A „konzervatív tizenhatok” – ahogy több sajtójelentés is emlegette őket – közös pénteki politikai nyilatkozata annyiból nem volt teljesen meglepetés, hogy az érintett pártok és vezetőik között az egyeztetés már hónapok óta zajlott, (amit aztán különösen a Fidesz márciusi kilépése az EP néppárti frakciójából még fel is gyorsított). Sokáig nem volt viszont világos, hogy milyen formában fog mindennek az eredménye megjelenni először.

A legtöbben új közös EP-frakció alakítására számítottak – ez lett volna (és lehet is még) az európai parlamenti „új jobboldal” (maximális esetben akár 147 fős új pártcsoport létrejöttét sem kizárva, ami egyébként két fővel megelőzhetné a középbalos szocialisták és demokraták 145 fős frakcióját is, és a néppárt után a második legnagyobb politikai csoport lehetne az EU parlamentjében). A pénteki aláírók azonban – köztük Orbán Viktor is a Fidesz nevében, de kézjegyével látta el a dokumentumot a kormányzó lengyel Jog és Igazságosság vezetője, Jarosław Kaczyński, valamint az olasz belpolitika jelenleg két legbefolyásosabb jobboldali pártjának számító Liga, illetve az Olasz Testvérek vezérei (Matteo Salvini és Giorgia Meloni) is – egyelőre

láthatóan túlléptek a frakcióalakítás megosztó kérdésén, és közvetlenül a mindenki által támogatható program meghirdetésére koncentráltak.

Sokak szerint ez a felállás középtávon is fennmaradhat. Túl sok a koncepcióbéli és esetenként akár személyes szembenállásra is visszavezethető különbség a résztvevők között, ami egy állandó szervezeti összekapcsolódást esetleg megnehezítene (példaként az olasz belpolitikában egymás riválisának számító Salvini és Meloni helyzetét szokták emlegetni). Bizonyos közös, európai uniós célkitűzések kölcsönös támogatása és hirdetése viszont ad hoc politikai szövetségként is működhet.

A közös platform mibenléte elég egyértelmű. A nemzeti politikában az EU-intézményi beleszólás visszaszorítása ugyanúgy megjelenik ebben, mint a nemzeti jog alárendeltsége miatti frusztráció, megtűzdelve bizonyos európai (sok helyen kormányzati szinten is támogatott, máshol pártpolitikai tényezőként megjelenő és túlzottnak érzett) liberális tendenciák elvi-ideológiai elvetésével.

Az, hogy aztán a fenti többtényezős közös platform egyeseknél főként a migrációs politika kezelése kapcsán kap konkrét jelentőséget, mások a korábbi szigorú közösségi pénzügyi-gazdasági szabályozási környezeten akarnak nagyságrendekkel lazítani, megint másokat főként nemzeti társadalmi és intézményi modelljük átalakításának „jogállamisági” hivatkozással történő támadása irritál és ettől akarnak egyszer és mindenkorra megszabadulni – mindez másodlagos.

A lényeg a szemükben a fentieket megtestesítő közösségi (jogszabályi, intézményi) entitás, amit, ha különböző oldalról is, de egymást nem zavarva tudnak együttesen bírálni. A mindezek kapcsán történő közös fellépésnek látszólag komoly nyomatékot ad a „tizenhat párt” hangsúlyozása. Szakértők azonban arra is emlékeztetnek, hogy az Európai Parlament hét frakciójában a huszonhét tagországból több száz párt jelen van, és a tizenhatos szám innen nézve önmagában már kevésbé lehengerlő.

Vezető kormányzó párt kettő van közöttük, a magyar Fidesz és a lengyel PiS, emellett az olasz belpolitikában a Liga és az Olasz Testvérek jelenleg meghatározó erőnek számít (különösen a Liga, amely az olasz pártok közül a legtöbb képviselővel van jelen az Európai Parlamentben). Növekvő szerepe van ezen kívül a VOX-nak is a spanyol belpolitikában, de ők is – csakúgy, mint az Olasz Testvérek – egyelőre ellenzékből politizálnak.

Ha a most összeállt 16 párt az Európai Parlamentben mégis egyesítené egy közös frakcióban képviselőit, az pillanatnyilag 113 honatyát tenne ki a 705-ből, ami 16 százalékos súlyt jelentene egy elég masszívan együtt mozgó középpárti többséggel szemben. (A jobbközép néppárt, a balközép szocialisták és demokraták, valamint a liberálisok együttesen 419 főt tudnak mozgósítani, ha pedig a zöldek is melléjük állnak a maguk 73 fős pártcsoportjával, akkor az a minősített többséghez szükséges kétharmadot is kiteszi.)

A „tizenhatok” fellépése azonban így is komoly sajtófigyelmet vont magára, mindenekelőtt azért, mert az EU történetében ez az első eset, hogy egy sok tagállamot magában foglaló pártcsoport az európai uniós középpártok – a sokat emlegetett „EU-fősodor” , és nem utolsó sorban az EU-intézményi többség politikájának számos célkitűzését tagadó, azokhoz alternatívát hirdető platformmal jelentkezik.

Ráadásul úgy, hogy közülük kettő kormánypártként ugyanezt a vonalat közvetlenül az EU-tanácsban és az állam- és kormányfők tanácskozó testületében, az Európai Tanácsban is képviselni tudja, miközben egy esetleges olasz belpolitikai átrendeződés (kormányzati helyzetbe hozva a Ligát vagy a „Testvéreket”, netán mindkettőt) az EU egyik meghatározó súlyú országában tenné kormányzati véleménnyé ugyanezt a programot.

Megfigyelők ugyanakkor megjegyzik, hogy

létezik közben egy mindezzel ellentétes irányú mozgolódás is.

Elemzők körében számos lehetséges forgatókönyv született például annak hírére, hogy Donald Tusk, korábbi európai tanácsi elnök visszatér a lengyel belpolitikába, és ismét átveszi az egyszer már több cikluson át kormánypártként is működő Polgári Platform vezetését. A „Platform” pillanatnyilag nincs jó passzban, elvesztette számos korábbi fontos politikusát, és a közvélemény-kutatások 20 százalék alatt mérik támogatottságukat, de sokan elképzelhetőnek tartják, hogy Tusk megjelenése megfordíthatja ezt a tendenciát.

Márpedig, ha a Kaczyński-párt egy jövőbeni lengyel választás után ellenzékbe szorul, ez gyökeresen új helyzetet teremthet EU-szinten is: a „fősodorral” szembeni uniós politikaépítés szempontjából ugyanúgy, mint mondjuk a folyamatban lévő 7. cikk szerinti jogállamisági eljárások tekintetében (a magyar eljárásnál például eltűnhet a jelenleg biztosra vett lengyel vétó).

És ez csak egy tényező. Németországban a CDU láthatóan jön fel, méghozzá egy bevallottan „Merkel-vonalat” követő/folytató kancellárjelölttel (Armin Laschet), aki éppen az EU-politika vonatozásában még az eddigi kancellárnál is integrációbarátibb vonalat készül képviselni. Ha aztán jövőre Emmanuel Macron is megkapja a francia elnökválasztáson a második mandátumot, akkor Laschettel összeállva – viszont a korábbi brit ellensúlyok és fékek nélkül –

fellépésük a „tizenhatok” programját még komolyabb ellenszélbe szoríthatja.

Tényező az is, hogy EP-választások csak ötévente vannak, és a jelenlegi 705 képviselő három évig még biztosan a helyén lesz. Márpedig a fentebb már vázolt jelenlegi középpárti EP-többség több tekintetben is a tagállami EU-politikai „fősodornál” is közösségipolitika-pártibb (más kérdés, hogy a „tizenhatok” részéről kiemelt célpontként kezelt „európai szuperállam” víziója azért ez utóbbi körben is csak egy csekély súlyú kisebbség tényleges programja).

Ugyancsak ez a közeg ma talán a leghangosabb az európai politikában a jogállamisági kérdés firtatásában, aminek az úgymond „helyén” történő kezelése szintén kiemelt pont a tizenhatok programjában. Márpedig megszabadulni tőlük belátható időn belül aligha lehet.

Kérdés, hogy mindezek a frontok, illetve a számos elágazásuk és variációik, mennyiben jelennek majd meg az idén május 9-én elstartolt „EU jövője” konferencia munkájában,

melyik oldal tud hatni rá jobban, és melyikük véleménye válhat majd hangsúlyosabbá a jövő május 9-én esedékes végkövetkeztetésekben.

Azonnali izgalomra nincs ok, mivel a konferencia jelenlegi statútuma szerint az említett következtetések nem bírnak szerződésmódosító hatállyal, csupán egyfajta „európai véleményt” fejeznek majd ki. Más kérdés, hogy ennek szintén meglehet a maga politikai felhajtó ereje. (Ironikus és egyúttal az európai politika hihetetlen dinamikájára és komplexitására is utaló módon, eredetileg éppen a föderációpárti kisebbség küzdött a legelszántabban a szerződés – konferencia által történő – módosításának a lehetőségéért. Törekvésüket nem tudták keresztülvinni, cserébe egyes forgatókönyvek esetén még az is megeshet, hogy ennek elmaradása végül éppen az ő érdekeiket szolgálhatja majd a legjobban. Bár ez ma még kevéssé tűnik csak valószínűnek.)

A „tizenhatok” egyeztetése és programhirdetése mindenesetre ebbe a folyamatba és környezetbe illesztve kapja meg tényleges helyét. A „tizenhatokból” persze lehet, hogy például az „EU jövő” konferencia végéig hátra lévő 10 hónapban idővel már húszan, vagy százan is lesznek. Mint ahogy ugyanígy fel is bomolhat az egész programkoalíció, és az is megtörténhet, hogy az egész mindvégig megmarad valami nekik fontosnak, amin a többség átlép. Technikailag és politikailag is az európai politikában ma minden lehetséges.