Puskás Ferenc a magyar csapat második csoportmérkőzésén, a nyugatnémetek ellen sérült meg, a posztján egyébként Európa legjobbjai közé tartozó Werner Liebrich brutális belépője nyomán. Elsőre úgy tűnt, eltört a bokája, aztán kiderült, hogy annál kisebb a baj, de mégis kérdéses, játszhat-e még egyáltalán a tornán.

A magyar válogatott nélküle volt kénytelen lejátszani a negyeddöntőt és az elődöntőt, az előző világbajnokság második, majd első helyezettje ellen. A brazilokat 90, az uruguayiakat 120 perc alatt verte meg 4:2 perc alatt.

A döntő előtt már reményteli volt, hogy a világ legjobb balösszekötője felépül a mérkőzésre. A címvédő elleni elődöntő után néhány játékos szinte félholtan botorkált a kimerültségtől, sőt Bozsik József kisebb sérülést is szenvedett. Ugyanakkor az izmaszakadt Tóth II József kivételével minden játékos igennel felelt arra kérdésre, hogy rendben lévőnek érzi-e magát, s vállalja-e a döntőbeli szereplést.

Puskás Ferenc is így tett – nyilván sejthető, hogy az ő beállítása okozta a legnagyobb fejtörést. „Meg akartam gyógyulni a döntőre. Mindenáron. Rengeteg jókívánságokkal teli levelet és táviratot kaptam otthoni barátaimtól és a szurkolóktól. Biztattak: ha tudok, játsszak. Rettenetes volt kívülről nézni a csapatot. Naponta kétszer vizsgálták a lábamat, de csak három vagy négy nappal a döntő előtt kezdtem el igazán mozgatni, ezután következhettek az edzések. Csupán a mérkőzés előtti napon nyilvánítottak egészségesnek az orvosok. Sebes is megvizsgált, de mindenki láthatta, hogy a lábam teljesen rendben van. Az biztos, hogy nem én voltam a leggyengébb a döntőben” – mondta később minden idők egyik legjobb „tízese”.

A nyugatnémetek mindent megtettek azért, hogy – Puskás játsszon. Amikor Feleki László, a Népsport akkori főszerkesztője – az elődöntő után, tehát amikor már biztossá vált, hogy ez a két csapat játszik a világbajnoki elsőségért – Spiezben, a Nationalelf táborában járt, beszélt Sepp Herbergerrel, az ellenfél szövetségi kapitányával, aki azonnal Puskás állapota felől érdeklődött. Elmondta a magyar újságírónak, hogy „a nyugatnémet csapat felajánlotta a magyar vezetőknek, hogy készek egy újfajta készülékkel kezelni Puskás sérülését.”

Feleki be is mutatta a csodamasinát: „Ez a készülék nem más. mint egy víz alatti gyúrókészülék, amelyet mindjárt meg is tekintettünk. Az egyik fürdőszobában hatalmas készülék állt, belőle két cső nyúlt bele a fürdőkádba, amelyben fenyőoldatos víz illatozott. Ha megindítják a készüléket, az egyik cső beszívja a vizet, amely aztán a másik csőből 6-7 atmoszféra nyomással jön ki. Egy játékos éppen benn feküdt a kádban és a víz alatt kapta ezt az erős nyomású vízsugarat. A játékosnak nincs semmi baja, fáradtság ellen kapta a masszást. Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a játékos Liebrich volt.”

Vajon mennyivel játszottak volna a vitathatatlanul fáradt magyar játékosok jobban a világbajnoki döntőben, ha a torna alatt, vagy akár csak a németek elleni finálé előtt három napban ezzel a masinával kezeltethetik fáradt izmaikat?

Sebes Gusztáv – aki egyébként egyik későbbi könyvében sem tett említést a nyugatnémetek felajánlásáról – biztos volt abban, hogy játékra kész a csapatkapitánya: „Bukovi Márton kipróbálta Puskást a mérkőzés előtti napon, én meg a döntő délelőttjén. Rendben lévőnek találtuk a lábát.

A döntőre így újra összeállt a legjobb belsőhármas: Kocsis, Hidegkuti, Puskás.

De ki legyen a két szélső? Ezen törtük a fejünket az edzői karral, s a futballszakértő OTSB-vezetőkkel, Krajcsovics Istvánnal és Titkos Pállal. Ha Budai II úgy futballozott volna, mint ahogy reméltük, beállítottam volna. Ha Tóth József nem sérül meg a brazilok ellen, okvetlenül őt jelölöm, mert a sérüléséig kitűnően szerepelt. De sajnos, ő szóba sem kerülhetett. A balszélen Czibor éppen olyan szilárdan tartotta a helyét, mint a belsőhármas a magáét. Csak a jobb oldalon meredt ránk egy kérdőjel. Vagy mégsem? Tóth Miskát ugyanis szerepeltetni akartam, mert kitűnően játszott a brazilok ellen. Az azonban nem volt várható tőle, hogy a jobbszélen zavarba ejti Kohlmeyert. Erre Czibor lehetett csak képes, aki ugyan a válogatottban még nem játszott a jobbszélen, ám korábban, Komáromban, majd az ifiválogatottban igen. Czibornak is tetszett az ötlet, úgy gondolta, ezzel meglephetjük a németeket.”

Czibor később erre teljesen másként emlékezett, egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy átkerült a jobbszélre. Apró és keveset – vagy talán egyáltalán nem – publikált érdekesség, hogy az 1947–1948-as idényben, mielőtt Czibor a Ferencvároshoz, majd (egy évvel később) Tóth Mihály az Újpesthez került volna, a két fiatal szélső klubtárs volt a komáromi vasutascsapatban. Akkoriban az 1929-es születésű, még ifjúsági korú Czibor III volt a jobb- és a nála három évvel idősebb Tóth a balszélső.

Puskás Ferenc tehát játszott, itthon sokáig élt az a nem igazán igazságos dilemma, amelynek lényege az volt: jó döntést jelentett-e magyar stáb véleménye szerint legfeljebb 70 százalékos állapotban lévő Puskást a döntőre.

Az akkoriban nagyon tekintélyes zürichi Sport ezt írta: „Szeretnénk Önöket arra emlékeztetni, amit az utóbbi években írtunk a magyarokról, illetve, amit a világbajnokság korábbi szakaszában Önök is megcsodálhattak. Ezek a magyarok most a vesztes oldalon állnak, ennek az utóbbi négy évben veretlen csapatnak meg kell elégednie az ezüstéremmel. Ebben Puskásnak is szerepe van! Ezt azonnal mindenki megmondta. Ha hiányzott volna, ezrek mondták volna: igen, ha Puskás ott lett volna. De éppen ez teszi fel a német győzelemre a koronát, hogy Puskás is ott volt a pályán. És nem is volt rossz, góllal nyitott, ami bizonyíték arra, hogy nem volt különösebben rossz állapotban.”

Brian Glanville, a kiváló brit futballszakíró így tekintett vissza a döntőre a The Story of the World Cup (A világbajnokság története) című könyvében: „A nagy kérdés a döntő előtt az volt, hogy Puskás játszik-e. Játszhat, jelentették. Aztán meg, hogy nem játszhat. Ő reménykedett. A bokája egyre jobban lett.

A németek felajánlottak egy speciális kezelést, de a magyarok visszautasították.

Végül Puskás játszott, s ez hibás döntésnek bizonyult, egyfajta igazolásaként annak, hogy a csapatkapitány ereje többet ért, mint Sebes és Mándi megérzése.”

Nem kért Puskásból

Kocsis Sándor is nehezményezte a balösszekötő beállítását. Egy 1974-es újvidéki Magyar Szóban jelent meg, valójában másodközlésben a vele készített interjú, az eredetit a zágrábi Sportske novosti újságírója, Zvonimir Magdić készítette, a saját lapja számára. A Magyar Szó a ritka, „Kölcsönvett riportunk” alcímmel publikálta. Az ott megjelentek szerint ezt mondta Kocsis: „A berni vereség Sebes Gusztáv lelkén szárad. Nem lett volna szabad betennie a csapatba Puskás Öcsit, aki sérülése folytán nem volt teljes értékű harcos, de mégis játszania kellett, mert az akkori vezetők úgy látták jónak, hogy Puskás vegye át a nagy kupát. A játékosok nem tiltakoztak a beállítása ellen, de mindannyiunk előtt világos volt: tíz emberrel fogunk játszani. Puskás miatt azután Sebes felforgatta az egész csapatot, Tóth lett a balszélső, Czibor pedig átkerült a jobb oldalra, ahol azelőtt sohasem játszott. Elárulok egy titkot: Tóthnak azért kell balszélsőt játszania, hogy Puskás helyett is beszáguldozza a pálya azon részét, ahol Öcsi a sérülése folytán csak a névjegyét mutogatta.”

Lehet, hogy mindenkinek van, legalábbis részigazsága. De mutasson bárki egy szövetségi kapitányt, aki kihagyta volna a világbajnoki döntőt játszó tizenegyéből Puskás Ferencet. Aki aztán lőtt egy megadott és egy, a felvételek alapján szabályosnak látszó, meg nem adott gólt. Aligha rajta múlt a vereség.