Nem csoda, hogy Nigel Farage-nak fülig ér a szája a hétfői nap egyik legtöbbször felhasznált fotóján, ami a nyitóképünk is. Az oldalán egy bájosan mosolygó, fejét a vállára hajtó, bézs kosztümös, nő, kéz a kézben a pártvezetővel a kamerák előtt és párttagokkal a háttérben.

Ő Suella Braverman, a brit Konzervatív Párt egykori belügyminisztere, aki – barátságos kinézete ellenére – vasszigorral akart lecsapni az illegális bevándorlókra, úgy, hogy indiai származású, bevándorló szülők gyereke.

Braverman „inváziónak” nevezte az illegális migrációt, amiért ironikus módon megkapta a rasszista jelzőt, indiai létére.

Ő volt az, aki azon dolgozott, hogy a jogsértő módon az országba belépő, majd menedékjogot kérő migránsokat – és a valódi menekülteket – Ruandába telepítsék át.

Mivel Nagy-Britannia az Európai Emberi Jogi Bíróság tagja, a brit Legfelsőbb Bíróság törvénysértőnek ítélte a kezdeményezést. Braverman azzal vágott vissza a bírálóknak, hogy „Guardian-olvasó, tofufaló woke-isták”. Viszont

ő volt az is, aki „az Izraelnek a térképről való letörlését célzó gyűlölet-meneteknek” nevezte a „Folyótól a tengerig...”-rigmust kántáló, palesztin-párti aktivisták gyűléseit,

és felszólította a rendőrséget: ne csak a szélsőjobbosokkal szemben legyenek kemények, hanem velük is.

A minisztert végül akkori főnöke, Rishi Sunak menesztette, és a Munkáspárt választási győzelme óta egyszerű konzervatív parlamenti képviselőként dolgozott. Most, hogy átült Nigel Farage Reform-pártjába, ismét élesen nekiment a konzervatívoknak: „az én életem során nem szabad őket a hatalom közelébe engedni” – mondta és kifejtette, hogy a radikális-jobboldalinak mondott Reformba belépve úgy érzi, mintha hazatért volna.

„Politikai hajléktalan voltam két évig. Próbáltam úgy tekinteni a torykra, hogy adjunk nekik időt, megújulnak, de az elmúlt napok átbillentették a mérleg nyelvét”.

A Reform az utóbbi hónapok közvéleménykutásaiban sorra rávert népszerűségben a kormányzó Munkáspártra és a Konzervatívokra is, miközben Braverman előtt egy másik volt tory miniszter, a szintén bevándorlás-ellenes Robert Jenrick is átigazolt Nigel Farage-hoz.

„A hűség megköveteli az őszinteséget, az őszinteség pedig ezt mondatja velem:

ma Nagy-Britannia valóban összetört. Szenved. Nincs jól. Korlátlanul folyik a bevándorlás. Közszolgáltatásaink térdre rogytak, az emberek nem érzik magukat biztonságban”

– fejtegette Braverman és ismét felszólított az Európai Emberijogi Bíróságból való kilépésre.

Eddig összesen több mint 25 konzervatív lépett át Farage-hoz, köztük Nadine Dorris volt kulturális miniszter, David Jones, a walesi ügyek minisztere és Nadhim Zahawi volt pénzügyminiszter – az ő, Braverman, a muszlim vallású Zia Juszuf (volt pártelnök, ma politikai igazgató) személye egyfajta csalódás a brit születésű nativistáknak és azt mutatja, hogy radikális jobboldalisága ellenére Farage a centrum felé mozdította el a pártját, mert első számú célja a hatalom megszerzése.

A volt brexitvezérnek pár év alatt sikerült elérnie a szinte lehetetlent: elkezdte lebontani a korábban sziklaszilárd munkáspárti-konzervatív, kétpárti váltógazdaságot a brit politikában.

A toryk úgy reagáltak egykor vezetőjelöltjük távozására, hogy a mentális egészségét kezdték emlegetni, bár később bocsánatot kértek. A Munkáspárt szerint pedig Farage „14 év káoszért és hanyatlásért felelős, bukott konzervatívokkal tömi tele a pártját”.