A vb-történet ötven legjobb futballistája: 6. Garrincha -

Rio de Janeiróban mindenki tiszteli Pelét, a futball királyát. Ám Garrincháért egyenesen rajongtak és rajonganak. Az egykori mentor és klubtárs, Nílton Santos mondta róla: „A cariocáknak Garrincha a futball királya. Pelét tisztelik, elismerik, nagyra tartják. De Rióban soha nem imádták az emberek annyira, mint Manét.” Így: Manét. Merthogy a világ valaha volt három legkiválóbb cselművészének egyike Manoel Francisco dos Santos néven született. Bár a nővére már négyéves korában elnevezte őt Garrinchának, Kismadárnak, a csapattársai szinte mindig Manénak szólították.

Pelé ugyancsak szegénységből jött, de aztán Robert Kennedyvel, Ronald Reagannel, Henry Kissingerrel, II. Erzsébet királynővel, VI. Pál és II. János Pál pápával találkozott. Nem is igazán szereti, ha bármi a múltra, a nagy szegénységre emlékezteti.

Ezzel szemben Garrincha, miközben két világbajnoki cím elnyerésében játszott főszerepet, soha nem tudott elszakadni a gyökereitől. Nem sokkal halálának huszadik évfordulója után Angus MacSwan, a Reuters újságírója zseniálisan összefoglalta a Garrincha-jelenség lényegét: „A sírja egy köztemetőben van, nagyjából egyórányi autóútra Rio de Janeirótól. Egy egyszerű betonkő, amelyet bepréseltek a többi sír közé.

A felirat csak ennyi: itt nyugszik az, aki a nép öröme lett – Mané Garrincha.

Meglehetősen szerény sírhely a világ egyik legnagyobb futballistájának, de ő mindig is hű volt a gyökerekhez. Másfelől egyike a futball rosszfiúinak, élete tanmese a jelen kétes életű celebjeinek. Garrinchának legalább tizenhárom gyereke született különböző asszonyoktól, botrányos kapcsolatban élt egy popsztárral, megölte egy autóbalesetben a saját anyósát, elherdálta az összes pénzét, s végül a halálba itta magát. Ugyanez az ember elkápráztatta a szurkolókat Dél-Amerikától Skandináviáig, megnyerte a brazilokkal az 1958-as és az 1962-es világbajnokságot. Amikor ő és Pelé is a pályán volt, Brazília egyetlen mérkőzést sem veszített.” Ha már a végső nyughelyénél tartunk: 2017-ben az egyik gyermeke, Rosangela beszélt arról, hogy a Raiz da Serra temető vezetői értesítették a családot: az új, körülbelül tíz évvel korábban létrehozott sírban nincsenek az egykori futballsztár földi maradványai. Akkor az eredeti sírból kihantolták, s körülbelül kétszáz méternyire egy jobb helyen temették el újra. Vagy nem. Mert

vélhetően az exhumálásnál tűnt el a csontváz.

Manoel Francisco dos Santos Pau Grandéban, egy Rio de Janeirótól körülbelül hatvan kilométernyire fekvő faluban született. Az apja, Amaro Francisco a leginkább Alagoas államban élő indián törzs, a Fulniô leszármazottja mindenkinél nagyobb barátja volt a cachaçának, a cukornádpárlatnak, szinte állandóan részegen kóválygott. Így viselte el a hihetetlen szegénységet, amelyben a feleségével, Maria Carolinával (egy Reciféből származó mulatt asszonnyal) tizennégy gyereket nevelt. Egyébként a helyi szövőgyárban dolgozott biztonsági őrként, mígnem a májzsugorodás el nem vitte. Amikor a fiát anyakönyveztette, tévedésből október 18-át diktálta be, s elfelejtette megmondani a családnevet. Szerencséjére ő és a felesége is Santos volt – így aztán nem volt nehéz kitölteni a papírokat.

A fia, Mané sok mindent örökölt tőle. Tízéves korában már rendszeresen dohányzott, s jó barátságot kötött az alkohollal is. Akkor már – minden ellenkezése ellenére – iskolába járt, igaz, aztán hamar otthagyta. Nem okozott szenzációt vele: akkoriban még csak körülbelül minden harmadik brazil gyerek járt egyáltalán iskolába. Tizennégy évesen, 1947. november 19-én a Pau Grandé-i textilgyárban, az Ámerica Fabrilban kezdett dolgozni.

Még csupán 15 éves volt, amikor 1949 júniusában az édesanyja meghalt gyermekágyi lázban. Az apja összebútorozott egy Cecilia nevű özvegyasszonnyal, aki vigyázott a gyerekekre, gyakorlatilag nevelte is őket. Manét nem sokáig. A fiú 1952. október 20-án, nyolc nappal a tizenkilencedik születésnapja előtt feleségül vette az akkor már az első gyermeküket váró, nála három évvel fiatalabb Nair Marquest. Később nyolc lányuk született.

Mané 1951 áprilisában átigazolt Petrópolisba, a Serrano Futebol Clube csapatához. Akkor kapott először pénzt azért, mert futballozik. Nem sokat, csak meccsprémiumot, viszont adtak neki enni és inni. Ez már előrelépést jelentett a számára. A nagybátyja, Manoel Caieira 1950-ben elvitte a Vasco da Gamához, aztán a São Cristóvão csapatához. 1951-ben a Flamengóhoz, majd a Fluminenséhez is.

Sehol sem figyeltek fel a fura külsejű középcsatárra, akinek a jobb lába hat és fél centivel rövidebb volt, mint a bal.

Garrincha élete a huszadik születésnapjához közeledve változott meg. Még 1952-ben a Serrano egyik barátságos mérkőzését Araty Viana, a Botafogo válogatott hátvédje vezette. Nem akart hinni a szemének, amikor meglátta cselezni a karikalábú, talán még kicsit bicegve is futó csatárt. A következő esztendőben a Botafogo meghívta próbajátékra Garrinchát. Mané nem értette meg elsőre, hogy ez élete nagy lehetősége, talán kicsit csalódott is volt a korábbi sikertelen próbálkozások miatt. Ám aztán hirtelen összekapcsolta, hogy ha elköltözne Rio de Janeiróba, Pau Grandéban hagyhatná a feleségét. Nairt, s vihetné magával új szerelmét, Iracit, akivel gyakorta töltötte együtt az estéket Petrópolisban, amikor nem volt kedve hazautazni a családjához.

A Botafogónál rögtön az első edzésen átfűzte a labdát a világklasszis balhátvéd, Nílton Santos lába között. Ennek ellenére a híres edző, Gentil Cardoso nem akarta leszerződtetni, tartott attól, hogy Garrincha soha nem lesz élvonalbeli futballista testi fogyatékossága miatt. Ám Nílton Santos nem adta fel. Felment az elnöki irodába, s azt mondta a klub első emberének, Ibsen de Rossinak: „Uram, ha jót akar a Botafogónak, ezt a gyereket tartsa itt. Még nagyon sokat fog tenni értünk. De ha másért nem akarja szerződtetni, legalább azért igazolja le, hogy ne játszhasson ellenünk. Temérdek későbbi gondtól óv meg bennünket!”

ManéGarrincha az első hivatalos mérkőzésén mesterhármassal segítette győzelemhez a Botafogót

a Bonsucesso ellen. Eleinte azt mondták róla még a klubjában is: semmi mást nem tud, csak cselezni. Aztán rájöttek, hogy mekkorát tévedtek! Egyre több hívet szerzett magának a játékával, sőt 1955 szeptemberében, Rio de Janeiróban, a Chile elleni mérkőzésen bemutatkozott a válogatottban is. A nagy áttörést az 1957-es év hozta meg a számára, amikor a Botafogóval először nyerte meg a campeonato cariocát, Rio de Janeiro állam bajnokságát, s megvetette a lábát a válogatottban is. Ott volt Limában a brazilok második helyével zárt kontinensbajnokságon, játszott a peruiak elleni világbajnoki selejtezőkön és a portugálok elleni két meccsen is. De az 1958-as svédországi világbajnokság előtt egyáltalán nem volt magától értetődő a beválogatása.

A brazilok, történetükben először, igyekeztek „tudományosan” felkészülni a tornára. Amikor a bő keret áprilisban először találkozott, a játékosok meglepetésére nem a pályára, nem az Hospital Geral da Santa Casa di Misericórdiába vonultak el. Orvosi vizsgálatokra. A harminchárom futballistát fogorvosok, bel-, tüdő- és ideggyógyászok vették kezelésbe, elvitték őket röntgenvizsgálatokra is. A Futballkirály, a Magyarországon Pelé, Csak a foci címmel megjelent könyvében így írta le, mi is történt Garrinchával: „Első pillantásra úgy tűnt, Garrincha élő illusztrációja azoknak a betegségeknek és tökéletlenségeknek, amelyekre az orvosok vadásztak. Gerincferdülése volt és bal lába hat és fél centivel rövidebb volt, mint a jobb, ami ráadásul egész groteszk módon befelé görbült. Garrincha valószínűleg meghívást sem kapott volna, ha egy másik jobbszélső, Julinho, aki egy olasz klubnál játszott, nem utasítja vissza a felkérést, mondván, olyasvalaki utazzon ki a világbajnokságra, aki még mindig Brazíliában játszik. Összesereglettek az orvosok, hogy megcsodálják Garrincha lábát, amelyet hegek borítottak: az ellenfelekkel való ütközések emlékei.

A pszichológiai vizsgálaton Garrincha elég gyöngén teljesített: a kérdőívbe, a foglalkozás rubrikába a sportoló szót sem sikerült helyesen leírnia.”

Ahogyan mondani szokták: nem is ezért szerették.

Végül bekerült a huszonkettes keretbe, de az első, az osztrákok elleni meccsen (3:0), majd a vb-történelem első gól nélküli találkozóján, az angolok ellen még sem Pelé, sem ő nem játszott. Az utolsó, a szovjetek elleni csoportmérkőzés előtt Nílton Santos és Mario Zagallo, a válogatott két tekintélyes játékosa rábeszélte Vicente Feola szövetségi kapitányt, hogy már csak a később Altafini néven híressé vált Mazzola sérülése miatt is, dobja mély vízbe Garrinchát és Pelét. Attól kezdve Mané a svédországi tornán a brazilok minden mérkőzésén játszott, cseleivel megőrjítette a walesi, a francia és a svéd védőket. Világbajnokként tért haza Pau Grandéba, ott őrizte a Rimet Kupa mását a lakása kredencén.

Mané Garrincha csillaga az 1962-es chilei világbajnokság idején ragyogott a legfényesebben. Pelé sérülése után, természetével kifejezetten ellentétesen, vezéregyéniségként segítette újabb világbajnoki címhez az arany-zöld mezeseket. Az angolok elleni negyeddöntőben és a házigazda chileiek elleni elődöntőben is két-két gólt szerzett. Pályafutása során először és utoljára ért el két egymást követő válogatott mérkőzésen összesen négy gólt. Érdekes, hogy

a chileiek ellen a hajrában Yamasaki, a perui bíró kiállította, de a FIFA a brazil szövetségre bízta, eltiltja-e a világbajnoki döntőtől. Nem tiltotta…

Legendás történet, hogy az egyik brazil rádióriporter az elődöntő után az orra alá dugott egy mikrofont, kérve, mondjon valamit búcsúzóul. Mire Garrincha szelíd mosollyal kibökte: „Viszlát, mikrofon!”

Tulajdonképpen az 1962-es volt az utolsó sikerév a pályafutásában. Az előző esztendő végén a Jornal dos Sports című lap ajándékozott neki, mint a legnépszerűbb futballistának, egy Simca autót. Az ünnepségen Mané találkozott Elza Soaressel, a szamba- és bossanova-dalok akkoriban befutott előadójával. (Mivel a neve Magyarországon ismeretlen, érdemes hozzátenni: 1999-ben a BBC Radio a Millennium legjobb brazil énekesnőjének választotta.) A futballsztár és a diva egymásba szeretett. Megkezdődött a botrányok sorozata. Közben Nílton Santos, a játékostárs és barát, félve attól, hogy Manénak az összegyűjtött pénze rámehet erre a szerelemre, rábeszélte Garrinchát, hogy minden vagyonát bízza José Luiz Magalhães Lins bankárra. Erre már csak azért is szükség volt, mert a brazil közvélemény a Mundial napjaiban még istenített futballsztár és Elza ellen fordult. Manénak nem bocsátották meg, hogy otthagyta a feleségét és nyolc lányát, a szerelmének a házát pedig hol tojásokkal, hol paradicsomokkal dobálták.

A vb-gólkirály futballsztár lejtőre került.

1962-ben összeveszett a Botafogo vezetőivel, mert ugyanannyi pénzt követelt magának, mint amennyit Pelé kapott a Santosnál. A külvilág akkor még nem sejtett semmit: 1963-ban készült el róla az Alegria de Povo, A nép öröme című film, amit milliók néztek meg. Mindazonáltal még 1965-ig maradt a csapatnál, aztán átigazolt a Corinthianshoz. Nem elsősorban a futball indokolta a váltást: Elza és Mané az őket ért rengeteg támadás miatt el akarták hagyni Riót, hogy São Paulóban kezdjenek új életet. Garrincha akkoriban megint jól futballozott, közel három év után visszakerült a válogatottba.

Érdemes kiemelni: az 1962-es világbajnoki döntő után a chilei torna egyik társgólkirálya, a vb talán legjobb brazil játékosa, a kétszeres világbajnok – elsősorban magánéletbeli gondjai miatt – 36 hónapon keresztül nem játszott az arany-zöld mezesek között. A következő tizenhárom hónapban ellenben jutott még neki 13 meccs, de már meg sem közelítette korábbi önmagát.

Utolsó válogatott mérkőzését a liverpooli Goodison Parkban a magyarok ellen vívta.

A Népsport, alkalmasint keveset tudva személyes problémáiról, s még mindig 1962 csillagát látva benne, így bírálta a remek magyar győzelmet hozó találkozó után: „nagyon keveset volt játékban”.

Az angliai World Cupról hazatérve állandósultak anyagi gondjai. 1968 végén a kétszeres világbajnok csatárt letartóztatták, miután nem fizetett első feleségének, Nairnak tartásdíjat. Szerencsére a bankár, akinek hajdanán Nílton Santos a segítségét kérte, kifizetett mindent. Mané ivott és mindenkit megvendégelt, Elza hiába könyörgött neki, térjen jó útra. 1969-ben részegen ült autóba, az általa okozott balesetben meghalt Elza Soares édesanyja, Rosária Maria Gomes. Az autóban ülők közül Garrincha, a felesége, és Elza egyik lánya, Sara is megsérült. (1986-ban szinte pontosan ugyanott szenvedett halálos közlekedési balesetet Mané és Elza Soares egyetlen közös gyermeke, az akkor kilencéves Garrichinha.)

A halálos baleset okozása miatt a futballsztárt kétéves börtönbüntetésre ítélték, de miután büntetlen előéletű volt, a büntetést felfüggesztették. A hetvenes évek elején a Red Star Párizsba szerződtette volna, az asszony úgy érezte, ez akár mindkettőjük számára nagy lehetőséget jelentetne, ám

Garrincha akkoriban már többször volt részeg, mint józan.

Elza mégis összecsomagolt, s a pár Rómába költözött. Garrincha, korábbi érdemeiért, s kamatoztatva még mindig meglévő népszerűségét, ezerdolláros fizetést kapott egy brazil kávévállalattól, a felesége énekelt. Utóbbi bizonyult hosszabb ideig tartónak, Mané inkább futballozgatott a maga kedvére amatőrcsapatokban, miközben a Rómához közeli Torvaianicában éltek. 1972-ben hazatértek Brazíliába, Mané még egyszer megpróbálkozott a játékkal az Olariában, de 39 évesen már perceket sem bírt, nemhogy egész mérkőzéseket.

Egy évvel a gyerekük születése után részegen nekitámadt Elzának, akkor szétköltöztek, de az asszony – aki egyébként minden viszontagsága ellenére 79 évesen még fellépett a riói olimpia megnyitóján – élete végéig próbált segíteni Garrinchán, aki közben már egy másik nővel, a nála majdnem húsz évvel fiatalabb Vanderléia Vieirával élt együtt. Ő volt vele élete utolsó éveiben. Mané már menthetetlen volt. Elvonókúrára küldték, májcirrózist állapítottak meg nála, csak néhány órára volt boldog, amikor felvonulhatott az egyik szambaiskolával a karneválon. 1983 elején napokon keresztül járta a bárokat, mígnem otthon rosszul lett. Kórházba vitték, de másnap tüdőembólia végzett vele.

A testét a Maracanã stadionban ravatalozták fel, százezrek zarándokoltak el a tiszteletére.

(Garrincha portréja hosszabban olvasható Dénes Tamás és Lakat T. Károly a Kossuth Kiadó gondozásában június közepén megjelenő, Régi csibészek című könyvében.)