Otto Geist német származású régész még egy 1951-es expedíció során bukkant különleges csontokra – egy emlős gerincéből származó két leletre – Alaszka belsejében, egy Beringia néven ismert őskori földrajzi régióban. A csontok megjelenése és elhelyezkedése alapján Geist úgy vélte, hogy egy gyapjas mamut (Mammuthus primigenius) maradványait fedezte fel: a késő pleisztocén kori megafauna csontjai gyakoriak a régióban, és a csontok mérete pedig határozottan akkora, mintha egy elefánté lenne.

A régész a csontokat az Alaszkai Egyetem múzeumába vitte, ahol több mint 70 évig tárolták azokat. Az intézmény „Fogadj örökbe egy mamutot” programjának köszönhetően a múzeum végre radiokarbonos kormeghatározást végezhetett a fosszíliákon, ám a szakemberek legnagyobb meglepetésére

az eredmény sokkal több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt

– írja a Science Alert, amit a hvg.hu szemlézett.

A problémát az okozza, hogy a csontok túlságosan fiatalok ahhoz, hogy egy gyapjas mamuthoz tartozzanak. A bennük lévő szénizotópok nagyjából 2-3000 évesek, a mamutokról viszont úgy tartják, hogy körülbelül 13 ezer évvel ezelőtt haltak ki – leszámítva néhány elszigetelt populációt, amelyek körülbelül négyezer évvel ezelőttig küzdöttek a fennmaradásukkal.

Matthew Wooller, az egyetem biogeokémiusa szerint az Alaszka belsejében talált, a késő holocénből származó mamutfosszíliák lenyűgöző felfedezésnek számítottak, ugyanis a valaha feljegyzett legfiatalabb mamutfosszíliáról van szó. Mielőtt azonban teljesen átírták volna az állatok kihalásának idővonalát, a kutatók úgy döntöttek, inkább kiderítik, valóban jól azonosították-e a fajt. Kiderült, hogy ez volt a legjobb döntés.

A csontok korával kapcsolatos problémák mellett az is kiderült, hogy sokkal magasabb a nitrogén-15 és szén-13 izotópok szintje, mint amire egy füvet majszoló szárazföldi állatnál, például a gyapjas mamutnál számítani lehetne. Bár ezek az izotópok előfordulhatnak szárazföldi állatokban, sokkal gyakoribbak az óceánban, ezért hajlamosak felhalmozódni a tengeri élőlények testében.

Ez volt az első jele annak, hogy egy tengeri élőlényről lehet szó. A mamut- és a bálnaszakértők egyetértettek abban, hogy lehetetlen pusztán a fizikai megjelenés alapján azonosítani a példányokat: az ősi DNS megvizsgálása elengedhetetlen lenne, hogy azonosítani tudják a példányt.

A kutatók végül mitokondriális DNS-t tudtak kinyerni a mintákból, hogy aztán összehasonlítsák azt a csendes-óceáni északi simabálna (Eubalaena japonica) és a közönséges csukabálna (Balaenoptera acutorostrata) DNS-ével.

Kiderült, a mamutnak tulajdonított maradványok valóban bálnákhoz tartoztak,

ez azonban egy újabb kérdést vett fel: hogyan kerültek elő két, több mint 1000 éves bálna maradványai Alaszka belsejéből, onnan, ahonnan a legközelebbi óceánpart is 400 kilométerre található?

A kutatóknak több magyarázatuk is van a dologra. Az egyik feltételezés, hogy az ősi víztesteken felúszva kerültek oda az állatok, bár ehhez a méretük túl nagy, a víztest túl kicsi, és táplálék sem lenne elég a bálnáknak. A másik lehetőség, hogy az ősi emberek cipelték magukkal a szárazföld belsejébe a csontokat. Ilyesmire korábban találtak már példát, Alaszka belsejében azonban még soha. Végezetül az sem zárható ki, hogy, mivel Geist több ezer csontot adományozott a múzeumnak, a múzeumi szakemberek tévesztettek, és kategorizálták rosszul a két fosszíliát.

Végülis most már majdnem mindegy, a lényeg elsősorban az, hogy sikerült helyesen azonosítani a csontokat. Az erről szóló tanulmányt a Journal of Quaternary Science című tudományos lap publikálta.