Talán annak, hogy beérett az a régi esztétikai, művészeti vesszőparipám, amely szerint az elmúlt huszonöt évben dolgoztam: az, hogy a hagyományosan irodalmon kívülinek látszó területek nagyon jól összeférnek a költészet tágan értelmezett fogalmával. Bármit is csináltam, mindig azt mondtam, hogy költő vagyok, mindent a költészet, a nyelv felől közelítek meg, még akkor is, ha a végén abból nem szövegek keletkeznek. Úgy érzem, hogy a kollégák, a szakmai közvélemény lassan hozzászokott, hogy a költészetet ilyen tágas mezőben, igen gazdag nyelvezetek használatával lehet kiteljesíteni.

Annak ellenére, hogy ön művészetileg igen aktív, viszonylag ritkán jelenik meg kötete. A legutóbb kiadott Merülő Monró tizenhat évvel követte a Galántai Györggyel közösen készített Szellőző műveket. Most dolgozik valamin?

Igen, dolgozom folyamatosan. Azért van ez a nagy időkülönbség, mert soha nem tartottam fontosnak, hogy két-háromévenként feltétlenül jelentkezzek csak azért, hogy költő mivoltomat részben igazoljam, részben pedig a rólunk való irodalmi diskurzust fenntartsuk. Sok minden mást csináltam emellett: lemezeim jelentek meg, koncerteztem, igen aktív költői, művészi életet éltem. Most éppen azt tervezem, hogy részben ez idő alatt keletkezett tapasztalataimat különböző módokon fogalmazzam meg. A Merülő Monrót megelőzően például egy tanulmánykötetem jelent meg, amely ezt a világot, ezúttal mint külső szemlélő értelmezi és az olvasónak segít, a Merülő Monró után pedig egy olyan kötetet tervezünk, amely a performansz munkáimat teszi hozzáférhetővé.

Dolgozom egy másik könyvön is, amelyben azokat a tapasztalataimat próbálom feldolgozni, amelyek az elmúlt huszonöt év kultúrtörténetének csomópontjaihoz kötnek, és amelyeket érdemes megosztani a közönséggel, valamint ilyen módon is láthatóvá tenni, hogyan formálódott az az alternatív és avantgárd kultúra, amely úgy tűnik, hogy az utóbbi két-három évben erőre kapott, és megnőtt iránta az érdeklődés.