én úgy láttam, hogy az utolsó előadása a múlt évad végén volt.

De ez még nem biztos.

Akkor méginkább emlegessük a Sirályt, egyébként nagyszerű előadás. Mondjuk, hogy 7-től 10-ig a Sirályban Arkagyina Nagy-Kálózy Eszter, negyed 11-kor pedig már csak Nagy-Kálózy Eszter? Ez így elengedhető?

Ez nagyon érdekes, mert hogyha azt érzem, hogy jól sikerült egy előadás, akkor igen. Azt gondolná az ember, hogy éppen akkor nem, akkor még abban az eufóriában él, de nem, akkor sokkal könnyebb, mert egyszerűen minden megtörténik a színpadon, aminek meg kell történnie, és úgy, ahogy szeretném, hogy megtörténjen.

Akkor úgy rendben van?

Akkor úgy rendben, akkor el tudom engedni. Ha viszont úgy érzem, hogy nem sikerült úgy az aznapi előadás, ahogy szerettem volna, az velem van napokig.

Maga a figura nincs jelen?

Az nincs jelen. Vagy én nem tudom.

Lehet, ez csak egy legenda, de Bulla Elmáról mesélték, hogy a Macskajáték előadás után, ami hosszú-hosszú éveken át ment, Sulyok Máriával együtt játszották a Pesti Színházban, hazament és otthon a konyhában, a tolószékbe kényszerült férjének eljátszott még néhány jelenetet a darabból. Lehet, hogy ez csak kitaláció, de talán utal arra, hogy hol ér véget a színház és hol kezdődik a hétköznapi élet, véget ér-e egyáltalán a színház a színész életében. De akkor ezek szerint általában véget ér?

Én imádok színpadon lenni, de ha lejövök, akkor véget ér. Számomra véget ér, igen. Hál' Istennek annyi minden más van az életemben, szeretek mással is foglalkozni.

Az önök családjában szinte mindenki kapcsolódik a színházhoz. Ez nem erősíti még ezt, hogy nehezebb átlépni a színházból a hétköznapokba?

Beszélünk a színházról, de játszani vagy próbálni, vagy ilyesmi, sosem jutott eszembe, de a színházról beszélünk persze, hogy mi volt, mindig megbeszéljük, hogy ki mit játszott, mit csinált, hogy érezte magát, mennyire volt jól, mennyire volt koncentrálva. Ezeket meg szoktuk beszélni, de ez már a családi életünk.

Ha már szerepekről ejtettünk szót, van olyan szerep, amit a színész megun, amibe egész egyszerűen belefárad, vagy amit akár már az elején a bemutatókor is un vagy nem szeret? Vélhetően van.

Volt nagyon ritkán, vagy legalábbis nekem nagyon ritkán volt olyan, aminek nem örültem, hogy még mindig csináljuk, még mindig játsszuk, mert valahogy én nem találtam meg a szerepet, és akkor az minden este kín tud lenni, azt érzem, hogy nem tudom megoldani, nem tudom megcsinálni, csinálom, játszom, de belül azt érzem, hogy egy előadás alatt tönkremegyek, mert közben végig az van a fejemben, hogy ez nekem mégsem megy.

Szóba került már az imént az És Rómeó és Júlia, amit Rudolf Péterrel közösen játszanak és amit szeret nyilván. Nagyon szeretik. Pedig az talán 25 éve, hogy megy. Nem is tudom, hány előadáson van túl már.

491.

Akkor közeleg az ötszázadik.

Igen. Nagyon szeretném még az ötszázadikat lejátszani.

Valóban nem lehet megunni?

Én nem unom.

Közel 500 előadás és 26 év után?

Magamnak is furcsa kimondani, hogy én nem unom. Néha félek tőle, meg már nyilván, mivel 26 éve játsszuk, azért amikor csináltuk, akkor sem voltunk már tinik, de az ember mégis halad a korral, azért vannak, hogy itt fáj, ott fáj, bírni fogom, inkább fizikailag félek az előadástól sokszor, hogy biztosan meg tudom-e azt úgy csinálni, ahogy szeretnénk, mert azért elég sok mozgásos előadás, de nem tudom megunni.

De azért óhatatlanul, 25-26 év óhatatlanul változást hoz. Nemcsak önök változnak, de maga az előadás is.

Én remélem. Egyszerűen más az a fiatalos hév és lendület, ami akkor benne van és amit megfogalmaz. De annyi minden mást tud még az ember megfogalmazni benne, amit nem is tudok fülön csípni sokszor, csak érzem, hogy más. Az előadás kerete természetesen nem változott az idők folyamán, néha egy-egy mozgásban könnyítettünk valamit rajta, de ahogy telítődik egy-egy monológ, vagy ahogy telítődik egy-egy pillanat, egy játék, az szerintem változik.

Színházi állomásokról beszélgettünk, Vígszínház, rövid életű Művész Színház, de ott volt a Nemzeti Színház is, ráadásul két ízben is, vagy két alkalommal is.

Így van.

Először még Schwajda György, Jordán Tamás igazgatása alatt, majd Vidnyánszky Attila idején. Ez egy hosszabb periódus volt ráadásul.

Öt év.

A Nemzeti Színház azért az vissza-visszahív, vagy pusztán arról volt szó, hogy Vidnyánszky Attila visszahívta?

Vidnyánszky Attila visszahívott a színházba. Mindig azt gondoltam, hogy egy induló színháznál nagyon jó ott lenni. Azok az energiák, amik akkor megszületnek, azok nagyon fontosak és nagyon jók, letesznek egy komoly színházi elképzelést és alapot, amire remélhetőleg lehet építeni. De aztán valahogy ez nem úgy alakult, ahogy én gondoltam, vagy ahogy elképzeltem, hogy ez most már a végleges helyem lehet, 50 éves korom környékén. Másképp, mégis úgy éreztem, hogy menni kell, mást kell keresni, nem egyeznek igazán az elképzeléseink, és akkor meg keresni kell tovább. Abban sosem voltam bátortalan, hogyha valamit úgy éreztem, hogy ez most nem az enyém, akkor mindig éreztem magamban elég erőt, mert végül is a lényeg az, hogy valahogy úgy éljük az életünket, hogy abban megtaláljuk a helyünket.

A Nemzeti Színház, legalábbis nálunk, mindig kap politikai felhangot és a vezetője is kap ilyesfajta felhangot, a szakmán kívül is viták és polémiák kísérik a működését, de óhatatlanul vannak a szakmán belül, de a nézők körében is jelzők, sőt akár bélyegek is, színházak, színházi műhelyek vonatkozásában. Amikor néhány évvel ezelőtt megtörtént ez a színházi területfelosztás, hogy négy budapesti színház kizárólagosan fővárosi fenntartásba került a korábbi közös működtetésből, akkor mindenre szinte pecsét is került, pecsét arra, hogy vannak ezek, meg vannak azok. Hogy éli meg ezt egy művészember, aki sokat, sokfelé, sokakkal dolgozott, dolgozik, és most történetesen épp egy ilyen közös fenntartású színházban dolgozik?

Rosszul.

A szekértáborosdit.

Azt nagyon rosszul. Nem csak a szakmámban, az egész helyzetet, ami van, hogy ennyire kettészakadt az ország. Ez nagyon fájdalmas, és hogy ennek alapján bizonyos színházak idesorolódnak, vagy odasorolódnak, vagy emberek idesorolódnak, vagy odasorolódnak, anélkül, hogy ennek bármi alapja lenne. Ezt nagyon nehezen. És nem tudom, hogy ezzel mit lehet kezdeni. Az a kezdeményezés, hogy legalább egy színházi társaság legyen, az szerintem például nagyon fontos, hogy ne legyen kettő, mert egyébként azt gondolom, hogy a színészeknek az érdekei ugyanazok, azok nem lehetnek mások attól, hogy más a fenntartó. A színészek egymás közt egyébként nem is ezt élik meg. Játszanak együtt, dolgoznak együtt. Az a lényeg, hogy mi történik a színpadon. Nem a színészek felől gerjesztődik ez a dolog, hanem egyszerűen egy ilyen helyzetben találja az ember magát, és azt egyébként, szerintem, nagyon rosszul éli meg.

Arra emlékszem, hogy sok évvel ezelőtt a színházi találkozón, a POSZT-on, most már ez is csak múlt idő, mert a POSZT sincs már, volt egy hangsúlyos gesztusa Jordán Tamásnak, amikor egy ilyen kisebbfajta akció vagy performance keretében elásott egy csatabárdot, jelezve, hogy jó lenne, ha véget érne ez a helyzet, és véget vetnénk ennek a szembenállásnak, és szóba állnánk végre egymással. Nem lett jobb a helyzet azóta, sőt, az árkok talán még mélyebbek lettek, és talán ezeket az árkokat jelezte például a Színház és Filmművészeti Egyetem modellváltása, az egyetemfoglalás, a hónapokon át tartó demonstráció a hallgatók részéről, és volt egy emlékezetes tiltakozó felvonulás az egyetem épületétől, pontosabban az Ódry Színpadtól, most már ez is múlt idő, mert Ódry Színpad sincs már, egészen a Parlamentig. Azon ön is ott volt.

Igen.

Az egy állásfoglalás is volt egyúttal?

Én azt nagyon erőteljesen éreztem a saját bőrömön.

A lánya, Szonja, Rudolf Szonja akkor talán éppen még a Színművészeti Egyetemnek a hallgatója volt.

Nem, ő már nem, de a fiam igen. Filmrendező szakon végzett, és őket nagyon-nagyon fájdalmasan érintette ez az egész. Igazán nem is maga a modellváltás, hanem ahogyan történt, hogy nem tudtak párbeszédet folytatni, hogy valós beszélgetés nem tudott zajlani, és egyszer csak történt ez a foglalás, a főiskola elfoglalása, azt értettem meg belőle a fiatalok által, hogy nekik muszáj tiltakozni, muszáj a hangjukat hallatni, övék a jövő, övék egy csomó minden az életben, aztán ők fogják ezt továbbvinni. Az, hogy ők mit szeretnének, az nagyon fontos dolog. Nem csak itt, az élet más területén is azt gondolom, hogy amikor ilyen erőteljesen és ilyen sokan képviselnek valamit, érdemes meghallgatni őket.

Ez a generáció talán túl tud lépni ezen a megosztottságon.

Én nagyon bízom benne. Ezért is kell őket szerintem meghallgatni, ezért is kell velük beszélni, mert az, amiket mi elhibáztunk, úgy értem, a mi generációnk elhibázott, azt úgyis nekik kell rendbe tenni. Ők hogy látják ezeket a dolgokat, milyen megoldóképleteik vannak, mert lehet, hogy sokkal inkább rálátnak ezekre a dolgokra, mi már belegyöpösödtünk bizonyos helyzetekbe, én abszolút abban bízom, hogy ők talán okosabbak, vagy már egy másik generáció, más szempontok alapján tudnak közösségeket kovácsolni. Nem tudom, én nagyon bízom a fiatalokban.

Nem beszéltünk még filmekről. Több interjúban is említette, hogy a pályája elején a film jelentette talán az erősebb vonzást, voltak is szép számmal emlékezetes filmszerepek, tévéfilmes szerepek. Most talán kevesebb van. Ez hiányzik?

Igen, mondjuk én mindig is filmszínésznőnek készültem..

Van így külön, hogy filmszínész? Hollywoodban van, de nálunk van ilyen, hogy filmszínész?

Én inkább filmeken nőttem fel, mint színházon, vidéken laktunk. Anyukám imádta a színházat, jártunk színházba, de azért a film volt hangsúlyosabban jelen az életemben, és én mindig úgy láttam magamat, hogy filmekben fogok szerepelni. Aztán másodéves koromban elkezdtem filmezni a főiskolán, akkor tényleg előfordult, hogy egyszerre kettőt forgattam, nagyon-nagyon-nagyon sokat forgattam, és nem is tudtam a színházról egy csomó mindent, azt nem is úgy tanulja meg az ember. A filmben a kisugárzásod, a lényed, a külső megjelenésed, a szemed, annyi minden apró dolog mutatható meg, amivel el lehet játszani egy jelenetet, nem feltétlenül kellenek, sőt, nem is kellenek sokszor eszközök, csak egyszerűen gondolatok, amik megfogalmazódnak, vagy megszületnek az emberben.

Vagy csak egy arc.

Vagy csak egy arc. A színház az ilyen szempontból egész más. Ott azért előbb-utóbb kellenek eszközök, amivel az ember megmutatja, hangsúlyosabbá teszi, kifejezi a dolgokat. Nekem jobban ment a pályám elején, én úgy érzem, a filmezés. Aztán most már azt mondom, hogy a színház az valahogy nem csak azért, mert nem volt film, nagyon izgalmas, egy próbafolyamat annyira izgalmas.

Igen, csak azért a színészi pálya lenyomataként mégiscsak a film marad meg. Ki emlékszik arra, hogy X. Y. a kaposvári színházból mondjuk egy tapolcai tájelőadáson volt a legjobb valamikor. Azt is csak legenda őrzi, hogy Jászai Mari milyen fantasztikus volt a színpadon. Elhihetjük úri becsületszóra.

Igen.

A film meg itt van. Az Eszter hagyatéka, az Édes Anna, vagy a Hamvadó cigarettavég, az mind itt van. Megnézhető 40-50-60 év múlva is, amikor mi már vélhetően nem leszünk itt.

Igen, egy kicsit igazságtalan, de így van, de egyébként vannak színházi felvételek, a színházak archiválnak előadásokat, és amikor a legjobbat tudják archiválni, akkor az egy nagy kincs.

Csak azért a színház mégiscsak egy múlandó.

Egyébként pont Jászai Marinak olvasgattam mostanában a naplóját, és ahogyan ír a színházról, ahogyan ír arról, hogy mi történt a színpadon, abból azt gondolom, hogy tényleg csodálatos színésznő lehetett. Olyanokat tud mondani, amik ma is érvényesek, én is így gondolom, így kell létezni a színpadon, vagy ilyen a színészi létezés. Én azt gondolom, hogy biztos csak jó színész lehetett.

Igen, szegény Jászai Marinak is le kellett írnia, hogy ez megmaradjon, mert a színházi pillanat, az ugye mulandó. Ez a mulandóság, a színház mulandósága is adhat éppenséggel szépséget, egy keserű szépséget ennek a pályának?

A mulandóságával együtt szép.