– Azt tudom, hogy 1970. április 5-én, a Diósgyőr ellen, góllal mutatkozott be az MTK csapatában. Akkor már a 24. évében járt. Miért csak ilyen későn került az NB I-be?

– Békés megyéből származom, a Gyulai MEDOSZ-ban kezdtem játszani, onnan kerültem aztán Debrecenbe. A középiskolát már ott, a Tóth Árpád Gimnáziumban végeztem. A DVSC-ben futballoztam, NB I B-ben. Onnan Kaposvárra kerültem, katonának, az NB II-es csapatot akkor Honvéd Táncsics SE-nek nevezték. A leszerelésem után, egy jó nagy ugrással, az ország északkeleti részébe igazoltam, a Sátoraljaújhelyi Spartacushoz, ugyancsak NB II-be. Sipos Ferenc, az egykori 77-szeres válogatott fedezet volt az edző, nem sokkal a visszavonulása után ott kezdett dolgozni.

– Hadd vágjak közbe: milyen volt a hatvanas évek egyik legnagyobb magyar futballsztárja edzőként?

– Tüdőnek becézték hajdanán, iszonyatos fizikai ereje volt, rettentő erővel lőtte meg a labdát. Nekem az volt a benyomásom, hogy nincsenek nagyra törő edzői ambíciói. Inkább élvezte az életet. Velem mindenesetre jót tett, hiszen beajánlott az MTK-hoz, így kerültem Budapestre.

– Vissza is kanyarodtunk a Hungária körútra. A bemutatkozó meccsén öt perc után gólt szerzett. Álomszerű kezdés.

– A Diósgyőr ellen játszottunk, Palicskó Tibor a 35. percben, a megsérült Becsei helyére küldött be. Egy szöglet után fejeltem a kapuba. A következő év végén, az 1971–1972-es szezonban játszottam az utolsó hazai bajnoki meccsemet.

– A beszélgetésre készülve utánanéztem, „vérzivataros” meccs volt. A Tatabánya Tóth Kálmán duplájával nyert, de nem ez a lényeg, hanem, hogy – nem valószínű, hogy sok hasonló eset történt a kék-fehér klub történetében – Müncz játékvezető az egyik gól után két perc alatt három MTK-st is kiállított.

– Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez az utolsó meccsem, talán ezért emlékszem csak kevéssé rá. Oborzil kiállítására még úgy ahogy, de ki volt a másik kettő?

– Török József és Strasszer László. De térjünk vissza önhöz. Miért döntött a külföldre távozás mellett?

– Korábban, egy hideg napon, az Eisenstadt ellen játszottunk téli felkészülési mérkőzést. Az én gólommal nyertünk 1:0-ra. Volt a meccsen egy hosszú áramszünet, ami alatt kihűltünk. Meghúzódott a hasfalam, amivel aztán nagyon sokat kínlódtam. Olyan állapotban voltam már 1972 elején, hogy azt fontolgattam, befejezem a futballt. Nem tudtak itthon meggyógyítani. Aztán megint hívott egy kinti magyar, egyébként Szomorai Péternek hívták, akkor már évtizedek óta Ausztriában élt. Felkerekedtünk az asszonnyal, s nekivágtunk. Szomorai elvitt kint egy orvoshoz, aki megtisztogatta a lovaglóizmomat, s elmúlt minden fájdalmam.

– Az első kinti csapata a VÖEST Linz lett. Az 1972–1973-as idényben csak ötödik helyezett alakulatról nem sokan gondolták, hogy története legnagyobb sikere előtt áll.

– Az 1973–1974-es szezon valóban nagyszerűen sikerült. Helmut Senekowitsch került edzőnek a csapathoz, egy fél évtizeddel később már osztrák szövetségi kapitányként 3-2-re verte a nyugatnémeteket Cordobában, az argentínai világbajnokságon. Volt néhány válogatott játékos a keretben, talán az ő nevük ismerősnek tűnhet még mindig. Elsősorban Rettensteinert, Hintermaiert és Steringet említhetem. Abban a szezonban nagyon jól játszott a német csatárunk, Michael Lorenz is. Én a középpályássorban játszottam, Ferdinand Milanovich oldalán. Az osztrák sajtó szerint akkoriban ez a csapatrész a legjobb volt Ausztriában.

– A bajnoki cím nem csak azért kelthetett szenzációt, mert az előző évi ötödik ugrott az élre. Megszakadt az előző három idényt megnyerő Innsbruck tündöklése, meg egyébként is, az osztrák futball történetében mindössze a második alkalom volt, hogy nem bécsi, vagy innsbrucki lett a bajnok Amúgy a következő idény pedig abszolút igazolta, hogy a bajnoki arany nem volt véletlen.

– 1974 tavaszán egy ponttal megelőztünk a Wacker Innsbruckot, a következőben pedig ezüstérmesek lettünk.

– A bajnoki cím után indultak a Bajnokcsapatok Európa-kupájában, de a Camp Nouban nagyon kikaptak a Rinus Michels által irányított, Johan Cruyff-fal és Neeskensszel felálló Barcelonától.

– Pedig az első meccs még nem ezt ígérte, azon 0-0-ra végeztünk. A másodikon húsz percen át jól álltunk a lábunkon, aztán nyolc perc alatt kaptunk hármat. Volt benne lesgól is, meg nagy kapushiba. A második félidőben meg még tizenegyes-gól is, egy akciógól mellett.

– Ki gondolta volna akkor, hogy az ellenfelek közül később ketten is meghatározó szerepet játszanak a pályafutásában...

– Azt nem lehetett előre tudni. Akkor még csak legfeljebb arra figyelhettem fel, hogy Johan Cruyff testközelből is milyen kiváló futballista.

– Ő volt a legjobb azok közül, akikkel, illetve akik ellen valaha játszott?

– Mindenképpen az egyik legjobb. Németeket említenék még, Wolfgang Overathot, Günter Netzert, Uli Hoenesst és mindenekelőtt Franz Beckenbauert. „Becki” ellen még a VÖEST játékosaként háromszor is játszottam, nem tudom szavakba foglalni, hogy milyen elegáns és mégis hatékony futballista volt. Emellett igazi úriember.

– Az előbb a linziek nemzetközi szerepléséről beszéltünk, még egy mérkőzést mindenképpen meg kell említeni. 1975 őszén az UEFA-kupában a Vasas jutott ellenfélnek.

– Az első meccsen játszottam, 2-0-ra nyertünk. A visszavágóra nem jöhettem el, mert akkor még nem kaptam meg az osztrák állampolgárságot.

– Mikor kapta meg?

– Valamikor az Egyesült Államokba költözés előtt.

– Attól kezdve már járt haza?

– Igen, nem volt semmi gond a határon. A szüleim egyébként néhányszor addig is meg tudtak látogatni Linzben, vagy Németországban.

– A visszavágót a Vasas 4-0-ra megnyerte, de ha a VÖEST továbbjutott volna, ön akkor sem játszik a következő körben. Hiszen nem egészen egy hónappal később már bemutatkozott a Bayer Uerdingen csapatában, a német Bundesliga 1-ben.

– Egy Berger nevű, magyar menedzser keresett meg, hogy vinne Németországba. Mondtam neki, hogy van kedvem hozzá, főleg akkor, ha segítenek bejutni az orvosi egyetemre. Akkoriban az volt a mániám. Sajnos, abból nem lett semmi, de én leszerződtem.

– Bravúros 3-2-es győzelemmel debütált, az ellenfél, a Schalke, akkor az élcsapatok közé tartozott, ha ezt a három pontot nem veszíti el, még a Bayern Münchent is megelőzte volna. Olyan játékosokkal nézhetett szembe, mint Rüssmann, Bongartz, Oblak, Abramczik és Klaus Fischer. Eleinte elég rendszeresen játszott, de aztán hónapokat kihagyott.

– Elszenvedtem egy Achilles-ín-sérülést, s ez nagyon visszavetett. Megpróbáltam hasznosan tölteni a kieső időt, elkezdtem a híres kölni főiskolát.

– Hogyan került Los Angelesbe, gyakorlatilag több mint kétéves kihagyás után?

– A holland Rinus Michelst nyerték meg Los Angelesbe edzőnek, akinek ugyancsak Berger volt a menedzsere. Száznyolcvan játékost hívott ki próbajátékra, köztük voltam én is. Négy hét alatt mindenkit végignéztek, végül huszonnégyes kerettel vágtunk neki a bajnokságnak.

– Akkoriban, tulajdonképpen már 1975-től, Pelé Cosmosba szerződésétől, rengeteg európai és dél-amerikai sztár igazolt az Egyesült Államokba, a NASL-be. Beckenbauer, Cubillas, Bobby Moore, Eusébio, Gerd Müller, George Best, Cruyff, Krol, Rijsbergen, Suurbier, Trevor Francis, Chinaglia, s még lehetne hosszasan sorolni a neveket. Hogyan tudták a sztárokat megfizetni?

– A Cosmost kivéve ezek a klubok nem voltak nagyon gazdagok. Ők egyedül nem tudták volna fizetni a világsztárokat. Készítettek oktatófilmeket, amelyeket rengeteg példányban eladtak, ebből is tudtak fizetni nekik.

– A Los Angeles Aztecs névsorában elsősorban négy névre figyeltem fel. Johan Cruyfféra, Wim Suurbierére, Kéri Mihályéra, Angelo Di Bernardóéra...

– …és Leo van Veenére.

– Igen. Hogyan emlékszik rájuk?

– Leo van Veen sokoldalú, nagyon jó futballista volt, majdnem minden mérkőzésen játszott. Wim Suurbier addigra már kétszeres világbajnoki ezüstérmes, háromszoros BEK-győztes jobbhátvéd volt, szerettem a játékát, soha nem felejtem el, senkit nem láttam még addig a megszerzett labdát ilyen gyorsan továbbítani. Kéri Misi vajdasági magyar volt, a Crvena zvezdában játszott korábban. A felesége is magyar volt, így velük mindig az anyanyelvünkön beszéltünk. Di Bernardo egy nagyon kedves, rendes srác volt, később bekerült az amerikai válogatottba.

– Mi az, hogy! 1979. október 26-án ő lőtte az amerikaiak egyik gólját a Népstadionban, a magyar válogatott elleni 2-0-n. Cruyff?

– Azt mindenki tudja róla, hogy micsoda futballista volt. Tudta ő is magáról, de nem élt vissza vele. Voltak stiklijei, a stadionunkban, a Rose Bowlban óriási öltözőnk volt, ő kinézett magának egy helyet a fürdő mellett, ahol járt egy kicsit a levegő. Ahogy bementünk, már gyújtott is rá. Füstszűrő nélküli Camelt szívott. Gyakran ültünk egymás mellett a repülőutakon, rengeteget beszélgettünk. Szakmai kérdésekről is. Én akkor már eldöntöttem, hogy edző leszek, mindig kérdezgettem tőle, hogy volt az Ajaxnál, hogy volt a holland válogatottban, hogyan gondol egy bizonyos elemet Michels? S Johan nagyon készségesen magyarázott.

– Mint mondják, meglehetősen öntörvényű ember volt. Hogyan viselt maga fölött egy edzőt?

– Őket, hogy úgy mondjam, amolyan apa-fiú kapcsolat jellemezte.

– Talán azért is, mert Cruyff nagyon korán elveszítette az édesapját.

– Michels kifelé, a többiek felé természetesen mindig azt mutatta, hogy Cruyffnak sem szabad többet, mint másoknak. Látszólag kemény volt. De konfliktusukra nem nagyon emlékszem.

– Milyen játékerőt képviselt az Aztecs?

– Szerintem jót. A csoportban csak a Vancouver Whitecaps előzött meg minket, aztán a kieséses szakaszban is a kanadai csapattól kaptunk ki, hosszabbításban. Így nem jutottunk a legjobb négy közé. A Whitecaps végül megnyerte a bajnokságot. Én egyébként az utolsó időkben már pályaedzőként is tevékenykedtem, Rinus mellett.

– Milyen volt az élet Los Angelesben?

– Semmire sem volt gondunk. A klub bérelte a lakást, adott autót, ha kellett. Rengeteg gyümölcs között válogathattunk. Nagyon szerettem, hogy Kaliforniában mindig süt a nap, nagyon jó pályákon játszottunk, jól éreztem magam.

– De aztán visszajött Ausztriába.

– Baráti kapcsolatok alapján játszottam a Raika Welsben, játékos-edző voltam, aztán a második osztályba felkerülve már csak edző. Voltam az Eisenstadtnál is, szegény Pusztai Laci a klubtársam volt.

– A következő állomás is érdekes, hiszen az egyik legerősebb német klubcsapatnál, az 1. FC Kölnnél segített Michelsnek.

– 1983-ban megnyertük a Német Kupát, mégpedig a városi rivális Fortuna Köln ellen. Az volt a legnagyobb siker. Egyébként nagyon szerettem Rinus Michelsszel dolgozni. Lenyűgöző tudással rendelkezett a futballról. Nagyon sokat tanultam tőle.

– A Kölnben is nagy sztárok játszottak a keze alatt, Toni Schumacher, Konopka, Strack, Zimmermann, nem szólva a csatárokról, Littbarskiról, Klaus Fischerről és Klaus Allofsról. Kit kedvelt közülük a legjobban?

– Semmiképpen sem Toni Schumachert. Szerencsére vele többnyire a kapusedző dolgozott. Talán Littbarskit, vagy éppen Klaus Fischert. De Klaus Allofsról és a testvéréről is csak jókat mondhatok. Thomas csak később került Kölnbe, de gyakran átjött a bátyjához.

– Ahogyan mondani szokták, akkoriban már kezdett szakadozni a vasfüggöny. Nem volt semmilyen kapcsolata a magyar futballal?

– Berger irodájának berkein belül megpróbáltunk néhány játékost nyugati szerződéshez segíteni. Közreműködtem Détári Lajos frankfurti szerződésében, vagy Péter Zolinak a Viennához igazolásában. Korábban Szentes Lázárt, még a Rába ETO-ból szerettem volna Linzbe vinni. Eljutottam az OTSH-ban Csáki Sándorhoz, aki aztán „virágnyelven” a tudomásomra hozta, hogy ő nem találja így meg a számítását az engedély kiadásában. Nekünk pedig túl későn esett le, mit kellett volna tenni. De, nem is biztos, hogy azt akartuk volna.

– A kétezres években többnyire Ázsiához kötötte a munkája. Hogyan került először Bangladesbe?

– Egy német kolléga segítségével, valójában vele tettem jót, hogy elvállaltam ezt a munkát. Nem sokat tudtam az országról, mielőtt ki nem költöztem. Kicsit tartottam is attól, mi vár rám, de a feleségemmel arra gondoltunk, hogy van tengere, hegye, enni biztosan lesz mit.

– S mit talált kint?

– Alapvetően szegénységet, de ott, aki gazdag, az nagyon-nagyon gazdag. Annak aranyból van a kilincs otthon. Ami a futballt illeti, 1999-ben mentem ki, az első évben rengeteg munkával összeraktam a válogatottat, amely aztán egyre jobb eredményeket ért el. 2001-ben megvertük a bosnyák válogatottat, a mi csapatunk akkor játszott először nem ázsiai ellenféllel. 2003 elején otthon megnyerték a Dél-Ázsiai Labdarúgó-szövetség Aranykupáját. Ez a bangladesi válogatott legnagyobb sikere. Minden egyes játékos egy építési telket kapott a kormánytól jutalomként. Meg, persze, pénzt. Minden szerénytelenség nélkül állítom, ha most felhívná a szövetséget, hogy mondjanak valamint Kottán Györgyről, azt hallaná: a bangladesi válogatott apja.

– Ez a siker után megválasztották a térségben az Év edzőjének. De utána már inkább egy klubcsapatnál dolgozott.

– Az volt a csapat neve, hogy Muktijoddha Sangsad Krira Chakra. Később az AFC, az Ázsiai Labdarúgó-szövetség edzőképzésében vettem részt, sőt, hogy tegyek egy oldalvágást, 2010-ben papíron a Ferencváros edzője is lettem. Éppen akkoriban tértem haza Pakisztánból, ahol ugyancsak szövetségi kapitány voltam. 2015-ben aztán visszamentem Bangladesbe, a dakkai Abahami Limitedhez. A második helyen álltunk, amikor lejárt a szerződésem, nem akartam tovább maradni. Végül a csapat visszaesett a negyedik helyre. Ugyanez a csapat tavaly visszahívott, akkor óriási fölénnyel, veretlenül megnyertük a bajnokságot. Szerették volna, ha idén megint visszamegyek, de már nem akarok. Nem akarok már ilyen sokat távol lenni a családtól.

– Azért van olyan munka, amelyet elvállalna?

– Itthon igen. De nem lenne szerencsés, ha akár csak példát is mondanék. Az olyan felajánlkozás lenne.