Így van, a Nemzeti Színház tagja vagyok és a Beregszászi Színház tagja voltam, vagyok, és nagyon remélem, hogy hosszú-hosszú ideig még annak a színháznak a tagja is maradok.

De ez, gondolom, inkább csak az érzelmi szálakat jelzi, merthogy fizikai jelenlétet tekintve nem nagyon tud ott lenni, hiszen színházi szezonban havonta 20-22 este biztosan játszik itt Budapesten.

Igen, az van, hogy ha otthon van előadás, akkor hazamegyünk, de ez nagyon ritkán történik meg, ugyanis havonta egyszer, hogyha haza tudunk menni, akkor az nagyon jó. Tényleg, több mint 20, inkább 26-27 előadást játszva a Nemzeti Színházban, azért nagyon nehéz beiktatni egy beregszászi előadást vagy akár kettőt, de azért játszunk otthon is, vagy megyünk fesztiválra valamelyik beregszászi előadással.

Meg a beregszásziak is jönnek a Nemzeti Színházba, hiszen van néhány olyan közös előadás, ami még ott Beregszászon született és ami most bekerült a Nemzeti Színház repertoárjába is.

Így van, a Tóték, a Három nővér, a három egyfelvonásos Csehovtól, a Szarvassá változott fiú.

Ha már az érzelmi szálak jöttek szóba: kisebbségi létben nyilván nem könnyű, vagy nem is volt könnyű soha színházat csinálni. Viszont most már jó egy éve vagy másfél éve Kelet-Ukrajna - mondhatjuk - háborús övezet. Vagyis az a színész, aki este Csehovot játszik a Beregszászi Színházban, az esetleg másnap reggel kézhez kapja a behívóját.

Így van, azt csinálják, hogy munkahelyre viszik el a behívót, és ez már a színházban is többször megtörtént. Színészkollegám, Varga Jóska kapott már háromszor, de a hangtechnikusunkat is behívták.

Valahogy ez megkerülhető? Például, aki már a harmadik behívóját kapja?

Azt tudja tenni, hogy vagy elmenekül otthonról, vagy elmegy külföldre dolgozni. Nagyon sokan jöttek át Magyarországra, de mennek Németországba, Spanyolországba, összevissza. És hát valóban: mi közünk van nekünk ehhez az egész háborúhoz? Semmi. Én magyarként miért menjek Kelet-Ukrajnába és lövessem magamat valakik érdekei miatt. Semmi közünk nincs az egészhez. Úgyhogy az ember menekül. Egész Kárpátalján van egy rettenetesen nyomasztó hangulat ebből adódóan.

Egyébként is mondhatjuk azt, hogy nehezebb most ott az élet? Nehezebbek a hétköznapok, a mindennapok? Mert hát azért tudjuk, hogy ez a régió soha nem volt a történelem szerencsés kegyeltje. Itt többnyire mindig szegénység volt, sokszor nélkülözés, munkanélküliség és nem túl jó helyzetben lévő kistelepülések, amelyeken legfeljebb néha átporolt egy csempészárut szállító ukrán Audi.

Így van, ez igaz. De azért a szovjet rendszerben sem tudták teljesen kiirtani a munkavágyat az emberekből. És a kárpátaljai magyarok tudtak és tudnak dolgozni, mindig is el tudták tartani magukat. Viszont 1989-90 környékén jött ez az őrület és semmi más nem maradt, csak a határ. És aztán volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy valami elindul. De hát ez csak látszat volt. Korrupció persze nyilván mindenütt van, de olyan szintű, hogy szinte a bőrödön érzed nap mint nap, azért az nagyon ritka. Márpedig ott ez van.

Egy kárpátaljai kistelepülés a szülőfaluja, Sárosoroszi. Ráadásul a születésekor ez még a nagy Szovjetunió része volt. Meg lehet azt fogalmazni, hogy mi az az útravaló, amit ez a közösség vagy ez a régió adott? Amit most is visz magával.

Azt mindig is próbáltam magamban megfogalmazni, hogy ez a mi Kárpáton túli hangulatunk, ez micsoda. Ez mivel is jár, mivel vagyunk mi másabbak, mint, mondjuk az erdélyiek vagy a felvidékiek. Azt tudom: az, hogy a Szovjetunióban kellett nekünk negyvenvalahány vagy ötven éven keresztül létezni, túl kellett élni, az biztosan adott egy erős alapot. És a túlélés nem azt jelenti, hogy megalkuszik az ember, hanem megpróbál együtt élni a többiekkel. Mert hát Kárpátalján rengeteg népcsoport van. És az az igazság, hogy jól ment ez az együttélés. Nem bántottak bennünket magyarokat és mi magyarok megpróbáltuk becsülettel végigélni az életet. És mindebből adódóan van egyfajta szívósság az itteni emberekben. Mindemellett mi kárpátaljaiak nem vagyunk tolakodóak. Nincs az a szemlélet, hogy nekem ez meg ez jár. Mindig azt szoktam mondani, hogy az én nagyapám ugyanannyit tett vagy rakott közvetve vagy közvetlenül a Parlament építésébe, mint bárkinek a nagyapja vagy a dédnagyapja. Mégsem gondoljuk, hogy ennek fejében nekünk jár valami. Annyi jár, amennyiért én magam megdolgozom, amennyit én leteszek az asztalra, a közös asztalra. Mert ez itt a lényeg: a közös asztal. Nem elsősorban magamról van szó, hanem a közösségről, közös dolgainkról.

Visszatérve a szülőfalujához, azért az érdekelne: hogyan jut eszébe egy kárpátaljai, sárosoroszi fiúnak, hogy színész lesz, hogy színművészetet, színészmesterséget tanul a tőle legközelebb, jó 800 kilométerre levő Kijevben?

Hát én azt mondom, hogy itt a Jóistennek nagyon nagy szerepe van, a szerencsének hihetetlenül nagy szerepe van.

De azért volt valami indíttatás? Mondjuk megnyerte az iskolai szavalóversenyeket, vagy biztatták a tanárai?

Az a közeg, ahol én felnőttem, az a szovjet rendszeren belül egy rettenetesen jól működő kis falu volt egy szuper kolhozzal. Ez azt jelenti, hogy mindenki ott dolgozott, különböző ágazatok voltak, nemcsak mezőgazdaság. Kimondottan jól éltek az emberek. Szóval volt egy egészséges közeg. Egyáltalán nem volt gyűlölködés. Nem voltak hihetetlenül gazdagok, de nagyon szegények sem. Csaknem mindenki egyformán élt, és jó közösségben. És voltak itt tánccsoportok, színjátszó csoportok, de az iskolában is minden ünnepet megünnepeltünk. Ebbe beletartoztak az egyházi ünnepek is, de nagyon elegánsan, nem kimondva, mindig volt valamilyen más neve, például húsvét helyett a tavasz ünnepe. A lényeg az egészben az, hogy ilyenkor voltak fellépések, ott én is szavaltam, előadtam ezt-azt. És akkor azt éreztem, hogy rettenetesen izgalmas, ha én meg tudok nevettetni valakit vagy egyáltalán az, hogy figyelnek rám. Aztán átmentem a középiskolába, Nagymuzsajba, két faluval odébb, ahol Vidnyánszky Évike néni, Vidnyánszky Attilának az édesanyja volt a magyar tanár. Õ szervezett magyar irodalmi heteket, és ott rengeteget voltunk színpadon. Én nagyon csenevész, alacsony gyerek voltam, 1,50 magas talán, tehát semmi közöm nem volt semmihez, az egész élethez. Én csak úgy éltem, azt sem tudtam, hogy mivel fogok foglalkozni. A lényeg az egészben az, hogy egyszer azt mondja Évike néni: hogy fog indulni magyar nyelvű színészképzés Kijevben. Viszont én még csak kilencedikes voltam, úgyhogy letettem erről, mert hát a tizediket nem tudom megugrani rögtön. Igen ám, de mégsem indult az az évfolyam, hanem csak rá egy évre, amikor mi végeztünk. Azért is mondom, hogy a szerencse vagy a Jóistennek a keze ebben benne van. Mindenesetre amikor elindultam Kijevbe, akkor sem tudtam, hogy mit fogok csinálni. Fogalmam sem volt.

Ráadásul úgy tudom, hogy az édesanyja azt szerette volna, hogyha állatorvos lesz?

Így van, pontosan. Anyu azt szerette volna, hogy állatorvos legyek, hogy ne küszködjek, mert hát azért ők rengeteget dolgoztak, és dolgoznak a mai napig. És azt akarta, hogy én ne küszködjek annyit az életben.

Nyilván szerette volna azt is, hogy valamilyen módon mégis közel maradjon a vidéki élethez, ehhez a régióhoz.

Így van, így van. No én mégis elmentem Kijevbe felvételizni. Négyszáz emberből választottak ki negyvenet, ötvenet, de még akkor sem tudtam, voltaképpen mit csinálok.

Színházat egyébként mikor látott először? Már ott Kijevben?

Igen, Kijevben. Persze láttam a televízióban, a Magyar Televízióban Sinkovitsot, Latinovitsot, Cserhalmit, rengeteg tévéjáték ment akkoriban, a nyolcvanas években. Gyerekfejjel végignéztem ezeket, és valahogy éreztem: ez nagyon izgalmas dolog. De igazi színházi előadást valóban Kijevben láttam először.

Említette, hogy a Kijevi Egyetemen ez volt az első magyar évfolyam, ekkor indult el a magyar nyelvű színészképzés. Ezt azért is hangsúlyozom, mert ha jól tudom, oroszul nem is nagyon beszélt.

Én egyáltalán nem tudtam oroszul. Az én falum, az úgy nézett ki, hogy volt egy vagy két fiatalasszony, akit katonaságból hoztak a férfiak magukkal. Õk orosz anyanyelvűek voltak, de igazság szerint ez egy zárt magyar közösség volt, ugyanúgy, mint ahogy a magyarlakta területek többsége. És a férfiak is csak azért tanultak meg oroszul, mert a hadseregben kénytelenek voltak megtanulni. De a nők nagy többsége nem nagyon tudott oroszul. Szóval én így nőttem föl. Nekem az orosz olyan volt, mint az idegen nyelv, akár ha angolt tanultam volna.

Akkor kellett ezzel birkózni Kijevben?

Persze, mivel én igazság szerint csak annyit tudtam oroszul, hogy "zdrasztvutye". Úgyhogy voltak gondok az orosszal és az ukránnal. Igaz, akkor még nem kezdődött ez az egész őrület az ukrán nyelv és az orosz nyelv között, ami most van.

Színészmesterséget tekintve a klasszikus orosz iskola volt a kijevi?

Abszolút. A Sztanyiszlavszkij-iskola. Hogy ez miben is más, azt én szavakban nem tudom megfogalmazni, de érzem a zsigereimben. Érzem, hogy egy egészen más világ.

De néhány szemesztert elvégeztek itt Budapesten is. Tehát belekóstoltak egy más típusú színházcsinálásba vagy más típusú színészmesterségbe is.

Igen. Három fél évet, összesen másfél évet töltöttünk itt Budapesten.

Azt mondta nemrégiben egy interjúban, hogy ez a pesti időszak amolyan kijózanító volt.

Minket nagyon szerettek Kijevben. Mi voltunk a magyarok. Viszont valahogy vágyott az ember át ide Magyarországra, a budapesti Színművészeti Főiskolára. Azért mégiscsak ez a központ. És akkor, amikor megérkeztünk...

Volt valami távolságtartás?

Persze, az nagyon erősen jelen volt, persze.

Érdekes, mert ez éppen a rendszerváltás időszaka, amikor meglehetősen nagy figyelem, és mondjuk érzelmi figyelem is irányult a határon túli magyarokra, a Felvidékre, a Kárpátaljára, az erdélyi magyarokra.

Igen. Lehet, hogy a társadalom megnyílt, érzelmileg, mindenféleképpen. De én azt éreztem, hogy a kijevi színművészeti vagy egyáltalán az orosz színház, az sokkal nyitottabb. A magyarországi rettenetesen zárt rendszernek tűnt nekem. Hiába vette körül szögesdrót a Szovjetuniót, mégis a kulturális élet, az rettenetesen nyitott volt. Sokkal szabadabban jöttek-mentek az izmusok és jobban befogadták a különféle irányzatokat. Itt meg azt éreztem, hogy minden rettenetesen zárt és egészen másképp gondolkodnak a színházról. Mindenki meg akarja valósítani önmagát. Vagyis nem annyira színházban, közösségben gondolkodnak, inkább önmagukban.

Akkor ez is közrejátszott abban, hogy, nem nagyon fordult meg a fejében, amikor elvégezte az egyetemet, hogy, Magyarországon keressen színészi munkát, színészi lehetőséget vagy színházat?

Biztos az is benne volt, hogy én azért - bocsánat a kifejezésért - igencsak beszari voltam. És persze nagyon bíztam Atiban. (szerk. Vidnyánszky Attila)Merthogy éppen akkor nyílt lehetőség arra, hogy Beregszászon legyen egy magyar nyelvű színház. Ismét a szerencse vagy a Jóisten keze...

Hát igen. Minket egyébként is úgy vettek fel a kijevi főiskolára, hogyha mi visszajövünk, akkor nekünk már színházépületünk lesz. Tehát korábban született meg a színház ötlete és csak utána indult a színészképzés. Aztán mikor visszamentünk, ebből semmi az égvilágon, de semmi az égvilágon nem lett.

Tehát akkor kellett megcsinálni a színházat, a fizikai értelemben is.

Lényegét tekintve, amikor mi visszamentünk Beregszászba, mi kezdtük el építeni a színházat. Annyi szerencsénk volt, hogy amit a magyar állam ígért, technikai dolgokat, azokat a magyar állam, azt mindent teljesítette is. Az ukránok vagy a szovjetek, vagy az oroszok semmit az égvilágon. Tehát ez a két ország között a különbség, én mindig is ezt mondom.

Azért - gondolom - egyébként sem volt kockázatmentes vállalkozás színházat csinálni Beregszászon. 170 ezres magyar kisebbség élt Kárpátalján, területileg szétaprózottan, szétszórva kistelepüléseken, többségük kétkezi gazdálkodó, akik számára feltehetően nem tartozott a húsz legfontosabb kérdés közé az, hogy mit is játszanak aznap este a színházban.

Ez így igaz. Nagyon sokszor az volt, hogy kimentünk falura játszani művelődési házakba, és ugye 7-re volt meghirdetve az előadás, de hát ha 8 órakor elkezdtük, az nagyon jó volt, ugyanis meg kellett várni, amíg a tehenek bejönnek a mezőről és megfejik őket. Szóval ilyen körülmények között játszottunk, de rettenetesen szerettük, izgalmas volt. Ráadásul azokat az előadásokat nem egy-egy évadra csináltuk, némelyiket a mai napig játsszuk.

Ezek ráadásul Csehov vagy Shakespeare darabok voltak, miközben korábban itt, Kárpátalján többnyire tájelőadások voltak népszínművekkel, operettekkel.

Bizony ez őrületes kockázat volt. Csehovot játszottunk a falvakban, kint vagy bent, művelődési házak udvarán, tornateremben, mindenütt.

Bárhol lehet vagy bárhol érdemes színházat csinálni?

Mindenütt lehet. Emlékszem, Szevasztopolban voltunk egy nagy nemzetközi fesztiválon, aminek volt egy utcaszínházas variációja is. Vagyis kimentek a társulatok az utcára, a közterekre, a piacra. Igaz, sokan nem mentek ki rajtunk kívül, de mi a tengerparton meg a halpiacon is a Koldusoperát énekeltük.

Azt szokták mondani, hogy amilyen a színház, olyan a közönsége vagy előbb-utóbb olyan lesz a közönsége. Vagyis egy társulat - én nem szeretem ezt a szót, és nem is akarom ezt használni, hogy nevelni a közönséget, - de mondjuk, húzhatja, viheti magával a közönségét?

Abszolút. Ez Beregszászban meg is történt. Ahogy később Debrecenben is. Mert mielőtt Vidnyánszky Attila odakerült, azért ott is túlnyomórészt operettek meg musicalek mentek. Igaz voltak a stúdióban más jellegű előadások, ez vitathatatlan, de bizony át kellett hangolni a közönséget valami másra. És ez egy komoly munka. A színház, az nemcsak az én részemről fizikai és szellemi teljesítmény, hanem a néző részéről is. A nézőnek partnernek kell lennie. Ez oda-vissza játék.

A beregszászi színház kapcsán mindig elmondják, hogy nagyon sok mindent valóban kétkezi munkával kellett a színészeknek megteremteniük. Ha úgy adódott, akkor kellékezni kellett, ha úgy adódott, akkor díszletet kellett cipelni, vagy éppen megjavítani a beázott tetőt. De hát azért volt ennek, gondolom, egy nagyon fontos momentuma, hogy nagyon sokat voltak együtt, nagyon sokat dolgoztak együtt, hosszú ideig próbáltak. Fontos a színészi munka szempontjából ez a közösségi lét, eleve a szoros társulati lét?

A társulati lét szerintem rettenetesen fontos. És nemcsak azért mondom, mert mi ebben nőttünk fel, hanem mert szerintem csak így lehet igazán izgalmas színházat csinálni hosszú időn keresztül. Az a fajta társulati lét meg az a fajta színházcsinálás, ami itt van Magyarországon, az unikális. Ahogy az is, hogy az állam ebben részt vesz, és van egy biztonságuk a színházakban dolgozóknak. Ellentétben az európai színházakkal, ahol van egy államilag dotált színház, vagy kettő és kész. A társulatra visszatérve, a közösséghez nem kell feltétlenül sülve-főve együtt lennünk. A lényeg, hogy amikor bemegyek a színházba és elkezdek próbálni vagy este játszani, akkor az a kocka vagy az a téglalap alakú tér, az a legfontosabb, és abban a pillanatban csak arról szól a dolog.

Biztosan nehéz kérdés, és lehet, hogy nem is nagyon megválaszolható, de mitől jó egy színház? Trill Zsolt számára mit jelent a jó színház?

Mostanában mindig az jut az eszembe, hogy amit én most keresek, az valamikor már megvolt nekem. Ez a beregszászi színház. Amikor tényleg nagyon együtt voltunk és együtt csináltuk. Igaz akkor én még nem nagyon tudtam, hogy ez a nagy betűs társulat. Hosszú időnek kellett eltelni ahhoz, hogy erre rájöjjek. És én azóta is ezt a társulatot keresem, újra meg újra. Hátha még egyszer az életemben az megadatik.

Most a Nemzeti Színházban nincs meg ez az érzés?

Szerintem alakul. Azért két év, az nagyon-nagyon kevés. Itt még annyi mindennek történnie kell. Ez egy hosszú, hosszú folyamat tele buktatókkal. Nagyon sok helyről, sokfelől jöttek a színészek a Nemzetibe, kell még hogy legyen ennek kifutási ideje.

Az is érdekelne: azt hogy látja, hogy mikor jó vagy mitől jó egy színházi este? Nemes egyszerűséggel azt szokták mondani, hogyha oda az ember bemegy este hét órakor és aztán kijön onnan három óra múlva este tíz órakor, akkor valami többlettel, vagy egy kicsit másként jön ki. Ilyen egyszerű?

Hát mint ahogy az előbb megpróbáltam megfogalmazni, ahhoz, hogy megszülessen egy ilyen este, ahhoz nagyon kellenek a nézők. Hogy is fogalmazzam meg? Nagyon sok helyről kell hogy jöjjenek és a legkülönbözőbb korosztályok. Az a legjobb, amikor azt veszem észre, hogy mindenféle korosztály van a nézőtéren, mert szinte egymást oldják. És akkor a színpadon mindehhez kell a színésznek a hihetetlen koncentrációja, de egy olyasfajta koncentráció, ami szabad. Tehát semmiképpen sem görcs, hogy én nagyon akarom, hogy most és itt akarom. Miközben a most és itt - ahogy azt mindenki elmondja - a színház legnagyobb csodája.

Mindez azt jelenti, hogy ami megtörténik a színházban egy adott este, az óhatatlanul a pillanatról szól. Ez nem baj?

Hát ha arra gondolkodok, hogy megélem az öregséget, és semmi kézzelfogható nem lesz az életemben, márpedig idáig nincs, akkor az szomorú. De ez tényleg erről szól....

Beregszász, Debrecen, Nemzeti Színház - ezekről beszélgettünk mint fő állomásokról. Mindhárom helyen a közös nevező a már többször említett Vidnyánszky Attila. Õ a meghatározó, mondhatjuk, hogy a legfontosabb társ a színházcsinálásban?

Hát nem tudom letagadni, mert így is érzem, meg minden erre irányul, efelé megy évek hosszú sora óta. Nagyon sok vitánk van, tehát ez nem felhőtlen dolog azért, de tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. Ezt bátran mondhatom.

Vidnyánszky Attila színházát nehéz nézni is és nehéz csinálni is. Ezt is ön mondta.

Igen, ez így van. Tényleg nézni is nehéz, de közben meg ad egy hihetetlen szabadságot. Azt pedig, hogy csinálni mennyire nehéz tulajdonképpen azoknál az előadásoknál érzékelem, amelyekben nem vagyok benne. Attila ugyanis sokkal előbbre jár, évekkel előbbre jár, mint mi. És ehhez nekünk színészeknek valahogy fel kell nőnünk.

Hogy érzi: a Nemzeti Színház megtalálta már a maga közönségét? Tehát megvan az a törzsközönsége a Nemzeti Színháznak, amit, mondjuk, szeretnének?

Szerintem alakul, alakulóban van, és én arra ösztönöznék mindenkit, hogy aki már elkezdett járni, az járjon továbbra is, aki pedig még nem volt, az jöjjön és próbálja ki. Az egyik közönségtalálkozón, a Purcarate rendezte "Ahogy tetszik" után volt például egy hölgy, aki azt mondta, hogy húsz percen keresztül, harminc percen keresztül próbálta megérteni mi is történik a színpadon, és aztán feladta, hátradőlt. És egyszercsak elkezdett működni a dolog. Mert másképp hatnak ezek az előadások, mint ahogy általában hozzá vagyunk szokva. Azért mondom, hogy ezeket nézni is nagyon nehéz. Ezekkel az előadásokkal együtt kell dolgozni. Ez nem az a fajta színházcsinálás, hogy én eljátszom, te meg nézed.

A közönséggel kapcsolatosan hadd mondjam el egy személyes élményemet, hozzátéve, hogy nyilván ez azóta már változott, merthogy ez 2013 őszén volt, tehát amikor Vidnyánszky Attila az első évadot elkezdte önökkel a Nemzeti Színházban. Ez A fodrásznő című darab volt, egy nagy sikerű, többszörösen díjazott előadás még Debrecenből, amit Viktor Rizsakov rendezett. Jól láthatóan egy új közönség volt a Nemzeti Színházban, ezt ugye lehet érzékelni a bizonytalanságból, hogy merre van a mosdó, merre kell menni a zsöllyébe. Tehát jól érzékelhetően még egy összetételében új közönség volt. No most ennek a darabnak úgy a 15. percében van egy jelenet, ahol a három férfiszereplő - ön az egyikük -, igaz háttal a közönségnek, de ott állnak meztelenül. És akkor egy jól érzékelhető morajlás futott végig a nézőtéren, mintha csak azt mondták volna, hogy hát itt is? Hát továbbra is? Vagyis nyilván volt egy csalódott közönségréteg, akik egy hagyományos, kicsit régi vágású, netán kissé árvalányhajas színházat reméltek vagy vártak az új Nemzeti Színháztól. Vagyis nyilván sokan csalódtak. De megkockáztatom: az elmúlt két évben is csalódhattak, amikor például önt az Ahogy tetszik Rosalindájaként látták, ami ugyebár egy női szerep.

Voltam egyszer egy beszélgetésen, ahol elmondtam, hogy tessenek megérteni: attól, hogy Vidnyánszky Attila lesz most, nem tudjuk hány évre a Nemzeti Színház igazgatója, az nem azt jelenti, hogy ez egy Matyó hímzéses buli lesz. Éppen ellenkezőleg. Hát ha szerintem valaki kísérletező a színházi világban, akkor Attilára azt bátran lehet mondani. És én nagyon is tisztában voltam azzal, hogy lesznek csalódott nézők. Ez hozzátartozik a színházcsináláshoz. De senkit nem szeretnénk elidegeníteni a színháztól, nyugodtan jöjjenek, nézzenek, próbáljanak jönni a dologgal, menni a színházzal együtt. Ez egy közös játék.

Ha jól számoltam, akkor 12 most futó előadásban játszik a Nemzeti Színházban, és már készül a 13., a Don Quijote. Meglepve olvastam, hogy mégis azt mondja: rettenetesen lusta. Hogy is fogalmazott? Sokszor csak feküdne, mint egy álmos macska. Hát ezt nem hiszem el.

De, de, de. Elfárad az ember. És így, ahogy a korban megy előre, úgy meg végképp nagyon-nagyon nehéz. Én mindig azt mondom, hogy nem a premierek az igazán izgalmasak, hanem amikor majd tizedszer, huszadszor játssza az ember az előadást. Azok a szürke hétköznapok, azok a legnehezebbek, mert ahhoz mindig rettenetes erőt kell valahonnan összekaparni, hogy én minden este lejátsszam azt az előadást. Iszonyatosan nehéz. De közben meg van egy nagy boldogsága az egésznek. Amitől a másnap elindul újra.