Egy csomó idő eltelik, amíg az ember azt meri mondani, hogy ő most már író, vagy hogy ez most már így is marad. Amikor az embernek megjelent az első könyve, akkor már voltak sejtései arról, hogy kevésbé lesz belőle bérszámfejtő vagy úszómester. Nem azért mondom, mert lenézem ezeket a foglalkozásokat, sőt, sem egyik, sem másik nem tudnék lenni. Inkább azt mondanám, egy folyamat, amíg az ember beleszocializálódik az irodalomba. Talán az az a pont, amikor én azt mertem mondani, hogy dolgozom, vagyis az munka, amit csinálok.

Az első könyvei verseskötetek, ezeket azonban prózai írások követik. Hogyan alakult ez át?

Nem átalakult. Akkor, amikor én 1990 környékén elkezdtem prózát írni a vers mellett, akkor még gondolhattam én is, hogy ez valamiféle átülés, nem végleges, de nem az. Egy kéz írja ezt is, azt is, amazt is. Nagyon sok minden izgatott és izgat a nyelvi lehetőségek közül. Miből mi lehet, milyen anyagból mit lehet csinálni. Hogyne izgatna a leírásnak az a nagy, széles lehetősége, ami a próza, vagy hogy ne izgatna a figurateremtésnek az a terepe mint a széppróza vagy éppenséggel a novella. A maga módján hogy ne izgatna, hogy ezek a mondatok mit csinálnak egy színpadon.

Hogyan kezdett el a nyelvre, a nyelvi játékokra összpontosítani?

Ez egy folyamat. Lassan az ember kitalálódik a saját maga számára, és nem csak ő maga találja ki magát, hanem azok is, akik olvassák a verseit, írnak róla, írnak a könyveiről. Bizonyos fokig azok is kitalálják az embert, és ezekből a tényezőkből összetevődik, hogy ki is vagyok én mint író. Ezt az ember nézi, és néha elcsodálkozik, hogy ez tényleg így van? Aztán rájön, hogy így van, és elkezd erre intenzívebben odafigyelni. Nyilván kellett, hogy legyen ehhez valami eredendő kedvem, hajlamom vagy bátorságom, vagy képességem, ez azonban önmagában kevés.Hiányzik a mai magyar irodalmi nyelvből a játékosság?

Manapság a kortárs irodalomból azt gondolom, már nem hiányzik. De az irodalmi közgondolkodásból, ahogyan a nagyon széles értelemben vett közönség a magyar irodalmat mint korpuszt tekinti, abban viszont nincs sok játékosság. Azt kell mondanom, hogy a magyar irodalomnak mindig is a rögvalóság keresztjét cipelő nagy monstrumai kerültek rendre előtérbe. Ennek persze ezer oka van: sokkal kevésbé játékos karakter, és a játékosságon nem a hülyéskedést, hanem a "humorban nem ismerek témát" típusú, a Karinthy-, a Weöres- és az Örkény-féle játékot, ha ez játék egyáltalán. Ez játék életre halálra.

Amikor a kedvenceiről kérdezik, ön általában klasszikusokat említ. A nyelvi újítások nem állnak ellentétben a klasszikus felfogással?

Nincs olyan nyelvi újítás, amely ne létező nyelvből, egy minél vérbőbb nyelvből indulna ki. A klasszikusok nyelve nélkül nem lehet megújítani. Arany János úgy tartozik hozzá az anyanyelvünkhöz, hogy talán nem is tudjuk, mennyire a mélyében van minden megmoccanásunknak. Ha bárki valamit a nyelvvel kezdeni akar, akkor, ha nem közvetlenül, hanem közvetve a klasszikusokkal mindenképpen találkozik. Az ember vagy tud róla, vagy nem, de az ember folyton a hagyománnyal dolgozik. Ez nem is annyira poétikai mint nyelvi természetű kérdés. Minden elődöm és kortársam benne van abban a nyelvben, amelyet beszélek, és én is benne vagyok mindegyikükében. Ez így működik. Egymás félrecsúszott nyakkendőjét igazgatjuk párszáz évre előre és hátramenően.

Milyen volna az az idilli környezet, amit írói szempontból elképzelne magának?

Abban a környezetben egy nap negyvennyolc órából állna, az egyik ablakból az Adriai-tenger látszana, a másikból a Balaton, a harmadikból pedig természetesen Budapest, és semmi mással nem kéne törődnöm, mint a gyerekeimmel, meg a munkámmal.