Már az 1994-es parlamenti választások előtt is voltak mindkét pártban ellenzői a közös kormányzásnak. Kis János 1994-ben még fölvetette annak lehetőségét, hogy az SZDSZ legyen a szocialisták "váltópártja", szerinte ilyen irányba kellett volna terelni a párt fejlődését. Az események másképpen alakultak: Horn Gyula és Pető Iván mégis bejelentette a koalíció megalakulását. Az MSZP és az SZDSZ együttműködése azóta számos válságos pillanatot túlélt. A jelek szerint a kapcsolat most van a mélyponton.

Az 1990-es években az ereje teljében lévő SZDSZ, mint rendszerváltó párt és az állampárti utód MSZP első közös kormányzása sem volt zökkenőmentes. Az első nagy konfliktus már 1995-ben bekövetkezik, amikor Horn Gyula kormányzati posztot szán az egykori szakszervezeti főtitkárnak, Nagy Sándornak. A terv elfogadhatatlan volt a liberálisok számára, felháborodásuk jeleként a koalícióból való kilépéssel fenyegették meg a miniszterelnököt. A taktika sikeres volt: Nagy Sándor nem jött, az SZDSZ pedig maradt.

A Tocsik-lánc

Az SZDSZ ettől kezdve szinte folyamatosan lebegtette a koalícióból való kilépés lehetőségét a kormányzás során kialakuló konfliktusok miatt. Koalíciós vitás okozott például az alkotmánykoncepció leszavazása és a vatikáni szerződés aláírása. Komoly egymásnak feszülést váltott ki a Központi Nyomozó Hivatal felállítása, a Tocsik-ügy kirobbanása nem különben. A 804 milliós sikerdíj-ügyben ugyanis a szocialisták mellett a liberálisok is eléggé érintettek voltak.

A párt korábbi elnöke, Kiss János úgy értékelte a helyzetet, hogy a Tocsik-ügy odaláncolta az SZDSZ-t az MSZP-hez, és a liberálisokat még az erkölcsi fölénytől is megfosztotta. Sok liberális gondolta úgy egyébként már 1996-ban, hogy ki kellett volna lépni a Horn-kormányból. A Tocsik-ügy után ez lekerült a napirendről.

Választási kudarc

Az 1998-as parlamenti választásokon elért eredmény volt számos elemző szerint az a rendkívül súlyos ár, amelyet az SZDSZ kénytelen volt megfizetni a szocialisták és Horn Gyula mellett vállalt kormányzati szerepért.

1990-ben, az első szabad választásokon a szabad demokratákra a választópolgárok 21,39 százaléka szavazott (valamivel több, mint 1 millió választó), ezzel az SZDSZ a 386 fős törvényhozásban 92 mandátumot szerzett (23,83 százalék). Négy évvel később, 69 mandátumot (17,88 százalék) szerezve ismét a második legnagyobb parlamenti párt lett az SZDSZ. Ezzel szemben a liberálisok bázisa 1998-ra alaposan megkopott: a választási eredmények alapján a párt 24 mandátumhoz jutott a parlamentben (6,22 százalék).

Az "egyenlő távolság" kísérlete

A választási kudarc után a pártnak volt egy "középutas" kísérlete, ám nem járt sikerrel. Egyes vélemények szerint, ha nem Demszky Gábor vezényli az akciót, és erre nem pont egy választási ciklus közepén kerítenek sort, sikeresebb lehetett volna a próbálkozás.

A krónika persze a feltételes módban megfogalmazott értékelésekkel nem sokat tud kezdeni, csak a tényekkel. Ezek szerint az SZDSZ 2000. decemberi küldöttgyűlése Demszky Gábort választotta a párt elnökévé. Demszky meghirdette az "egyenlő távolság" politikáját, amely azt jelentette, hogy az SZDSZ-nek olyan önálló liberális pólusként kellene megjelennie a politikában, amely bármelyik demokratikus párttal képes együttműködni. A koncepció csak időlegesen növelte az SZDSZ támogatottságát, majd külső és belső okok miatt az elképzelés megbukott.Második nekifutás

Bár a 2002-es választások nyomán az SZDSZ ismét kormányra került a szocialisták oldalán, választási eredményük azonban még az 1998-as számokat is alulmúlta. A liberális párt az összes érvényes szavazat 5,57 százalékát szerezte meg.

A párt azzal igyekezett vigasztalódni, hogy az MSZP és a Fidesz mögött az SZDSZ lehet a harmadik legerősebb erő az új országgyűlésben, és hogy a MIÉP nem érte el a bekerüléshez szükséges 5 százalékot. A két forduló alapján az SZDSZ húsz mandátumhoz jutott, ezzel a képviselői helyeknek csupán 4,92 százalékát mondhatta magáénak.

A 2002-es kormányváltás után a "civakodó koalíció" folytatta a nem túlzottan békés egymás mellett élést. Még alig rendezkedett be az új kormány, nyilvánosságra került, hogy a rendszerváltás előtt Medgyessy Péter a kémelhárítás szigorúan titkos tisztjeként dolgozott a Pénzügyminisztériumban.

A D-209 néven elhíresült ügy miatt az SZDSZ-ben nyomban felmerül a konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtásának ötlete, ám a liberálisok már másnap bizalmukról biztosították a kormányfőt. Kuncze Gábor pártelnök értékelése szerint azért változtattak álláspontjukon, mert az volt a fontosabb, hogy végrehajtsák a 100 napos programot.

Jön Gyurcsány Ferenc

A második súlyos kormányválság kétéves közös kormányzás után, 2004 augusztusában Medgyessy Péter lemondásával zárult. A miniszterelnök le akarta váltani Csillag István liberális gazdasági minisztert, a szabaddemokraták azonban nyíltan fellázadtak Medgyessy Péter ellen.

A kormányfőnek, aki addigra saját pártjában is meggyengült, mennie kellett. Érdekesség, hogy a koalíciós válság Csillag István menesztése miatt pattant ki, ennek ellenére Csillag Gyurcsány Ferenc kormányában sem kapott szerepet.

Az új felállásban az első komolyabb összecsapásra 2005-ben került sor. Az SZDSZ nem hivatalosan már a köztársasági elnök megválasztásának ideje előtt három hónappal, márciusban jelezte, hogy nem megfelelő számukra az MSZP által támogatott Szili Katalin jelölése. A pártok a hónapokon át tartó vita után és több, a pártpolitikától távolabb álló név felmerülése ellenére sem tudtak közös jelöltben megegyezni. A szabad demokraták végül nem szavaztak az MSZP jelöltjére, így 2005. június 7-én a parlament az ellenzék által állított Sólyom Lászlót választotta köztársasági elnökké.

Szakadó koalíció

A 2006-os választásokat követően a szocialista-liberális kormány - elsőként 1990 óta - hatalmon maradhatott. A liberálisok szempontjából az eredmény nagyon hasonló volt, mint a 2002-es: a párt mindössze 18 önálló képviselőt delegálhatott a törvényhozásba, hat képviselő pedig MSZP-SZDSZ közös jelöltként szerzett mandátumot. Az MSZP és az SZDSZ megújította a koalíciós szerződést és folytatták a kormányzást.

Még a hírhedt őszödi beszéd kiszivárgása után is töretlennek mutatkozott a bizalom, az egészségügyi reform azonban láthatóan komoly repedéseket okozott a koalícióban. Éles vitát hozott a biztosítási rendszer átalakítása, a magántőke és az egészségpénztárak kapcsolatának kérdése.

A liberálisok elnöke akkor Kóka János volt, aki ragaszkodott a piaci elvű átalakításhoz, igaz, a több biztosító helyett a több pénztárt még elfogadta a koalíció. A vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazás következményeiről azonban teljesen másként vélekedett a két kormánypárt.

A végső szakításhoz Horváth Ágnes egészségügyi miniszter menesztése vezetett. Az SZDSZ ezúttal meglépte azt, amivel 1994 óta a közös kormányzás idején csak fenyegetett: kilépett a koalícióból.