"A mi a magyar Football-Szövetség representativ csapatának fogadtatását illeti, arról jobb lenne nem is beszélni. A pályaudvaron ugyan fogadták a magyar csapatot a bécsi Unio vörös-fehér kokárdás kiküldöttjei. Számszerint négyen. A pályaudvar előtt várt is egy nagy angol vadászkocsi, melynek tetejét magyarjaink elfoglalták. A kocsi a város legforgalmasabb utczáin haladt s elején ülő kocsis nagy kedélyesen különböző nótákat (előzékenységből magyar is volt közötte) trombitált, felkeltvén az érdeklődést nemcsak a kocsi utasaira, hanem a kocsi oldalán fityegő matchet jelző plakátokra is, nagy gaudiumára a Ringstrasse korzózó járókelőinek. De ez még hagyján. Midőn ebédután a pályára vitte a dressben levő csapatot a kocsi, az előbbi jelenetek megismétlődtek s óriási kerülő úton a legforgalmasabb utczákon vitték a Magyar Szövetség representatív csapatát, mint valami vándorczirkusz csőcseléket, óriási feltűnést keltve mindenütt s élő reklámot szolgáltatva a délutáni football-matchnek. A zötyögős kocsi azután némileg összerázta a különben sem friss csapatot, csupa vendégszeretetből növelvén így a magyarok vereségi esélyeit."

Az első mérkőzés, amelyen egy magyar játékos hat gólt szerzett, az 1911-es magyar-svájci meccs volt (9:0). Schlosser Imre így emlékezett vissza arra, hogyan ünnepelték: "A mérkőzés után berohantak a pályára, a vállukra kaptak és úgy vittek az öltözőig. Hosszú ideig tartott, amíg az akkori szövetségi kapitány, Herczog Ede le tudott könyörögni a vállakról. Az ünneplés azonban nem akart alábbhagyni. Amikor kocsiba ülve akartam megszökni az ünnepeltetés elől, ott is felfedeztek, pedig jól behúzódtam a kocsi sarkába. Megrohamozták a kocsit, s mintha a legünnepeltebb primadonna ülne benne, kifogták a lovakat és a Keleti pályaudvarig húzták a konflist. Az állásukat veszített lovakat a kocsi mögött vezették és végig az úton virágeső kísért. Felejthetetlen diadalút volt."

Az 1924-es olimpia "egyiptomi csapása" (Egyiptom-Magyarország 3:0) volt az első nagy, a futball okozta trauma. A Nemzeti Sport így írt, nem csekély pátosszal, s a kor szellemében: "Nekünk, magyaroknak sokkal fájdalmasabb az ilyen katasztrofális vereség, mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk. Oda akartuk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek sikerét akkor, amikor gúzsba kötve, kerékbe törve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada. De a sors, mely már annyiszor sújtott ránk súlyosabb, komolyabb dolgokban is, azt sem engedi, hogy a magyar tehetség legalább a játékokban versengő nemzetek közt bontakozzék ki tökéletességében, nagyságában. Nem róhatjuk fel azonban csak a véletlennek, s a sors szeszélyének azt a vereséget, mely szégyent, megalázást és a megváltoztathatatlan gyengeséget, csalódást jelent számunkra. A magyar tizenegy nem tudott küzdeni a nemzeti színekért, a magyar név diadaláért. Szívéből nem csapott ki az a magasztos akarat, mely nem tud megnyugodni, míg diadalt nem arat, lelkében nem csapott fel a lelkesedés tüze, mely elégeti a csüggedés penészes virágát, ha magasztos eszmékért kell küzdenie, ha a nemzet becsületéért, a magyar név ragyogásáért kell akár a poklok erejével is megbirkóznia."

Az 1930-as években győzte le először a magyar válogatott a "tanítómestereket", az angolokat (1934-ben Magyarország-Anglia 2:1). Idézet az okkal lelkesedő napisajtóból: "Ugyanezen a pályán négy esztendővel ezelőtt éltük meg a magyar labdarúgás Mohácsát, az olaszoktól elszenvedett 5:0-ás vereséget. Ez az 5:0 a magyar futball szomorú korszakának kezdetét jelentette: az önbizalom megroskadását, a közönség elkedvetlenedését, kiábrándulását. Úgy érezzük, az áldozócsütörtöki világra szóló magyar győzelem és a pompás játék helyre állítja nemzetközi tekintélyünket, s egyengeti a magyar válogatott útját a világ legelőkelőbb színpadai felé." Sir Patrick Ramsay budapesti angol követ kevésbé emelkedetten említette meg: "Talán a szokatlan, fű nélküli talaj akadályozta meg a mieinket tudásuk kifejtésében."A negyvenes évek mérkőzései közül az ünnepi tagédiát, az 1947-es magyar-osztrákot (5:2) emeltük ki. A magyar labdarúgás születésének ötvenedik évfordulóján játszott találkozó okozta az eddigi legsúlyosabb hazai stadionkatasztrófát. Szerencsére halálos áldozat nélkül: "Másodpercekkel később történt a tragédia: az állóhely a város felöli kanyarjában "egyszer csak megmozdult a hatalmas embererdő az állóhely a teniszpálya felöli sarkában és lefelé zuhant" - írta a Népsport, helyszíni tudósítóját idézve. - "Mintegy nyolc méter szélességben szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. Véres ruhában jajgatva másztak elő azok, akik járni tudtak. Legalább 200 ember zuhant a mélybe, másfél emelet magasból. A romok alól kimenekítetteket a teniszpálya szélén a gyepre fektették le."
Szinte hihetetlen: a magyar futball történetének legsúlyosabb stadionbalesete idején sem a játékvezető, sem a rendezők, sem a rendőrség nem állította meg a játékot. Pedig a játékosokat nagyon megrendítette a látvány, a mezőny legjobbja, Szusza később azt mondta: "Megzavart bennünket a két baleset, mindannyiunknak voltak családtagjai, barátai, ismerősei a pálya körül, különböző részeken. Az osztrákok védője, Pavuza, szegény, annyira megijedt, elsírta magát mellettem."

Az ötvenes évek temérdek diadala közül emeljük ki ezúttal az 1953-as római stadionavatót (Olaszország-Magyarország 0:3), amelyet éppen a magyarországi választások napján tartottak: "...még alig kezdődött el a találkozó - s így a rádióközvetítés - csöngött "a" telefon a Rádióban. Rákosi Mátyás jelentkezett, aki zord hangon kérdezte, mennyi a mérkőzés végeredménye. "Nincs még végeredmény, Rákosi elvtárs, nulla-nullára állunk" - hangzott a felelet. A párt, az MDP első titkára haragra gerjedt: "Hogy? Nem felvételről közvetítenek? S ha nem győzünk, akkor elrontják a nép hangulatát a választásokon? Ki vállalja ezért a felelősséget? És ki engedte ezt meg maguknak!?" A rádiósok válasza szerint Sebes Gusztáv vállalta a felelősséget. Szegény... Pedig ő is tudta, huszonnyolc éve nem győzött a magyar válogatott Itáliában. Rossz rágondolni, mi történt volna, ha a negatív széria folytatódik."

A hatvanas években egy generáció életét határozta meg két katartikus élmény: a Beatles zenéjének hallgatása és a liverpooli magyar-brazil (3:1). A könyvből kiderül, létezik egy vékony kapocs a kettő között: "Egy mágikus, misztikus utazás, ami a Beatles fiúk előadásában az Egyesült Államokban 1967. november 27-én, azaz több mint egy évvel és négy hónappal később öltött lemezformát (Európában még később, december 8-án), de ihletője akár ez a magyar-brazil mérkőzés is lehetett volna. A Beatles-kutatók jóvoltából pontosan tudjuk, hogy nem ez volt (a négy szuper-gombát nem Albert csele, vagy Farkas álomgólja, hanem indiai utazásuk ihlette meg), de a történések összeérnek: bizonyos források szerint a futballt szerető John Lennon kint volt az Everton stadionjában lejátszott mérkőzésen. (Elméletileg kint lehetett, mert a Beatles azokban a napokban éppen Angliában tartózkodott.) Ennél csak az érdekesebb, hogy az egyik magyar játékos eskü alatt vallja, még az öltözőbe is bejött gratulálni, míg az ugyanazon a mérkőzésen szintén játszó másik, nem emlékszik Lennon vizitjére, pedig megszállott Beatles-rajongóként, ha valamit, ezt biztos, hogy megjegyezte volna. Ám az egész történetben talán éppen ez a legszebb, el lehet képzelni milyen hangulat volt a 3:1 után az öltözőben, ha valaki látta John Lennont, valaki meg nem vette észre..."

A hetvenes években sokak meghatározó élménye volt az argentínai világbajnokságon a házigazdáktól elszenvedett 2-1-es vereség. Magyarországon egy időre bűnbak lett Törőcsik András és Nyilasi Tibor - pedig a világsajtó áradozott "Keséről": "A magyar csapat a torna előtt néhány nappal Londonban játszott. Baróti Lajos, a kapitányuk már ott azt mondta, tart attól, hogy az argentinok nagy segítséget kapnak majd a bíróktól, mivel jó szereplésük pénzügyi szempontból rendkívül fontos. Válogatottjának két kulcsembere, a 23 éves Törőcsik András, az apró termetű szőke középcsatár, aki bámulatosan bánt a labdával és csodálatos cselekkel képes volt megőrjíteni minden ellenfelét, és a magas Nyilasi Tibor voltak, utóbbi fejjel különösen veszélyes támadó középpályás. A mérkőzést 2-1-re az argentinok nyerték, de a találkozó után edzőjük, Cesar Luis Menotti számára két tény is világossá lehetett: a csapat valóban támadójátékot játszik, ugyanakkor közvetlen elődeivel szemben van elég türelme kivárni a megfelelő pillanatot. A meccs botrányosan ért véget, Garrido két magyart is kiállított. Az egyik Törőcsik volt, aki apró csodákat művelt a rárontó, s minden egyes pillanatban rugdosó védőkkel."A nyolcvanas évek hoztak nagy sikereket és egy nagy bukást is. Az irapuatói 0-6 talán azért is fájt olyan nagyon, mert a brazilok márciusi budapesti 3-0-s legyőzése felhevítette a szíveket: "A Népstadionban a nézők az eredményjelző táblákat bámulták, és nem akartak hinni a szemüknek. Annál csodásabb volt a feleszmélés, féktelenebb az ováció. A magyar játékosok a velük mezt cserélő vendégek sárga dresszében parádéztak az arénát elhagyni nem óhajtó közönség előtt, és a szerelésváltásban volt valami szimbolikus, mert húsz évvel az 1966-os világbajnokság liverpooli 3-1-e után tényleg újra úgy tűnt: a magyarok a brazilok... Az újságok az egész csapatot elhalmozták dicséretekkel, a mesterhármasról, Garaba Imréről, Détári Lajosról és Esterházy Mártonról pedig egyenesen ódákat zengtek. "Ilyen teljesítménnyel Détári a világbajnokság sztárjai közé emelkedhet" - fogalmazott a tudósítók egyike. A profi módon megbízható és gólerős Esterházy a Feyenoord-pályán, a Hanappi stadionban, a cardiffi sporttelepen és most is ámulatba ejtette a nézőket - írta a másik."

A kilencvenes évek már kevés nagy sikert hozott. Sőt, inkább a kudarcok évtizedeként emlékezünk rá. Pedig akadt olyan nagyszerű győzelem is benne, mint a spanyolok 4-2-es santanderi legyőzése 1991-ben: "A szemtanú nem győzte számba venni, mi történt. Egyrészt másfél évvel az után, hogy a válogatott 4-0-ra kikapott a spanyoloktól Sevillában - az volt az a találkozó, amelyen a közönség körében élénk derültséget keltett a kissé kövérkés Bácsi Sándor pályára küldése -, Santanderben lehengerelte vendéglátóját és a publikumot. A 4-2 és a Bognár, Lőrincz, Kiprich, Kovács kvartett parádés produkciója olyannak tetszett, akár egy meseszép álom az éjszakában. De hiszen másként nem is lehetett értékelni: ez is, az is szenzációs négyes."

A kétezres évek kisebb csodája volt a világbajnoki címvédő olaszok budapesti legyőzése 2007-ben (3-1): "Az eredményhez képest még a nettó húszmillió forintos nyereség is semmiség volt, és Várhidi Péter szövetségi kapitány is úgy kommentálta a diadalt, mintha álmot fejtene meg: "Szinte feldolgozhatatlan az, ami történt. A világbajnok csapat jelenléte, úgy látszik, a tőlük telhető maximumra sarkallta a játékosokat, akiknek hálás vagyok ezért az élményért." A szakvezető elárulta: az itáliaiak vezető góljáig legföljebb a döntetlenben bízott, utána pedig már abban sem nagyon. Szerényen hozzátette: "Az előkészületek során semmi különöset nem csináltunk." Annál inkább a pályán...

A legutóbbi "nagy dobás" a svédek elleni Eb-selejtező megnyerése volt 2011-ben. A magyar csapat a mexikói Mundialon való szereplése óta először győzött le egy nagy tornára egyenes ágon kijutó, még versenyhelyzetben lévő válogatottat: "A döntetlen tökéletesen megfelelt a sárga-kékeknek, ám az a kivételes eset fordult elő, hogy végre egyszer nem az övék volt az utolsó szó. A kilencvenedik percben a Szabics helyére nem sokkal korábban beküldött Priskin Tamás "húzogatott" a jobb oldalon, majd hirtelen a kapu elé küldte a labdát, Rudolf pedig közelről a léc alá emelt (2-1). A közönség mámorossá vált attól, hogy vége a hosszú skandináv éjszakának, azaz - 1994 óta először - nyerni tudott a válogatott a svédek ellen, s talán még a diadalnál is nagyobb feltűnést keltett a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 2011. szeptemberi világranglistája, amelynek létrehozásától, 1993 augusztusától fogva először szerepelt az első harminc között a magyar csapat."