2025 tavaszán Brüsszelben egy kifejezetten feszült hangulatú konferenciát rendeztek. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Mario Draghi együtt ült a pódiumon, amikor a volt EKB-elnök kimondta azt, amit mindenki tudott, de senki sem mert hangosan, egy év elteltével Európa rosszabb helyen van, növekedési modellünk elsorvadt, a sérülékenységek nőnek, és fájdalmasan emlékeztetnek minket arra, hogy a tétlenség már nemcsak a versenyképességünket fenyegeti, hanem a szuverenitásunkat is.

Az EU Insider szerint a 383 javaslatból összesen 43 valósult meg teljes mértékben. Ennek a gyatra teljesítménynek az oka az, hogy a politikai vezetés nem mer szembenézni a valóságos problémákkal.

Az alacsony termelékenységgel, a piac töredezettségével, a lassú döntéshozatallal. Ehelyett ráadásul álproblémákkal foglalkozik.

Draghi jelentése nem pusztán panaszkönyv volt, hanem akcióterv is, amely szerint Európának évi 750–800 milliárd euró plusz beruházásra lenne szüksége, hogy utolérje az USA és Kína növekedési rátáját. Ehhez képest elhalasztott döntéseket láthatunk, és olyan brüsszeli vitákat, amelyek inkább hasonlítanak filozófiai szemináriumra, mint válságkezelésre.

Az EU-nak nem a szabályozások számát kellene növelnie, hanem a cselekvési sebességét.

Von der Leyen maga is elismerte, hogy túl lassúak vagyunk, miközben a gázár Európában négyszerese az amerikai árnak, a reáljövedelmek lassabban nőnek, és mesterséges intelligenciára épülő vállalkozások inkább a Szilícium-völgyben építkeznek, mint Berlinben vagy Párizsban.

A tudományos elemzések régóta figyelmeztetnek, hogy amennyiben a beruházási ráta nem emelkedik drámaian, ha a belső piac továbbra is széttagolt marad, ha az energiaátállás költségei továbbra is elszívják az ipar versenyképességének maradék oxigénjét, akkor Európa hosszú stagnálásra ítéli önmagát. A Draghi-jelentés éppen ezért beszélt a csekély innováció–csekély beruházás–csekély termelékenység ördögi köréről.

Ebből csak merész reformokkal lehetne kitörni. Egységes tőkepiaci szabályozás, gyorsabb döntéshozatal, célzott ipari beruházások kellenének. Ehelyett a politikai diskurzus gyakran olyan ügyekre koncentrál, amelyek semmilyen formában nem javítják a globális versenyképességet. Identitáspolitikai viták, mikro-szabályozások és olyan kompromisszumok, amelyek mindenkit boldogtalanabbá tesznek, versenyképesebbé pedig senkit.

Miközben Brüsszelben stratégiai autonómiáról beszélnek, a kontinens technológiai függősége Kínától és az USA-tól egyre nő. Miközben a klímapolitika zászlaja alatt törvényeket hoznak, az ipar menekíti a termelést olyan régiókba, ahol olcsóbb az energia és gyorsabb az engedélyezés.

Miközben a bizottság a mesterséges intelligencia etikájáról vitázik, az OpenAI és az amerikai tech-óriások sorra jelentik be az új alapmodelleket, amelyekhez az európai cégek csak felhasználóként férnek hozzá.

Ez olyan, mintha a futóversenyen a cipők színéről beszélgetnénk, miközben a többiek már a féltávnál tartanak.

A Draghi-jelentés arra kérte a döntéshozókat, hogy fókuszáljanak a valódi problémákra: a termelékenység, a beruházás, az innováció mérsékelt szintjére. Ehelyett az elmúlt év mintha a politikai gesztusok éve lett volna, miközben a gazdasági szakadék az Atlanti-óceán két partja között tovább nő.

Ha ez így marad, akkor Draghi szavai önbeteljesítő jóslattá válnak. A tétlenség ugyanis nem csupán a gazdaságot, hanem a szuverenitásunkat is felemésztheti. A kérdés csak az, hogy amikor legközelebb Brüsszelben összeülnek, akkor végre a valódi feladatra fognak-e koncentrálni, vagy inkább továbbra is csak a díszleteket rendezgetik, miközben a színpad lassan összeomlik.

A cikk szerzője Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője, a BCE egyetemi docense