1983-at írtunk, amikor Johannesburgban egy fiatal újságíró csendben jegyzetelt egy parlamenti ülésről kilépő fehér politikus mögött. A férfi bosszúsan morogta félhangosan: „Már a foci sem az igazi, nem jönnek a külföldiek.” Ez a félmondat többet árult el a dél-afrikai apartheid rezsim válságáról, mint egy vastag közgazdasági tanulmány.

Ahol korábban a gazdasági teljesítmény volt a fókuszban, ott egyszer csak a társadalmi izoláció mindennapokat fojtogató súlya lett a fő téma. A hetvenes évek olajválsága után az ország már gyengélkedett, és amikor 1983 és 1987 között több mint húsz ország import- és befektetési szankciókat vetett ki, melléjük sorakozott a kulturális és tudományos bojkott is. Tudósokat tiltottak ki, sportcsapatokat rekesztettek ki, konferenciákon üres székek árulkodtak a nemzetközi elzártságról. Nelson Mandelától később megkérdezték, segítettek-e a szankciók a változásban. A válasz rövid volt: „Oh, nincs kétség.” Más szakértők szerint azonban a pszichológiai nyomás volt a döntő, nem pusztán a gazdasági.

Frederik Willem de Klerk végül 1990-ben engedett. Mandela szabad lett, 1994-ben demokratikus választások jöttek. A világ pedig azt hitte, tanúja lett annak, hogyan lehet egy rendszert szankciókkal térdre kényszeríteni.

Csakhogy azóta kiderült: a varázslat nem ismételhető ilyen könnyen. Az orosz szankciók története inkább egy bűvészmutatvány, ahol a közönség egyre türelmetlenebbül fészkelődik, mert a kalapból újra és újra ugyanaz a kissé kókadt nyuszi ugrik elő. Az olajárplafon, a kikötői tiltások, a bankok korlátozása, ezek mind ismerős trükkök, ám a gazdasági adatok makacsul azt mutatják, hogy Oroszország sikeresen alkalmazkodik. A „shadow fleet”, az árnyékflotta például több száz tankerrel kerüli meg a korlátozásokat, olyan szorgalommal, mintha egy kalózregény lapjairól ugrottak volna ki.

Az EU és az USA most azon tanakodik, hogyan lehetne ezt a szellemhajórajt megfékezni. Az egyik javaslat egy globális kikötői tiltólista lenne minden olyan tankernek, amely elrejti az AIS jelét vagy biztosítás nélkül közlekedik. Ez egyfajta piros lap lenne az árnyékflotta hajóinak.

Mások szerint a siker kulcsa a másodlagos szankciókban rejlik. Nem Oroszországot kell közvetlenül célozni, hanem a kereskedőket, bankokat és finomítókat Kínában vagy Indiában, amelyek az orosz energiát szívják fel. Ez már sokkal kényesebb terep, mert a globális gazdaság nem elegáns és kimért sakkjátszma, hanem inkább egy zsúfolt házibuli. Ha valaki lever egy lábast, a gulyásleves sokak ruháján foltot hagy majd.

Megint mások az orosz LNG, azaz a cseppfolyósított földgáz szigorúbb kezelése mellett érvelnek. Jelenleg ugyan tilos átfejteni, de importálni még lehet. Több agytröszt már javasolja a teljes tiltást vagy kvótákat. Kérdés, ki meri felvállalni ezt az utat a tél közeledtével.

Vannak, akik a létező satu, az olajárplafon szorosabbra csavarása mellett érvelnek. Papíron ez nagyon egyszerű. Ha alacsonyabbra állítjuk a plafont, akkor Oroszország kevesebb bevételhez jut. Csakhogy a valóságban a kereskedők könnyen kijátsszák a rendszert. Árnyékflottákkal, hamisított dokumentumokkal vagy harmadik országokon keresztüli kerülőutakkal. Az igazi megoldás nem a plafon további lejjebb vitele, hanem a végrehajtás szigorítása lenne, ez azonban sokkal nehezebb, mint egy szám átírása egy papíron.

A legmerészebb javaslat az orosz állami vagyon lefoglalása. Azaz nem csupán a kamatokat vennék el, hanem magát a teljes összeget, hogy abból finanszírozzák Ukrajnát. Jogilag is szövevényes megoldás ez, politikailag pedig robbanásveszélyes. Ez már nem is bűvésztrükk, hanem inkább egy Houdini-szám. Lehetetlennek látszik, ráadásul komolyan visszaüthet, és felgyorsíthatja a dollár tartalékszerepének erodálódását.

A történelem tanulsága egyszerre józanító és ironikus. Az apartheid bukásában a szankciók valóban szerepet játszottak, de csak a társadalmi, politikai és gazdasági válság együttes hatásaként. Ma viszont Oroszországgal szemben a Nyugat ugyanazokat a varázspálcákat lengeti, ám a nyuszi csak nem akar eltűnni.

A kérdés tehát nem az, hogy voltak-e szankciós sikertörténetek a múltban. Voltak, még ha nem is olyan egyszerűek is, ahogyan utólag gondoljuk. A kérdés inkább az, hogy tud-e az USA és az EU valami igazán újat előhúzni a kalapból. Vagy marad a trükkismétlés, a közönség pedig lassan hazasomfordál, mert a bűvész előadása felejthető?

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense