Júliusban az Európai Központi Bank (EKB) egyszer már emelt kamatot, a maga nemében az is szenzációnak számított, mivel két évtized óta ez volt az első ilyen (mindjárt 50 bázispontos) emelés az euró védelmében, amihez képest a nyár elején még mindenki legfeljebb csak 25 bázispontos növelésre számított.

Az elmúlt napokban megint valami hasonló látszott körvonalazódni: ezúttal a növekvő energiaárak, a nyomában elszálló infláció, és a megélhetési költségek meredek megugrása nyomán szakértők sokáig legfeljebb csak 25-50 bázispontos emelést tartottak valószínűnek, ám a Financial Times szerint a hét elejére Frankfurtban megfordult a szél, és most már az infláció drasztikus megfékezése vált az euró központi bankjában többségi véleménnyé.

A lap idézte is ennek kapcsán a német Allianz vezető gazdasági szakértőjét, Katharina Utermöhlt, aki úgy jellemezte a helyzetet, hogy az Európai Központi Bankban

„mostanra már elfogytak a galambok és már csak héják és szuperhéják maradtak”.

A brit lap ennek kapcsán megjegyezte, hogy a hangsúly változását igazából már egy hete látványosan demonstrálta az EKB kormányzótanács német tagjának, Isabel Schnabelnek egy gazdasági szimpóziumon tartott beszéde, amiben egyértelműen az infláció elleni harcot minősítette első számú kihívásnak.

Sajtójelentések szerint Schnabel már ekkor úgy fogalmazott, hogy a mostani helyzetben

a központi bankok határozott fellépésére van szükség az infláció megfékezése érdekében, és ettől a recessziótól való félelem sem téríthet el,

mert szerinte minden felületi kezelés csak időben elnyújtaná egy későbbi, még súlyosabb gazdasági visszaesés bekövetkeztét.

A Financial Times szerint a hangulat megváltozása hamar érezhetővé vált szakértők körében is, és szerdán már többen arra tippeltek, hogy akár 75 bázispontos kamatemelést sem lehet kizárni a kormányzótanács csütörtöki ülésén.

Az infláció elleni határozott fellépés ugyanakkor távolról sem az egyetlen elvárás az EU-huszonhetek vezetőivel és intézményeivel szemben. A hét elején a Nemzetközi Valutaalap (IMF) külön jelentést szentelt az Európai Monetáris Unió alapjának számító úgynevezett Stabilitási és Növekedési Paktum, és általában az EU költségvetési politika szerintük tovább már nem halogatható reformjának.

A tagországok költségvetési hiányáról, az államadósság mértékéről, vagy az infláció lehetséges nagyságáról is intézkedő „stabilitási és növekedési paktum” sorsa voltaképpen azóta az Európai Unión belüli viták „időzített bombája", hogy rendelkezéseit tagállami egyetértéssel 2020 tavaszán, a Covid okozta általános gazdasági leállásra válaszul „átmeneti jelleggel” felfüggesztették.

Azóta lényegében valamennyi tagországban többnyire mindhárom területen elszaladtak a mutatók – különösen az államadósság ugrott meg elsősorban a déli és kelet-európai tagállamokban –, ami növekvő mértékű aggodalmakat vált ki e fővárosok többségében, hogy vajon pontosan mikortól, és főként milyen mértékben kell majd készen állni a felfüggesztés előtti szigorú közösségi szabályokhoz való visszatérésre.

A mostani IMF-jelentés központi üzenete, hogy amennyiben az unió néhány hónapon belül nem tesz határozott lépéseket e szabályok érdemi reformjára – aminek szüksége washingtoni megítélés szerint nem lehet kétséges, lévén

az IMF szakértőinek véleménye szerint a paktum eddigi formájában nem volt képes a költségvetési stabilitás szavatolására –,

akkor 2023 végéig már nem lesz idő ilyet kihordani. Mindez viszont azt jelentheti, hogy az unió eladósodott – főként déli – országai 2024-től egyszerre kell, hogy szembenézzenek

• megszorítási intézkedésekkel,
• inflációval és
• növekvő munkanélküliséggel,

ami politikailag egyre kevésbé kezelhető helyzetet teremthet.

Az IMF szerint el kell érni, hogy a leginkább eladósodott országok költségvetése három-öt éven belül egyensúlyi helyzetbe kerüljön, miközben a jövőbeni újabb sokkszerű kihívások kezelésére az uniónak pedig tanácsos volna – esetleg újabb közös hitelfelvétellel – további rendkívüli finanszírozási alapot létrehoznia (mintegy készülve az esetleges „esős napokra”, jegyezte meg ennek kapcsán a brüsszeli Politico).

Megfigyelők megjegyzik, hogy a washingtoni jelentés bizonyos tekintetben párhuzamba állítható a német kormány augusztus végén közzétett állásfoglalásával. Berlin ebben első alkalommal mutatott nyitottságot arra, hogy a közös költségvetési szabályok majdani reaktiválása után is eltekintsen a magas tagállami államadósságok gyors (évi 5 százalékos) csökkentési kötelmétől, ha cserébe ugyanezen országok hathatós és eredményes lépéseket tesznek nemzeti költségvetésük rendbetételére, így a deficit közös küszöbszint alá szorítására.

A Financial Times e témának szentelt másik elemzése ennek kapcsán emlékeztetett, hogy miközben a Maastrichti Szerződés értelmében a tagállami államadósság nem haladhatná meg a GDP 60 százalékát, az euróövezet országaiban az eladósodottság átlagos szintje már a Covid előtt is 86 százalékos volt (igaz, ebben nem csekély szerepet játszottak a közös átlagot erősen rontó, száz százalék fölött járó görög, olasz, portugál adósságráták).

E tendencia aztán végkép elszabadult azzal, hogy 2020 tavaszán az Európai Bizottság felfüggesztette a Stabilitási Paktum közös küszöbszámainak érvényességét, amelyek attól kezdve csak viszonyításként és leendő jövőbeni orientációs pontokként maradtak jelen, ha egyáltalán, a tagállamok pénzügyi-gazdasági döntéseiben. Ténykérdés, hogy

az euróövezeti átlagos adósságállomány immár meghaladja a 95 százalékot, ezen belül Görögországé 189 százalék, Olaszországé 152 százalék, Portugáliáé 127 százalék,

de a GDP 110 százaléka fölött van Franciaország és Spanyolország adósságterhe, és közelít ehhez Belgiumé is.

Nyári állásfoglalásában a német kormány mindezt látva döntött úgy, hogy nem igazán volna életszerű ezektől az országoktól továbbra is az adósságok gyors lefaragását elvárni, (avagy, ahogy Christian Lindner német pénzügyminiszter augusztusban a Handelsblattnak nyilatkozva fogalmazott: hiába látná a józan ész kívánatosnak a költségvetési hiány és az államadósság egyidejű csökkentését, az utóbbi tarthatóságát egyelőre „felülírta a realitás”).

Adósságcsökkentő pályára terelheti ugyanakkor őket, ha nemzeti költségvetésük kiegyensúlyozottá válik, stabilabb gazdasági hátteret teremtve ezzel, ami a továbbiakban megfelelő teret biztosíthat a visszafizetésekhez szükséges nemzeti gazdasági növekedés felpörgetéséhez, feltéve, hogy a költségvetés kordában tartása a gazdaság egészségesebb működését eredményező strukturális reformokkal párosul – folytatódott ez ügyben a német kormány nyári érvelése.

Ezt a megközelítést most immár az IMF papírja is felkarolni látszik. Ráadásul mindezt Washingtonban megfejelték azzal, a déli EU-tagállamoknak kezdettől fogva különösen vonzónak számító felvetéssel, hogy

az EU az esetleges további válságokra való felkészülés jegyében „teremtsen új költségvetési képességet”,

ami esetleg alapulhat a koronavírus-járvány gazdasági károkozásának kompenzálására létrehozott – közös hitelfelvételen alapuló – 800 milliárd eurós helyreállítási (vagy új generációs) alap alkalmazási tapasztalatain.

A washingtoni felvetésről tudósító nemzetközi sajtójelentések emlékeztetnek ugyanakkor, hogy ez utóbbi elképzelést – ami európai uniós körökben távolról sem új – a nettó befizető EU-tagállamok eddig következetesen visszautasították, visszatérően emlékeztetve arra, hogy a helyreállítási alapot közmegegyezéssel

„egyszeri és kivételes”

eszköznek minősítették. Más kérdés, hogy erre ma már egyre több fővárosban azzal felelnek, hogy a Covid-típusú gazdasági válságot is egyszerinek és kivételesnek tekintették, amit mostanra viszont megfejelt az orosz–ukrán háború, nyomában az energiaválsággal és az elszabadult inflációval, összességében a járványnál is nagyobb gazdasági káosz veszélyét idézve elő a tagországok életében.

Az Európai Bizottság amúgy kora őszre ígérte átfogó javaslatát a stabilitási paktum esetleges reformjának lehetséges módozatairól. Addig, megfigyelők és szakértők szerint, a tagállami és intézményi álláspont-hirdetések gyakorisága minden bizonnyal csak nőni fog.

Deák András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa a háború gazdasági hatásairól beszélt az InfoRádió Aréna című műsorában: