Az 1938-as franciaországi labdarúgó-világbajnokság döntőjébe jutott két gárda, a magyar és az olasz csapat nagyon közel lakott egymáshoz, legalábbis párizsi léptékkel. A brazilok elleni elődöntő után Marseille-ből visszavonatozó Squadra Azzurra a Gare de Lyonról egyenesen Saint-Germainbe, a Pavillon Henri IV-be autózott, ahol elfoglalta korábbi szállását. Ma már aligha elképzelhető, hogy egy vb-döntő előtt az egyik csapat rejtekhelyéről néhányan felkerekedjenek, s hirtelen beállítsanak a másik táborába.

Pedig akkor pontosan ez történt, miután Németh Sándor, a Párizsban élő birkózó meglátogatta a magyar futballistákat Le Vésinet-ben. Háda József, a Ferencváros kapusa kölcsönkérte tőle az autóját, hogy menjen vele egy kört, aztán miután bepattant mellé Bíró Sándor, Balogh István és az újságíró Feleki László is, hirtelen kitalálták, meglátogatják az olaszokat. Ha már csupán négy kilométernyire laknak…

A már visszavonult veterán kapusba, Giampiero Combiba botlottak, aztán paroláztak Silvio Piolával. Akadtak ugyan nyelvi korlátok (ahogyan Feleki beszámolt róla, magyar–olasz halandzsa nyelven társalogtak, amiből az következik, hogy az olasz játékosok nem tudtak angolul, ellentétben Felekivel, aki kiválóan beszélte Shakespeare nyelvét), de ez nem szabott gátat a barátkozásnak.

A döntő kapcsán megjelent a magyar sajtóban, sőt aztán több külföldi könyv is idézte Szabó Antal bon mot-ját, aki azt mondta, hogy ugyan kapott négy gólt, de ezzel megmentette tizenegy olasz életét. Mert, hogy állítólag azt táviratozta a Duce a játékosoknak a döntő előtt, hogy „Győzni vagy meghalni”. (Vincere o morire!). Tekintsünk el attól, hogy az olaszban ez sokkal szelídebb jelentéstartalmat hordozott, mint amilyennek hangzik, a történet jó.

A nagy mérkőzés előtti napokban a legforróbb témát az jelentette a magyar sajtóban, hogy hogyan állítja majd össze dr. Dietz Károly a csapatot. Feleki László már közvetlenül a svédek elleni elődöntő után megkérdezte erről a kapitányt, aki akkor még azt mondta: „Nagyon is lehet, hogy vasárnap Kohut is játszik. Az is lehet, hogy a fedezetsor olyan lesz, mint a holland-indusok elleni volt: Lázárral és Baloghgal. Korányi is csak akkor kerül ki a csapatból, ha a lábsérülése komolynak bizonyul.”

Akkor még szó sem volt Korányi Lajos, Turay József és Toldi Géza mellőzéséről.

Egy nappal később, a 8 órai újság is megosztott néhány új információt, Dietz Károlyt idézve, így: „Nem tudom, hogy változtatok-e a győztes csapaton, legfeljebb csak sérülés esetén. Szombaton állítom csak össze és azt hiszem, egynél több változás nem lesz. (Valószínűleg Toldi helyett Vincze játszik. A szerk.) Azt szeretném, ha valóban olyan szerencsém lenne a döntőn is, mint amilyent odahaza állandóan nekem ajándékoznak. Nagy szükség lenne rá. Kritikusaink úgyis mindig azt mondják: Dietz szerencséje juttatta győzelemhez a csapatot. Nem bánnám, ha így is lenne, csak az a fontos, hogy a döntőt megnyerjük.”

A lap tett még egy, a későbbiekre nézve fontos észrevételt: sérült egyelőre nem jelentkezett, még Turay lábfájása is elmúlt a nagy küzdelemben.

A Nemzeti Sport – miközben természetesen arról is beszámolt, hogy a kor szokásainak megfelelve az MLSZ vezetői táviratban gratuláltak a hetvenedik születésnapját ünneplő Horthy Miklós kormányzónak – már a mérkőzés reggelén azt közölte, hogy Polgár és Vincze bekerül a csapatba, Korányi és Toldi kárára. Az új névsort Dietz kapitány véglegesnek nevezte, tehát akkor még Turay József a játszók között volt.

A későbbiekben szárnyra kelt egy pletyka, amely talán több is volt légből kapott értesülésnél, hiszen több játékos is egészen a halálig meggyőződéssel beszélt arról, hogy

a civil életben kifejezetten olaszbarát szövetségi kapitány az ellenfél kérésére forgatta fel a csapatot,

s mellőzte az olasz csapatok ellen többnyire jól játszó, Vinczénél sokkal jobb és főleg gólerősebb Toldi Gézát. A két belsőcsatár közötti különbségről írta az akkor már majdnem nyolcvanéves Feleki László a döntő ötvenedik évfordulóján, a Képes Sportban vezetett, Napló című rovatában:

„Géza kihagyása egyszerűen egy régi téveszmére volt visszavezethető, amely különben még ma is fel-felüti a fejét. Dietz Károly dr., az akkori szövetségi kapitány »a szép, művészi közép-európai futball« megszállott híve volt, a rövidpasszos, tologató, sokhúzásos játék prófétája. Ezért választotta Toldi helyett Vinczét. (…) Mi tévesztette meg Dietz doktort és másokat? Az, hogy Toldi hatalmas termetű, erős, megszállottan lelkes játékos volt, akire hamar rásütötték, hogy leszegett fejével Arany János halhatatlan hőséhez hasonlóan szívvel, indulattal igyekszik pótolni fogyatékos technikáját. Nem vették észre, hogy »a bika« jól, sőt, még jobban kezeli a labdát, mint jelentéktelen külsejű játékostársai. Dietz nem tanult a londoni leckéből, amikor művészkedő együttese 6:2-re kapott ki a „darabos” angoloktól. Ott sem játszott sem Toldi, sem Turay. Még a fülembe cseng Miklós Béla Pál fojtott hangú szemrehányása: hogy lehetett ezeket kihagyni? De Dietz dr. két évvel később a colombes-i stadionban is úgy vélte, hogy bika helyett nyuszi is jó lesz.”

Feleki azok közé tartozott, akik nem hittek az olasz „befolyásban”. Néhány héttel a fent idézett írása előtt szenvedélyesen reagált az akkor közel fél évszázada Buenos Airesben élő Sas Ferenc visszaemlékezésére, aki azt találta mondani, hogy 1938-ban a világbajnoki döntőt azért vesztettük el, mert „politikai bunda” volt, „Mussolini labdarúgóit nem volt szabad megverni”. Azt írta: „Nem hiszem, hogy nálam bárki jobban szerette volna annak idején Sas Ferit, ezt a tüneményes képességű és rendkívül szerény jobbszélsőt. A nagyszájú és bőbeszédű bohémek között valóságos Hófehérke volt, csak azt nem értem, hogyan emlékezhet olyasmire, hogy Toldit egyenesen Mussolini követelésére kellett kihagyni a csapatból, hiszen vele nyilván lehengereltük volna Pozzo mester ártalmatlan velencei gondolásait. Mussolininek sok mindenről kellett volna számot adnia a nürnbergi törvényszék előtt, de ez alól a vád alól könnyen tisztázhatta volna magát.”

Visszaemlékezés 50 évvel később

A döntő ötvenedik évfordulóján Dobor Dezső a Magyar Televízió Sportmúzeum című sorozata számára interjúkat készített az akkor még élő játékosokkal. Ebben Polgár Gyula, akit a sors Ausztráliába vetett, határozottan cáfolta Sas szavait. (Ami persze érthető volt úgy is: ő saját jogán játszott, nem felsőbb utasításra került a csapatba.)

A játékosok egy része homlokegyenest más állásponton volt. Meggyőződésük volt, hogy a változtatásoknak nem az igazi indoka került nyilvánosságra. Balogh István, vagyis Bonzó a Labdarúgás 1966. januári számában azt állította, még ők, a tartalékok is természetesnek vették, hogy a döntőben a svédek elleni csapat kezd:

„Úgy együtt volt a gárda, mint talán előtte még soha… Egy mindenkiért, mindenki egyért. Ha álmomból felkeltenének, akkor is el tudnám mondani a svédek elleni összeállítást: Szabó – Korányi, Bíró – Szalay, Turay, Lázár – Sas, Zsengellér, Sárosi dr., Toldi, Titkos. Senki sem érezte magát fáradtnak, biztosra vettük, hogy ez a csapat lép pályára a döntőn is. Mi tartalékok is ezt tartottuk természetesnek. Vártuk a taktikai értekezletet s kinyílt az ajtó Dietz Karcsi bácsi, szövetségi kapitány és Schaffer edzőnk egy népesebb küldöttség kíséretében lépett be. »Fiúk, látogatókat kaptunk hazulról. Szendy polgármester úr hozta az otthoniak üzenetét. A szurkolók köszönik eddigi helytállásotokat és sok sikert kívánnak.« Karcsi bácsi sorra bemutatott bennünket a küldöttség tagjainak s aztán kiderült, hogy másféle üzenetet is hoztak magukkal. A kapitány hozzánk fordult: »Úgy gondolom, nincs semmi okunk arra, hogy a svédek ellen győztes csapaton változtassunk«. S ekkor megszólalt valaki a küldöttség tagjai közül: »Toldi nem játszhat az olaszok ellen!« Spéci bácsi, Schaffer edzőnk szólalt meg elsőnek: »Miért ne játszhatna? Teljesen egészséges és igen jó formában van.« »Túlságosan kemény játékos és igen heves vérmérsékletű« – hangzott a válasz. Spéci bácsi még érvelt: »Az olaszok ellen éppen az ilyen kemény, lelkes fiúkra van szükség.« (Ám jött a válasz:)

»Félő, hogy eldurvulna a mérkőzés és nagyon lényeges, hogy olasz barátaink ellen szép, baráti hangulatú döntőt vívjunk! Mit mondanának az emberek, ha a két baráti nép fiai kakaskodnának egymással? Erről szó sem lehet, Toldi nem játszhat.« Géza, ez a nagydarab szívember egy szót sem szólt, de tekintete mindent elárult. Tudta és akkor már mi is sejtettük miről van szó. Akkor már összekovácsolták a »tengelyt«. hivatalosan virulnia kellett a német-magyar-olasz barátságnak. S ebből ugye a sport sem maradhatott ki. Spéci bácsi még próbálkozott: »Akkor tegyen Balogh a balösszekötő! A Holland-India elleni mérkőzés óta nem játszott, pihent erő…« Még be sem fejezhette Schaffer a mondatot, már elhangzott az újabb ítélet: „Balogh is túlságosan kemény. Nem szabad elrontani a mérkőzés légkörét!” Nem a légkör, a mi hangulatunk romlott el. Spéci bácsi nem tudta magát türtőztetni. Kifakadt: »Akkor talán állítsák össze az urak a csapatot«” – mondta, s hangján érzett, hogy majd szétveti a feszültség. Az értekezlet során aztán nem is szólt többé.

Sokat sejtető mondatok, bár az ember néhány kitételt olvasva nehezen tud elvonatkoztatni attól, hogy 1966 még mindig „osztályharcos” légkörében íródott. Nyilván nincs okunk megkérdőjelezni a nyilatkozó Balogh István vagy az újságíró Morvay Tihamér szavahihetőségét, de életszerű, hogy ha valaki a csapat előtt ilyen horderejű szentenciát mondott ki, annak a nevét megjegyezze a hallgatóság. Egyébként ez a „vendégjárás” később soha, egyetlen más játékos visszaemlékezésében sem bukkant fel, ami persze lehet a véletlen műve is. A Nemzeti Sport 1938-ban beszámolt Szendy Károly látogatásáról, de azt a mérkőzés délelőttjére tette, akkor pedig már megvolt az összeállítás. Sajnos, már nincs kinél rákérdezni a történtekre.

A csapatkapitány, dr. Sárosi György úgy emlékezett (szintén Dobor Dezsővel beszélgetve), hogy ő tudta meg elsőként a játékosok közül, mit tervez a szövetségi kapitány: „Dietz doktor először velem közölte csapatátalakítási terveit. Ilyen körülmények között, válaszul, én is le akartam mondani a játékot. Erre a magyarságomra hivatkozott, és ezzel tudott a pályán tartani.”

Toldi Géza, az egyik leginkább érintett, például, így mesélte később a maga szempontjából a történteket 1977-ben, Mattanovich Bélának: „Dietz Károly szövetségi kapitány közölte Sárosival, hogy kihagy engem a csatársorból, s helyettem Vincze játszik. Mire Sárosi azt mondta, hogy inkább őt hagyja ki a csapatból. Dietz nem tágított. Amikor Turay megtudta, hogy én nem játszom, akkor közölte, hogy ő sem játszik, s fáradtságra való hivatkozással lemondta a mérkőzést. Dietz Korányit is kihagyta a csapatból, s helyére Polgárt tette.”

Feleki László osztotta ezt a verziót, ő maga egy jó évtizeddel később, 1988-ban azt tette hozzá: „Mint egykori szem- és fültanú azt is tudom, hogy Turaynak semmi baja nem volt, Toldi kihagyása okozott neki akkor szív- és lábfájdalmat, hogy felháborodásában nem vállalta a játékot. A »mi lett volna, ha…”« játék mindenkor kockázatos és komolytalan, de néha olyan hangulatom van, hogy győztesnek képzelem el az ötven év előtti csapatot, Toldival és Turayval.”

Titkos Pál nem sokkal a halála előtt a szövetségi kapitányt tette felelőssé: „Dietz Károly igazi olasz- és németbarát volt, aki a döntőre érthetetlenül felforgatta a csapatot.”

Zsengellér Gyula a Labdarúgás 1990. februári számában idézte fel az emlékeit: „Tudom, az olaszok féltek tőlünk, még akkor is, ha sokszor nyertek is addig ellenünk. A svédek ellen már nagyon jól ment a játék. Együtt volt a csapat és mi sem éreztük magunkat esélytelennek. De közbejött valami. Az olaszok, élükön Vittorio Pozzóval, a nagy hírű kapitánnyal kijöttek a rejtekhelyünkre és tiltakoztak Toldi Géza beállítása ellen. Mert Toldi stílusát és harcmodorát nem kedvelték az olaszok. Mondván, hogy akkor a döntőben biztosan botrány, vagy verekedés lesz. Persze, mert féltek Toldi Gézától. Dietz doktor ráállt, kihagyta Toldit a csapatból és erre föl másik két ferencvárosi játékos, Korányi I., és Turay sérülésre hivatkozva lemondta a döntőt. Vinczén kívül két olyan játékos került be a csapatba, aki álmában sem gondolta volna, hogy ezen a találkozón szóhoz jut. Polgár és Szűcs Gyurka előtte még a napon sütkéreztek. Így aztán szinte alig maradt esélyünk a döntőben az egyébként is kitűnő olasz csapat legyőzésére. Még a mai napig is úgy érzem, hogy elvették tőlünk a döntő megnyerésének lehetőségét.

Az a szál, hogy Pozzóék ellátogattak volna Le Vésinet-be, nem gombolyítható fel a korabeli magyar sajtót olvasva, de ettől még természetesen történhetett így. Ugyanakkor dr. Mamusich Mihály, a Nemzeti Sport tudósítója a döntő napján megjelent írásában beszámolt arról, hogy dr. Usetty Béla, az MLSZ elnöke, valamint Minder Frigyes, a magyar küldöttség vezetője társaságában hármasban felkeresték Saint-Germainben az olaszok főhadiszállását. A két magyar vezető tárgyalt az olasz vezérkarral, élén Giorgio Vaccaro tábornokkal, az olasz szövetség elnökével és Vittorio Pozzóval, állítólag arról, hogy döntetlen esetén ne következő csütörtökön, hanem már kedden lejátsszák a döntő ismétlését.

Az egyetlen megkérdőjelezhetetlen tény: Toldi Géza, Korányi Lajos és Turay József nem játszott a döntőben. Az 1-5-ig osztályozó Sporthírlap (az akkori iskolai rend szerint a legjobb osztályzat az 1-es volt) kalkulusait nyilván túlzás lenne perdöntőnek tartani, az is sejthető, hogy jól járt az átlagosztályzatát tekintve, aki kimaradt az olaszok által ránk mért vereségből, de mégis csak az a meztelen valóság, hogy a négy magyar mérkőzés átlagosztályzatait értékelve az öt legjobb teljesítményt nyújtó játékosunkból három nem játszott (nem játszhatott?) a döntőben.

A mérkőzés napjára a játékosok már tudták az összeállítást, a Nemzeti Sport talán kissé szelíden fogalmazott azzal, hogy „Volt olyan, akit kínosan lepett meg: például Korányit.” Aztán aligha szó szerint idézte Króni reakcióját: „Vajon nem azért hagyott-e ki a kapitány az olaszok elleni csapatból, mert a svédek elleni mérkőzés második félidejében vitám támadt Bíró Sanyival?”

Előző este még úgy volt, hogy Turay játszik középfedezetet, aztán délelőttre kiderült, hogy fáradtsága miatt nem tudja vállalni a játékot. Alighanem mindmáig ő a világbajnokságok immár 96 éves történetében az egyetlen, aki ilyen indokkal önként kihagyott egy döntőt.

Azt írta a sajtó

A Nemzeti Sport így rögzítette a helyzetet: „A délelőtt kellemetlen meglepetést hoz: Turay fáradtságról panaszkodik! Szombat este, amikor a kapitány kihirdette az összeállítást, mit sem szólt róla. Akkor sem beszélt fáradtságról, amikor mi beszélgettünk vele szombat délután, meglehetősen hosszasan. Csak az esti sétán szólt először. Úgy látszik, közben sokat gondolkodott róla. Suttyó bejelentését ekkor még nem vették tragikusan. Mindenki azt mondta, hogy éjszaka majd elmúlik ez a fáradtság. Turay fáradtságérzete nem múlt el. Amikor a kapitány megkérdezte tőle: »Miben nyilvánul meg a fáradtság?« Turay mutatja, hogy mindkét alsó lábszárában a sípcsont körül fájdalmat érez. Ez bizony nem lehet más, mint fáradtsági fájdalom. Schaffer próbálja rábeszélni Turayt, hogy vállalja a játékot. Nagy Marcell meglehetősen mérgesen jegyzi meg: »Mondtam a kapitánynak, hogy a svédek ellen ne játszassa Turayt. Tessék! Most itt van az eredmény«…”

Magyarország 4:2-re elveszítette a Squadra Azzurra elleni világbajnoki döntőt.