Nem, de hát Magyarországon, aki regényt ír, annak van igazából becsülete, de a novellista, az nem olyan feltűnő. Én novellákat írtam közben.

Meg forgatókönyveket, színdarabokat.

Színdarabokat, igen. De én azt gondolom, hogy még ennél is érdekesebb az, hogy ez a könyv, ennek a könyvnek a témája, a Vadnai Bébinek a témája, az már megvolt körülbelül negyven évvel ezelőtt. Tehát én ezt dédelgettem, tartogattam magamban, halasztottam, sőt, még arra is gondoltam, hogy esetleg nem írom meg. Egy idős nő, egy barátomnak az édesanyja mesélte el az életét, és én ebből megtudtam, hogy hogyan született a barátom és milyen kapcsolatból született. És ez a számomra rendkívül érdekes eset nem hagyott nyugodni, viszont nem írtam meg. És most egyszer csak, magam sem tudom, mitől, úgy gondoltam, hogy meg fogom írni, és így született meg a Vadnai Bébi.

Azt nyilatkozta, hogy nagyon gyorsan és sokat írva írta meg ezt a könyvet.

Igen, egy év leforgása alatt.

Egy interjúban azt mondta, hogy egy kicsit rendetlen a prózaírói életműve.

Igen, rendetlen, mert rendetlennek számít, hogyha az ember mást is ír, mint regényt. Egy prózaíró, az írjon regényt.

De ehhez valamifajta írói rendszeresség is szükségeltetik? Arra gondolok, hogy, mondjuk oda kell ülni az íróasztalhoz nap mint nap és írni kell?

Igen, rendszerességet igényel, az biztos. Máskülönben nagyon hosszú ideig tartó, nagyon zűrzavaros dolgot szül meg az ember.

Ha jól tudom, akkor ön is golyóstollal, töltőtollal ír.

Igen, A4-es papírra.

Ez fontos? Van valami jelentősége?

Így kezdődött. Illetve eleinte kockás füzetekbe írtam, iskolai füzetekbe, de aztán rövidesen az A4-es papírra váltottam át.

Jobb a kézírás egyébként? Ráadásul azt hallottam valahol, hogy nagyon szépen ír, szinte gyöngybetűkkel.

Olvasható a kézírásom, az biztos, de azért jobb kézzel írni nekem, mert a kézírásból már másnap meg tudom állapítani, az írásformából, hogy mennyire értékes, amit írtam. A betű nagyságából, a betűk formájából.

Ha nagyobbak a betűk, akkor azt jelenti, hogy itt most valami jobb dolog született?

Igen, valahogy így, de nem pont így, a betűforma, a meggondolt, kerek betűk, az érdekes módon jót jelent mindig. De írás közben ezt az ember nem tudja. Másnap lehet megtudni, vagy még később, hogy milyen a minősége.

Fontosak egyébként az írás körülményei? Az a közeg, amiben az író dolgozik. A laikus, szereti úgy elképzelni az írót, hogy jön az ihlet, és akkor az író akár az éjszaka kellős közepén felpattan, odaül az íróasztalhoz, és papírra veti mindazt, amit valami rejtélyes vagy rejtelmes belső kényszer diktál a számára. Ugyanakkor viszont köztudomású, hogy a legkülönfélébb helyszíneken születtek nagyon nagy művek. Gondoljunk csak a kávéházi közegre. Nagyon sok író kifejezetten ebben a kávéházi nyüzsgésben szeretett vagy tudott csak alkotni, de ott van például Irvine Welsh, a Trainspottingnak az írója, aki a legtöbb könyvét például a londoni metrón írta. Hogy van ezzel a közeggel?

Ez változó. Én azt hiszem, ahogy az ember hozzászokott, ahogy elkezdte, az ismétlődik. Én albérletben kezdtem el írni, kicsi szobákból, konyhákból nyíló kicsi cselédszobákban, miközben a háziak, a főbérlőék zajongtak, zörögtek a konyhában, és megszoktam, hogy én zavartalanul írok szinte bármilyen körülmények között. Nem attól függ. Ami pedig az időpontot illeti, valóban vannak kitüntetett napszakok. Sokkal jobb korán reggel kezdeni, de ez is létezik, amiről beszélt, hogy éjszaka az ember fölébred, és akkor tudja, hogy most gyorsan le kell írni azt, ami elsőnek eszébe jutott.

Amikor az író ír, bármilyen közegben is teszi ezt, akkor lát maga előtt egy képzeletbeli olvasót? Valakinek ír ilyenkor?

Nem, én csak magamról tudok beszélni, én inkább hangot hallok. Tehát hangot hallok, valakinek a beszélő hangját, hangja idéződik fel bennem, és akkor abban a stílusban írok, ahogy az beszél. Mikor egy embert leír az író, akkor egyszer csak azon kapja magát, hogy annak az embernek a stílusában ír. Tehát mindenkire jellemző, minden figurára jellemző a saját stílusa, és azok beszélnek a párbeszédekben, természetesen, de még a függő beszédben is az ő hangjukat hallja az ember, és mikor róluk ír, akkor is az ő világnézetükből ír. Én legalábbis így szoktam cserélni a szereplőket és a hang is így hangzik. Én hangot hallok, én hangokból írok, meg természetesen képeket látok, de azok homályosak, ha már így mindennek a mélyére ásunk. De valószínűleg ez mindenkinél másképpen van, de azt hiszem, hogy a prózaírás állapota az, hasonló.

Tehát ez olyan, minthogy a munkapadhoz oda kell ülni.

A munkapadhoz. Vannak jobb napok, rosszabb napok, de a napokat ki kell tölteni. Még egy furcsa van, ha már ez érdekli a hallgatót esetleg, hogy egyszer kérdezte tőlem valaki, hogy és hogy megy most már, megy? Belelendültél a könyvedbe? És mondtam, hogy igen, azt hiszem, most már igen, és azt mondta, hogy ez az utolsó gondolatod, mielőtt elalszol és az első gondolatod, amikor fölébredsz? Mondtam, hogy igen. Azt mondja, na, akkor már benne vagy. És ez valóban így van, hogy mint az esti ima vagy a reggeli ima, ha az ember utoljára erre gondol, akkor reggel ébredéskor is ugyanott folytatódik, mintha az alvás nem jelentene szakítást a két napszak között, és egyszer csak akkor már benne van az ember. Tehát figyelje meg önmagán is, hogy az mennyire fontos, hogy mire gondol az ember utoljára elalváskor és ébredéskor, mire ébred, akkor az nagyon foglalkoztatja. Akkor abba belemélyedt, hogyha megvan ez az utolsó és első gondolat.

Ez egyébként ennek az új könyvnek az írásakor hogyan volt? Mert hát közben ugye van egy hétköznapi teendője, jelesül a Thália Színház igazgatása, tehát akkor az volt a napközbeni munka, amikor, mondjuk a könyv nem foroghatott annyira a fejében, vagy ezek a hangok nem szólalhattak meg annyira. És akkor este meg hajnalban szentelte az írásnak az idejét?

Igen, amikor lehetett. A családi körülményeim úgy hozták, hogy egyedül laktam a lakásban az elmúlt évben, és a munkahelyem, a Thália Színház és a lakás között mozogtam a városban. Azonnal hazamentem, amint tehettem, leültem, és írtam. És sürgősnek éreztem a munkát, de igazából az határozta meg, hogy évtizedekig magamban tartottam. Úgy látszik, hogy az ember nem is gondol rá, de közben ott van a téma benne. Nem is gondol rá, akkor is érik, mert számomra teljesen váratlan. Stílusban teljesen váratlan gyorsasággal született meg ez a könyv, és mintha nem is én írtam volna. Nagyon-nagyon jó volt írni.

Azt mondta a könyvbemutatón a Rózsavölgyi szalonban, hogyha egy könyvet átlapozunk, akkor már a nevek minőségéből következtethetünk a mű vagy a regénynek a minőségére. Talán még inkább így lehet ez, amikor egy név eleve a címe a könyvnek. Vadnai Bébi jelen esetben.

Megfigyelhető, hogy a név, az nagyon fontos dolog az ember életében. Aaját nevünket ugye naponta aláírjuk, halljuk, az a mi védjegyünk, a név becsülete, szokták mondani, bemocskolta a nevét. A név nagyon fontos, a hangalakja. A név az előjel, a név, az jóslat is lehet, mintha a sorsunkat határozná meg, és itt ebben a könyvben nagyon sok, a Vadnai Bébiben nagyon sok a valóban élt szereplő. Meg kellett változtatnom a nevüket, mert személyiségi jogokat bántott volna, mert nagyon sok a megtörtént esemény benne. Többnyire olyan, amit én tapasztaltam, láttam, hallottam. És hogy milyen nevet választok helyettük. Az volt a szerencsém, hogy ez a könyv az 1940-es, 1970-es években játszódik, és én megfigyeltem, hogy ebben a két évtizedben, legalábbis azokban a társaságokban, ahol én mozogtam, akiket én ismertem azokból az időkből majdnem mindenkinek volt egy beceneve, ragadványneve. A Bébi is egy ilyen becenév. Vadnai Évának hívják valójában a könyvben. Van, akinek az igazi nevét nem is tudjuk, csak a becenevét ebben a könyvben. Nagyon fontosak a nevek, valóban. Néhány mellékszereplőt a saját, eredeti nevét neveztem el és már hallottam is, hogy valaki megbántódott, hogy az édesapjának az emlékével nem bántam méltó módon. Õbenne tulajdonképpen más kép élt az édesapjáról. Már bánom, hogy azt a mellékszereplőt a saját nevén neveztem.

Az jutott eszembe, hogy furcsa, hogy így a nevekről beszélünk, de a név az ön személyes életében is nagyon hangsúlyos, ugye? Vetró Gézaként anyakönyvezték, Rozner Géza volt az egyetem végéig, és aztán íróként már Bereményi Gézaként kezdett.

Igen, az édesanyám nevén.

Ezek életszakaszhoz választott nevek?

Az utolsó nevemet, a Bereményit én választottam, az édesanyám nevét, de én ezeket a neveket kaptam. Tehát az apám, apai nevem volt a Vetró és aztán adoptált egy dr. Rozner István nevű sebészorvos engem, és örökbe fogadott. És akkor végül, hogy saját nevem legyen, már önállóan választott nevemet, az anyai nevemet választottam.

Említette, hogy két idősíkon történik a regény, egyrészt a negyvenes évek Magyarországa, illetve a hetvenes évek eleje vagy a hetvenes évek közepe. Dobrovics, a főhős, itt a hetvenes évek elején kezd el novellákat írni, és úgymond ekkor avatják íróvá. Önnek is 1970-ben jelent meg az első novelláskötete, tehát mondhatjuk, hogy ez idő tájt avatták íróvá.

Igen. Ez a Dobrovics, ez az én fiatalkori alakmásom. Nagyon sokban hasonlít, de hát természetesen egy regény az fikció nagyrészt, és hát ezért nem a saját nevemen. De benne van ez a regény is, amiről most beszélgetünk, annak a regénynek a megszületésének a körülménye is, hisz a hetvenes években határozza el Dobrovics, hogy megírja ezt a megélt esetet, a barátja, és annak az édesanyjának az esetét, de évtizedekig halogatja. Úgyhogy még az idősebb Dobrovics, vagyis én magam is benne vagyok. És hogy jön az 1940-es évek az 1970-es évekhez? A két évtized látszólag nem hasonlít egymásra egyáltalán, mert az egyik háborús idő, a második világháborúnak az évei, a hetvenes évek pedig az úgynevezett békeidő, bár hidegháborús időnek is nevezhető teljes joggal. És azzal, hogy ezt a két évtizedet választottam, azzal egyrészt maga az alaptéma szabta meg ezt a két évtizedet, mert egy 1940-es években létrejött szerelemnek, gyűlöletszerelemnek a történetéről van szó, amiben egy férfi és egy nő, akik nem illenek össze, mégis szerelmesek egymásba, és aztán a belőlük született fiúnak harminc évvel később a hetvenes években az élete hogy hogyan határozta meg a szülei kapcsolata, a szülei szerelme őt, az előzmények hogyan határozzák meg az embert, erről kezdett el szólni óhatatlanul. Írás közben derült ki számomra is a regény, és a 40-es és a 70-es években hasonló események játszódnak. Kihallgatások vannak mind a két évtizedben, rendőrségi, kémkedési ügyek merülnek föl. A maga módján a 70-es évek is háborús légkörben zajlott, hisz hidegháború volt éppen.

Igen, de valahogy mégis a 70-es évek talán egy kicsit úgy él a tudatunkban, hogy a látszólagos béke évtizede. Vagy inkább mondhatjuk, hogy az eseménytelenségé? Vagy az unalomé?

Nagyon érdekes, ez is írás közben derült ki számomra, hogy a két évtizedet összehasonlítva nagyon érdekes dolgok derülnek ki, például, hogy a negyvenes években az idő másképp múlott, mint a hetvenes években. Nem véletlen, hogy melyik korszakban élünk és milyen az időérzékelésünk. És ezt a könyv is magától, szinte a stílusa kifejezi, hogy a 40-es évek, azokban egy nap volt a világ, nagyon sűrű volt minden, életre-halálra ment a tét, a játszma. És a 70-es években pedig egy nagy egy örökkévalóságig tartott szinte. Hát lehet unalomnak is nevezni. Inkább nem unalom, hanem kínosan elnyújtott idő volt az. Az ember tudta, hogy másnap ugyanúgy folytatódik az életem, mint előző napon, és egészen más volt az idő érzékelése és az életérzése az embereknek, és mégis megvolt az alapvető hasonlóság. És mindez nekem valahogy írás közben derült ki számomra. Hogy honnan tudom én ezt? Én magam sem tudom. Másoktól tudom, magamról tudom, de nem fogalmazódott meg így. Úgyhogy ezért örültem ennek a könyvnek különösen, mert olyan dolgokat mondott meg nekem, súgott meg nekem a könyv maga írás közben, amiket én tudva tudtam, de mégsem tudatosítottam magamban. Mások mondták el és mások stílusában szólaltam meg egyszer csak. Nagyon különös médiumszerepe van az írónak. Nagyon hálás vagyok ennek a könyvnek a felfedezésekért, amit nyújtott. És remélem, az olvasó számára is felfedezések lesznek benne.

Azt nyilatkozta egyébként éppen a könyv kapcsán, hogy mindkét évtized tekintetében, tehát mind a negyvenes évek tekintetében, mind pedig a hetvenes évek tekintetében olyan hazug kép él bennünk.

Az részemről hetvenkedés is volt, mert ha ezt állítja az ember, hogy az a kép él, akkor azt állítja, hogy az a kép, amit ő nyújt, vagyis a Vadnai Bébi című könyv, az nem hazudik.

Az valami tisztázó kép?

Tisztázó kép, de valóban, a negyvenes évekkel kapcsolatban nagyon sok az elfogultság. Ezt nem is kell bizonygatnom itt, ez köztudott. Most derült ki igazából, hogy mindenki a maga elfogultságából beszélt a negyvenes évekről, a háborús időről, és aki megszólalhatott ezzel kapcsolatban, az általában ferdített. A saját szerepét, a saját érdekcsoportjának a szerepét emelte ki, és öncenzúra is volt vele kapcsolatban, cenzúra is volt vele kapcsolatban. Máig is tudjuk, hogy homályos az az időszak. Szóval nagyon sok valótlanságot mondtak. A hetvenes évekkel meg a kutya sem törődött, mivel az a kínosan elnyújtott, lágy ítéletidő volt, és az érdektelenség évtizede volt, hisz akkor nem történt semmi, mondták az emberek.

De nagyon emlékezetes egy Cseh Tamás-dal, aminek ön írta a szövegét, ez a Jóslat. Az valahogy úgy szól, hogy hetven vagy hatvan, most hetvenhat van, arctalan év ez, mondd meg Irénnek.

Hogy arctalan az év. És ezt a dalszöveget én 1976-ban írtam valóban, és akkor elneveztem arctalan évnek. De most, ebben a könyvben az arcát próbáltam megmutatni, vagy egyszer csak fölmerült nekem egy arca a hetvenes éveknek, és tulajdonképpen az az én fiatalságom, akkoriban voltam huszonéves, úgy, mint ennek a könyvnek a főszereplője, Dobrovics, a Vadnai Bébinek. És húszévesnek lenni, huszonévesnek lenni így, vagy úgy, akármilyen az az évtized, nagyon erős érzés. Van egy cinikus osztrák mondás, hogy a világ minden nap eggyel rosszabb, mert minden nap eggyel idősebbek vagyunk. A fiatalság, az nem azt mondom, hogy a felhőtlen boldogság ideje, de mindenesetre az erős életérzésnek az ideje volt. És nekem nagyon fontos volt a hetvenes évek, és nagyon különös szemmel néztem. Remélem, sikerült mindent beleírnom ebbe.Minden évtizednek megvan a maga színe, érzete, hangulata?

Nézzük csak meg a történelemkönyveket. A történelemkönyvek is általában évtizedekre bontják. Nem véletlen, hogy évszázadokban évtizedekben gondolkodik az ember. Egy emberi élet az évtizedekre bomlik, hogyha van olyan szerencséje hosszúnak lenni és hosszú egy ember élete. És az én koromban az ember már látja, hogy hogyan rakódik, hogy visszanézve hogyan rakódnak egymásra az évtizedek. És valóban, mindegyik valamiféle változást hoz. És a történészek a megmondhatói, hogy a századok, a századoknak viszont szintén különböző, az emberiség sorsában különböző fordulatokat hoznak. A mentális állapota, a gondolkodása változik meg szinte évszázadonként az embernek. Minden évszázadról lehet valamit mondani, hogy minek az évszázada volt. A felvilágosodás évszázada, a tudomány évszázada, mindenféle névvel nevezik. A XX. századot például a rövid évszázadnak nevezik, mert 1914-től, az I. világháború kitörésétől tartott 1989-ig, a Szovjetunió összeomlásáig állítólag. De vannak, akik ezt vitatják, és a kettős torony összeomlásáig tartják a XX. századot, addig nyújtanák el.

A mostani vajon milyen évtized? Nem nagyon van még, gondolom rálátásunk, hát csak az egyharmadánál vagyunk.

Nem, nem, és ehhez rálátás kell valóban. Hogy akkor én mit gondoltam, milyen voltam, azt csak az idő múltával lehet észrevenni. Nagyon érdekes például, hogy nekem a háborúban részt vettek felmenőim, és évről évre, szinte évről évre mondták, változtatták a véleményüket, hogy ők miért harcoltak. Felülbírálták saját magukat. Szóval mindig mást állítottak, és a háború idején is, hát nyilván azért harcol az ember, mert behívják katonának. De azonkívül a véleményük folyton változott az indítékaikról az embereknek. És ezek a változó indítékok, ezek szabják meg, azt hiszem, a véleményüket egy évtizedről.

A Vadnai Bébiben van egy akár szlogenszerűnek tekinthető mondat, hogy korszakok átjáróházában élünk. Ez egy nagyon emblematikus mondat.

Ezt elsősorban a regény egyik főszereplőjéről, Dobrovicsról, a huszonéves fiatal íróról állítja a könyv, illetve önmaga állítja, hogy ő korszakok átjáróházában él. Ez egy gondolkodásmód a hetvenes években. Most nem is a saját véleményemet, hanem Dobrovics véleményét mondanám, ami félig-meddig az enyém, félig az övé, félig őt jellemzi, félig az én véleményemet, hogy akkoriban a baráti társaságomban, abban a tenyészetben, abban a kis kultúrközegben, amiben én éltem, a szülőknek, a felmenőknek furcsa szerepe volt, úgy is mondhatnám, hogy megvetésre méltók voltak az akkori fiatalemberek számára. Egyrészt a szülők hallgattak a múltjukról, a saját fiatalságukról, a saját tanulságaikat nem osztották meg az utódokkal, mintha szégyellték volna, hisz hát '56 után voltunk, '45 után voltunk, több vereség után voltunk, voltak a szülők. Ebben nem akartak részt venni az induló fiatalemberek, hanem inkább lekezelték a szülőket, a szülők pedig hallgattak önmagukról. Ez egy érdekes szakadás volt akkor a korosztályok között.

De nemcsak Magyarországra volt ez jellemző, hanem például a II. világháborúban győztes országokban is, például Amerikában is a hatvanas évek nemzedéke elszakadt akkoriban a szüleitől. Szinte világszerte a nemzedékek között nagy szakadék támadt. A II. világháború után nagyon megváltoztak az idők, és ez így érett be a hatvanas-hetvenes évekre.

De a Vadnai Bébi fiatal főszereplője, Dobrovics titokban és lázasan érdeklődik az elődei iránt és az elődei tanulságai és sorsa iránt. Ám ezt titkolnia kell a kortársai előtt, mert azoknak egészen más a véleménye és a hozzáállása a szülőkhöz. Tulajdonképpen a szülők utáni kutatásnak a könyve is a Vadnai Bébi. Sőt, határozottan állítható, igen, arról szól, hogy valakinek meg kell fejtenie a szüleinek a fiatalkorát, máskülönben a saját fiatalkorát nem tudja megfejteni, anélkül nem ért meg semmit a világból, saját magából sem. Ezt így hozta a sors. Dobrovics furcsa hajlama, ez a múltnyomozási hajlam nagyon ritka volt akkoriban.

Én az én fiatalkoromban, a hetvenes években fedeztem föl az úgynevezett elsődleges forrásokat. Azt hiszem, történészek hívják így azokat a könyveket, azokat a visszaemlékezéseket és dokumentumokat, amiket szemtanúk írnak meg. Ez az elsődleges forrás. Aki ott volt, aki látta, annak a leírása a dologról. És vannak a másodlagos források, amit a történészek írnak a korszakról, már véleményt formálnak róla, értékelik. Nagyon furcsa, az elsődleges forrás sokkal, de sokkal többet ér, egy egészen más világot tár föl, mint a későbbi értékelő elemzések egy-egy korról vagy egy-egy történelmi eseményről. Az arról való vélemények soha el nem dőlő viták tárgyai tulajdonképpen, mindig újraértékelnek egy-egy korszakot. Az elsődleges forrás viszont hisz a saját szemének, és állít valamit, és úgy mondja el az eseményt, ahogy ő benne volt. És így nézve a világot, egészen más.

Ha valaki nagyon érdeklődik a múltbeli események iránt és egyszer csak találkozik valakivel, aki elsődleges forrás számára, szemtanú - hát nekem volt életemben ilyen. Többször is volt, nekem már gyerekkoromban elkezdtek megnyílni. Öt-hat éves voltam, nekem már első világháborús kalandjaikat mesélték idős emberek, és csodálatos dolgok derültek ki. És amikor utána engem elkezdtek az iskolában tanítani meg könyvekben az első világháborúról, hát az egy nagyon sótlan, unalmas és tendenciózus dolog volt. Olyan volt a szövege azoknak az írásoknak, minthogyha hazugságok volnának, mert igen, a maguk módján azok is hazugságok, nem igazak. Az az igaz, ami elsődleges forrásbeli.

Találkoztam egy idős nővel, aki elárult nekem egy titkot, és hosszan elmesélte élete legnagyobb szenvedélyét, legnagyobb szerelmét. Õ egy barátomnak az édesanyja volt, és a barátom nem ismerte a saját szüleinek a történetét, azt sem tudta, ki az apja, mert azt az anyja leplezte előle, mert önmaga sem tudta eldönteni, hogy mi történt vele abban a szenvedélyes szerelemben, ami gyűlöletszerelem volt a negyvenes években. Így hát a barátom sem tudta, az idős hölgy elmondta nekem ezt, megosztotta velem a titkát, megígértette, hogy nem mondom el a barátomnak. Ezt elmondta, és én megtudtam. Hát olyan események vannak benne, amik hihetetlenek. Én magam nem mertem volna kitalálni, hogy mi történhet ember és ember között, ilyeneket, mint egy Grand Guignol. Szóval modoros, vad szenvedélyek története volt ott, indokolatlan cselekedetek, mintha megbolondultak volna a szerelemtől azok az emberek.

Röviddel utána ez az asszony meghalt, a barátom pedig azt mondta egy idő múlva, nem is igényli, hogy elmondjam neki. Úgyhogy rám maradt ez a történet. Így a barátommal együtt, az utóddal együtt, aki harminc év múlva nem akarta végül is megtudni, hogy milyen kapcsolatból született, honnan származik, és mitől olyan ő. Én pedig úgy éreztem, miután elmondták nekem ezt a szerelmi történetet, most már sokkal jobban értem a barátomat, hogy mitől olyan, amilyen. Én többet tudok őróla, mint ő önmagáról. És ez nagyon furcsa, ez az eredetkutatás. Azóta is ez a barátom - ő sem él már -, plasztikusabban, erősebben van meg bennem, mint a szimpla személyes ismeretség folytán volt, most, hogy már tudom, hogy a szülei között mi történt és miből született ő. Most már értem a tetteit is.

Úgy látszik, az ember cselekedeteinek rengeteg rejtett indítéka van. Maga sem tudja, hogy mit miért csinál. Különböző magyarázatokat ad rá, és azok is állandóan változnak, miközben valahol ott rejlik már az előzményekben mindennek az oka. Ez nagyon különös. Erre a Vadnai Bébi megírása közben jöttem rá, ahogy rendszereztem a valóban megtörtént eseményeket. Nagyon tanulságos volt nekem újból végigmenni ezeken az eseményeken.

Ha itt a hetvenes évekbeli idősíkot nézzük, akkor azért az elmondható, hogy a Cseh Tamással közösen írt dalok a hetvenes évekről is egy nagyon fontos látleletet jelentenek. Azért tudjuk, hogy a hetvenes évek, a hetvenes-nyolcvanas évek, a Kádár-korszak két évtizede is nagyon fontos a XX. századi magyar történelmünkben. Ezt azért is hozom szóba, mert a legutóbbi beszélgetésünkkor is már szó volt erről, hogy volt egy filmterve, egy forgatókönyv vázlata erről a korszakról, jelesül Kádár Jánosról. Eljárt felette az idő? Nem nagyon lehet a Kádár-korszakot már így megírni vagy megfilmesíteni?

Igen, állíthatom, hogy eljárt fölötte az idő. Hát, ha ez érdekli, akkor hadd mondjam el, hogy ezt egy barátommal, Can Togay-al határoztunk el, hogy kéne egy történelmi filmet, nem dokumentumfilmet, hanem életrajzfilmet, színészekkel eljátszott filmet készíteni Kádár Jánosról, mint a XX. század egyik jellegzetes figurájáról. Nemcsak mint vitatott magyar politikusról.

És a XX. századi magyar történelemnek egy nagyon fontos, több évtizedes történetéről.

Igen, de még a XX. századi világtörténelem is rányomta a bélyegét Kádár Jánosra, hisz hát nemzetközi kapcsolatokban élt ő már fiatal korában is. De egy ilyen vállalkozásba csak akkor érdemes belefogni, hogyha van remény arra, hogy megvalósul a forgatókönyv, mert hosszas kutatómunka szükséges hozzá. Azt, hogy igénylik-e ezt a témát, adnak-e pénzt rá, egy producer által lehet legjobban megtudni. Úgyhogy felkértünk egy producert, aki többfelé járó ember volt, érdeklődő és befolyásos. Azt mi magunk döntöttük el, hogy most van itt az utolsó ideje - ez több évvel ezelőtt volt -, mert tulajdonképpen, akik most érettségiznek, azokat még érdekli a Kádár-téma. De akik a gimnáziumot akkor kezdték el, azokat már nem érdekli. Ez személyes tapasztalat, meg lehet érezni.

Szinte napjaink történései sem nagyon érthetőek, hogyha nem érdeklődünk vagy nem vagyunk tisztában a Kádár-korszakkal.

Most nem akarok elébe vágni. A végén az derült ki, hogy nincs már rá igény, nem érdekli az embereket, hiába érdeklődik Ön vagy én. Nincs rá igény, az embereket nem mozgatja meg, illetve a mostani aktuálpolitikai vitákhoz érvként lehetne használni, de ahhoz sem elég erős már. Ez már egy olyan elmúlt időszak, hogy kiesett a közérdeklődésből. Akkor még elterjedt a híre, hogy erre készülünk. Idős hölgy szólított meg például engem a buszon, hogy hallja, Kádárról tervezek forgatókönyvet írni. Ne tegyem, nem érdemli meg, mondta a hölgy. Ez nekem azt jelentette, hogy ezek szerint az érdeklődés homloktermében van még a név és ez a dolog. A producer valóban azt mondta, hogy tud előleget szerezni a megírás idejére kettőnknek, érdeklődnek a téma iránt, és ezért ki tudják fizetni azt az időt, amit kutatással töltünk. Mi a pénzt arra használtuk, hogy megtudjuk, érdemes-e megcsinálni, megvalósulhat-e a film. És aztán egyszer csak kiderült, hogy nem, nem adnak rá pénzt, nem érdekel már senkit sem. Az csak egy pillanatnyi felvillanás volt.

Efelett akkor ezek szerint eljárt az idő.

Eljárt az idő.

De vannak filmtervei? Vagy dolgozik forgatókönyveken? Vannak a fiókjában forgatókönyvek?

Hogyne, négy forgatókönyvem van a fiókomban, hogyne. Többek között a Vadnai Bébi, ez a regény is, első változatában forgatókönyv volt, csak hát nagyon különbözött ettől. Maga a szerelmi történet, az hasonló volt, de én ezt forgatókönyv formájában már megírtam. A Magvető Könyvkiadó igazgatója, Morcsányi Géza filmszakértő is, forgatókönyv-szakértőnek is alkalmazzák, és olvasta a forgatókönyvet. Õ telefonált nekem és hívott föl, hogy ebben ő egy regénytémát lát, és írjam meg. Mondtam neki, hogy én ezt mindig regénytémaként kezeltem. És tulajdonképpen ez volt a szikra, az utolsó szikra, hogy elkezdjem ezt írni.Ezekből a forgatókönyvekből, mondjuk a belátható időn belül elképzelhető, hogy megvalósul valami? Egyáltalán, hogyan látja most a magyar filmgyártás helyzetét? Mondjuk, az elmúlt két-három évben nem nagyon volt magyar film, aztán most beindulni látszik valami.

Hát igen, persze, most teljesen megváltozott a struktúra, meg minden. Én ezt nem tudom, ki kell tapasztalni a saját bőrömön. De hát most majd újból be fogok adni forgatókönyvet, és akkor majd megtudom. Híresztelésekből nem lehet megtudni a valóságot.

A film után azért egy kicsit beszéljünk a színházról is, hiszen a Thália Színház igazgatója, most már több mint másfél éve.

Másfél éve.

Több mint másfél éve. Ha jól emlékszem, akkor azt írta az igazgatói pályázatában, hogy a színházra soha nagyobb szükség nem volt, mint éppen most és éppen ebben a magyar közéletben. Most is így látja ezt?

Hát igen, igen. De soha ennyire? Ez ilyen pályázati duma. Mert mindig, mert mindig szükség volt színházra a köztudat megtisztítása okából például. A színházban az a varázslatos többek között, hogy képes arra, hogy a többi műfajnál inkább - én négy műfajú ember vagyok, ezért össze is tudom hasonlítani a műfajokat - képes arra, hogy a társadalomnak a pillanatnyi szellemi állapotát megmutassa akár egyetlenegy este egy színdarabban. Nem enciklopédikus terjedelemben, mint egy regény szeretné, hanem a pillanatnyi közállapotokat, ahogy az emberek gondolkodnak, éreznek. Ezt meg lehet mutatni, akár egy családi drámában vagy egy vígjátékban is. Föl lehet villantani mélyen és személyhez szólóan. Sőt, még arra is képes a színház, hogy megjósoljon bizonyos tendenciákat a jövőben, egy-egy színdarab, egy nagyon egyszerű színdarabbal, mondjuk egy lakásproblémáról szóló színdarabbal ezt is meg lehet mutatni. Egyetlenegy műfajnál sincsen úgy, olyan erővel, mint a színháznál az, hogy egyénenként mások a nézők, de hogyha nézőtérré forrnak össze, kovácsolódnak össze egy színdarab esetén, teljesen megváltoznak. Egy közönség egészen más, mint az egyedeinek az összessége, annál sokkal több, egész más. Egy színházi közönség, az együtt tud lélegezni és olyan erővel, mintha zenét hallgatna.

Ha már a közönséget említette, hogyha megnézzük, akkor úgy tűnik, hogy számszakilag igencsak rendben vannak a fővárosi színházak. Gondolok arra, hogyha én aznapra szeretnék mondjuk színházjegyet venni, akár a Tháliába, akár bármelyik másik fővárosi színházba, akkor nehéz dolgom van, mert nem biztos, hogy kapok jegyet, sőt, majdnem biztos, hogy nem kapok a színházak többségében.

Darabja válogatja. De ilyen erős és nagyon kemény bukások régen voltak a magyar színháztörténetben, mint mostanában vannak.

Tényleg?

Persze. Csak azért nem botrányosak ezek a bukások, mert azokat nagyon gyorsan leveszik...

De ez azt jelenti, hogy elhalnak ezek az előadások két-három előadás után?

Azokat a darabokat nagyon gyorsan leveszi a színház a repertoárról. Azonnal le kell venni, hogyne. Nekünk is volt a Tháliában ilyenünk, kettő is. Gyorsan le kellett venni, és olyan, mintha az alagútban visszafut az ember, és gyorsan más témára tér át. Viszont a siker, az azonnal jelzi magát. Tehát a közönség önállóbb lett. Azt vettem észre, hogy a közönség szellemi állapotának a változásait is nagyon jól szemmel lehet követni a színházból belülről kifelé nézve. A közönség a lábával szavaz ma, eljön vagy nem jön el, és nem szereti már az oktató-nevelő színdarabokat. Már nincs szó a közönség neveléséről, arról, hogy a közönségnél okosabb egy színdarab. Nem arról van szó, hogy a közönség fejtágítására használják a színházat. A színházi élmény ma már egészen más.

Ugyanakkor viszont több színházigazgató is panaszkodik vagy panaszkodott arra, hogy érzékelhetően kopik a nézőtereknek az érzékenysége. Éppen Mácsai Pál, az Örkény Színháznak az igazgatója - akinek van egy remek Örkény-estje, amelyet együtt írtak, az Azt meséld el, Pista - itt volt vendégként ugyanebben a műsorban, és azt mondta, hogy ez az Örkény-est tíz évvel ezelőtt olyan húsz perccel hosszabb volt, de ma már nem bírja el ezt a plusz húsz percet a közönség. Ez nagyon érdekes.

Hogyne. De Mácsai Pál színigazgató is, és színigazgatóként figyelnie kell a közönség érzékenységének változásaira. És az változik. Ez nem azt jelenti, hogy a közönség igénytelenebb lett vagy hogy a közönség kopik, hanem egy színházigazgatónak kell a változásokhoz alkalmazkodnia. A repertoárba akkor más darabokat kell venni, más tempóban kell játszani, és így tovább.

Tehát ez nem baj, efelett nem kell feltétlenül szomorkodnunk?

Nem, a közönség mindig változik. A közönség mindig változik, most erősebben, mint régebben. Többek között kevesebb a pénze a közönségnek, ezért inkább meggondolja, hogy mire költi és mikor megy színházba, és másfajta emberek járnak most már színházba. A közönség kezd cserélődni is. Ez nagyon érdekes folyamat.

De ez látszik a Tháliában is, az Önök színházában?

Hogyne, hogyne! A színháznál nagyon számít a hely szelleme. Nem véletlen, hogy hol van a Thália épülete és nem véletlen, hogy milyen közönség jár oda. Lényegében ugyanolyan közönség jár a Tháliába. Ez a pesti Broadwayhez tartozó színház, nem lehet lecserélni a helyet. Így határozza meg a közönséget hely szelleme. De ugyanez a közönség maga változik évről évre, szinte hónapról hónapra. Mindegyik évadot meg kell tervezni, mert szinte évadonként változnak a szempontok. Ez nagyon izgalmas, nagyon érdekes dolog. Van, akit elkeserít, és azt mondja, hogy jobb lenne, ha úgy lenne, mint régen. Nem kell, hogy úgy legyen, mint régen. A színház is változik.

Most a Thália Színház jellegéből adódóan befogadó színház. Ennek ellenére azért, ha megnézzük a műsort, akkor nagyon sok a saját produkció, a saját előadás, tehát nem a klasszikus értelemben vett befogadó színház. Ráadásul, ha megnézzük ugyancsak a műsort, akkor abban is különbözik a hagyományos befogadó színházaktól, hogy ha nem is társulati tagként gondolom, de azért vannak művészek, akik nagyon szorosan kötődnek ehhez a színházhoz.

Hozzánk egyeztetnek, ez nagyon lényeges dolog. Az elfoglaltságaikat hozzánk egyeztetik.

De szinte a fő színházuk. Például most Molnár Piroska Schell Judit, Csányi Sándor is itt dolgozott, aztán ő most művészeti vezetője is lett a színháznak.

De az nem jelenti azt, hogy nem dolgozik ott, mint színész, sőt, talán még többet is játszik.

Ez nem jellemző a befogadó színházakra, hogy egy kvázi társulat is szerveződik a színház köré.

Nem jellemző.

De ez jó?

Hát ez nagyon jó. Nagyon jó, mert nekünk most már vonzó színészeink vannak, jó színészeink, és saját választott darabunk van. A Thália arculata, arcéle egyre élesebben kibontakozik most. Ez számomra nem kérdés, ez nagy öröm és ez értelmet ad a munkának.

Csak nagyon röviden, egy záró kérdés, mert letelt vagy letelik az időnk. A héten ugyanebben a műsorban itt volt Jordán Tamás, aki most a kollégája, színigazgató szintén, a szombathelyi Weöres Sándor Színházat igazgatja, és ő jó tíz évvel ezelőtt, amikor elindította a Pécsi Országos Színházi Találkozót, akkor jelképesen elásta a csatabárdot, jelezve azt, hogy legyen vége már ennek a színházi szakmán belüli megosztottságnak és a szekértáboroknak. Nem sikerült nagyon mélyre ásni ezt a csatabárdot. Lát esélyt arra, hogy változzon ez a helyzet a színházi szakmában?

Ez most élesedni fog, hisz egyre közelednek a választások. A társadalmi érzékenysége a színháznak pedig nagyon erős, nagyon nagy, tehát kénytelen. Ez nem azt jelenti, hogy állást kell foglalnia a színháznak választási küzdelemben vagy pártok mellett kell elköteleznie magát, hanem a nézőtér lesz egyre inkább választásra felvértezett és felkészült. Tehát ezt kell tudni, a néző érzékenysége miatt máshol vannak a poénok ilyenkor, minden szó mást jelent. És ugye a színház azért nyolcvan százalékban a szó, csak húsz százalékban látvány, hiába űzzük-fűzzük a dolgot. És ugye a politika is a szónak a műfaja, szóval dolgozik az is. Ezért is köze van a két műfajnak egymáshoz. A csatabárd óhatatlanul előkerül majd a színházban, de ez nem jelent kötelezvényt, hogy a színháznak a csatározásokban részt kell vennie, csak tudnia kell, hogy a nézői véleményekbe, igényekbe és hangoltságba bele kell ezt számítani.

A teljes interjút meghallgathatja, ha ide kattint.