Bár többnyire kis létszámú, de agresszív utcai tüntetések, zavargások, gyújtogatások és rendőrsérültek tucatjai jellemezték a húsvéti hosszú hétvége mindhárom éjszakáját számos északír városban, melyeket több, zömében ír katolikusok lakta kisebb településen is a brit koronához hű lojalisták zajos, zenés éjszakai felvonulásai tettek teljessé.

Brit sajtójelentések szerint már-már

az évtizedekkel ezelőtti polgárháborús légkört idéző incidensek sora jellemzi most már napok óta az északír helyzetet,

aminek értelmezéséről ugyanakkor megoszlanak a vélemények. Többnyire hozzáteszik ugyan, hogy a zavargások mérete egyelőre csak „töredéke” a „Felfordulás” időszakára jellemző eseteknek, viszont sokan aggasztónak tartják, hogy többségükben fiatal brit unionisták vesznek részt bennük, akik úgy érzik, hogy ami az 1998-as nagypénteki békemegállapodásban még csak kompromisszum volt a lojalisták szempontjából, az az utóbbi időben részükről tartós visszavonulássá vált – idézte a The Guardian a Liverpooli Egyetem Ír Tanulmányok Intézetének igazgatóját, Peter Shirlow-t.

Sajtójelentések emlékeztetnek ennek kapcsán, hogy a brit koronához hű északír félkatonai szervezeteket tömörítő közösségek tanácsa (Loyalist Communities Council) március elején levélben fordult a brit és az ír kormányfőhöz, és közölte, hogy „ideglenesen” megvonta támogatását az eredetileg a beleegyezésével is született 1998-as északír békemegállapodástól mindaddig, amíg az északír és a további brit területek közötti ellenőrzés kényszere fennáll. Ez utóbbi ugyanis szerintük alapjaiban sérti a belfasti szerződést.

Hasonló követelést egyébként lényegében az EU–brit-megállapodás brit elfogadása óta következetesen hangoztat az északír tartományi vezetés, élén Arlene Foster elsőminiszterrel, a tartományt kormányzó Demokratikus Unionista Párt elnökével.

A brit kilépési szándék formális (2017 márciusi) bejelentése után az akkori Theresa May-kormány mozgásterét éppen az bénította le teljesen – számára végül is lehetetlenné téve egy mindenkinek elfogadható brexitmegállapodás összehozását –, hogy egyszerre akart megfelelni három, egymást részben kizáró törekvésnek. Nevezetesem annak, hogy Nagy-Britanniát teljesen kivonják az EU egységes belső piac intézményrendszerének illetékességéből, mindeközben tiszteletben tartsák az északír helyzetről intézkedő Nagypénteki Megállapodást – középpontjában az ír–északír határ zavartalan átjárhatóságával –, és közben csorbítatlanul megőrizzék a brit Egyesült Királyság területi, közigazgatási integritását.

A gordiuszi csomót végül 2020 végén Boris Johnson vágta át azzal, hogy kormánya elfogadott egy olyan megállapodást az Európai Unióval, amely szerint közigazgatásilag a brit északír tartomány ugyan továbbra is a brit koronához tartozik, de piacszabályozási szempontból a vele szárazföldön szomszédos Ír Köztársasággal együtt az EU belső piacának a része marad.

Ezzel a húzással a Johnson-kormány bebiztosította az ír–északír határ átjárhatóságát, és vele az 1998-as belfasti megállapodás egyik kulcspontjának életben tartását. Másfelől viszont megkerülhetetlenné tette, hogy a piacszabályozás szempontjából immár különböző rendszerhez tartozó Észak-Írország és a főszigeten lévő többi brit tartomány között az áruk, szolgáltatások szempontjából határellenőrzés, eltérő normák szerint készülő állat- és növényegészségügyi igazolások összevetése, adott esetben vámintézkedés is történjen.

Mindezzel az északír brit unionisták szerint

a kormány „eladta” őket, és egyúttal súlyosan sérül a Nagypénteki Megállapodás azon része, amelyik szerves és sértetlen összetartozást rögzít a tartomány és a brit korona többi területe között.

Az utolsó csepp a pohárban sokak szerint végül az volt, hogy az eredetileg április elsejére kilátásba helyezett – London által utóbb önkényesen októberre halasztott – határellenőrzés adminisztratív terheitől tartva számos brit szállító beszüntette északír eladásait, és a tartomány egyes boltjaiban bizonyos brit árucikkekből újabban hiány mutatkozik.

Ez, együttesen a politikai értelemben „magára hagyottság” bizonyos fokú érzésével az északír lojalisták körében az utóbbi hetekben láthatóan kezdi megbontani az előző három évtized békéjét. „Amit tisztviselők Dublinban, Londonban, Brüsszelben csak egyfajta technikai jegyzőkönyvnek tekintenek, az a lojalisták számára tűnhet a szuverenitás elvesztésének és a brit kormány árulásának” – mutatott rá ennek kapcsán idézett nyilatkozatában a Liverpooli Egyetem professzora.

Akad viszont ezzel ellentétes olvasata is a pillanatnyi fejleményeknek. Brit lapok elemzői között visszatérő az a vélemény is, hogy a lojalisták utóbbi hetekben mutatott egyre zajosabb véleménynyilvánítása voltaképpen utóvédharc egy olyan kör részéről, amely attól fél, hogy

a brexitmegállapodással helyzetük és befolyásuk végzetesen marginalizálódhat.

Nem mellesleg utat nyitva kicsit hosszabb távon akár a két ír közösség egyesülése (de facto, az északír tartomány ír köztársasági beolvadása) előtt.

Erre egyébként létezik éppen a békemegállapodásban is rögzített legális mechanizmus: ha a tartomány népességének többsége igényli, az északír ügyekért felelő brit kormányzati államtitkárnak népszavazást kell kiírnia a terület hovatartozásáról. És ha az érdemi többség e mellett dönt, akkor a tartomány békés úton átkerülhet az Ír Köztásasághoz.

A lehetőséget "határszavazásként" (border poll) tartja számon a brit politikai közélet, és nem sokkal a brit kilépésről döntött országos népszavazás után akadt is szorgalmazója, hogy cserébe akkor Észak-Írországban – ahol 56 százalékos többség az EU-ban maradás mellett voksolt – tartsák meg a hovatartozás referendumát.Ezt akkor a brit kormány lerúgta magáról, mondván, hogy nem állt a konkrét referendum mögött tartományi többségi akarat.

Nem tudni, hogy valóban mértek-e akkor ilyet, de az azóta tartott felmérések arra utalnak, hogy még legutóbb is a megkérdezettek 47 százaléka egyelőre még valóban a brit koronához tartozást preferálta. Ám arányuk afolyamatosan csökken, és az ír köztársasági opció legutóbb már 42 százalékon állt.Ha ez az arány további 10-15 százalékkal erősödik, legitim követelésként merülhet fel a "határszavazás" kiírása.

Erre utaló jelként értékelik azt is, hogy a legutóbbi brit parlamenti választáson a tartományból most először több (kilenc) katolikus (de facto köztársaság-párti) képviselő került a Westminsterbe, mint unionista (nyolc honatya).

Cserében a lojalisták sok helyen láthatóan kezdenek immár radikalizálódni, ami legalábbis könnyen robbanásveszélyes helyzetet teremthet. Micheál Martin ír miniszterelnök is ez utóbbitól tartva szólította fel a hétvégén a brit kormányt és az Európai Unió illetékes intézményeit, hogy haladéktalanul „állítsák helyre” a teljes körű érdemi párbeszédet és együttműködést.

Martin egyúttal olyan szakbizottságok felállítását is javasolta, amelyek az Ír-tengeren a határellenőrzéssel előálló új helyzet konkrét technikai következményeit, és ezek könnyebb kezelhetőségét kellene, hogy megvizsgálják.

Szakértők ugyanakkor arra is emlékeztetnek, hogy ha mindez sikertelennek bizonyulna, és a zavargások tartóssá válnak, nyomában a politikai feszültség pedig erősödik, akkor az idővel nem csupán az északír tartomány belső állapotait nehezítené meg, de

végzetesen veszélybe sodorhatja a teljes brexitmegállapodást is.